Dobkörök, és összejövetelek...
Egyszer már foglalkoztam ezzel a témával, akkor egy hangfelvételt, előadást készítettem, körbejártam, és megvizsgáltam. Ezzel az írással szeretnék kitérni több dologra, jelenségre, és a megtapasztalásaimra. Térjünk vissza a téma elejére. Oly sokan hivatkoznak arra, hogy őseink, meg hagyományok, és hagyományőrzés, vagy hagyományélés. Kezdjük maga a szóval, illetve a megnevezéssel, és a jelenséggel: „dobkör”.
Maga a „dobkör” mint szó, és jelenség ez egy teljesen modern mai megjelenés. Az emberek találkoznak, csoportokba szerveződnek, azért hogy közösen doboljanak, énekeljenek. Szándékosan nem írom azt, hogy hasonlóan gondolkodnak, mert az a tapasztalatom, hogy egyáltalán nem hasonló a gondolkodásmód, és nem hasonló az indíttatás sem. Hogy mi a közös azt nehéz lenne megállapítani, pedig fontos lenne. Azért is nehéz mert eleve a tartalom, és az elképzelés sem egységes. Vajon miért állítom? A tapasztalat mondatja velem. Több mint húsz éve foglalkozom ezzel, s rengeteg helyen, és közösségben megfordultam, illetve megfordulok ma is. Ezek a közösségek egymástól függetlenül is működnek, de vannak, akik szorosabb kapcsolatokat ápolnak, illetve itt-ott vannak átfedések is. Azt azért szeretném tisztázni, hogy nem megítélni szeretném a tevékenységet, és a jellemet. Pusztán tényszerűen leközölni. Az igazsághoz hozzátartozik az is, mivel benne mozogtam, és néha még mozgok, így érintett vagyok ebben a dologban, tehát előfordulhat az érzelmeim megnyilvánulása, de igyekszem ezt tárgyilagosan leközölni. Bár a magam véleményét nem rejtem véka alá. De menjünk vissza a kezdetekhez, amikor néhány „dobkör” alakult. Ennek jogán, akik ezt kezdték (tisztelet a kivételnek), jogot formáltak valamiféle vezetői titulusra, amit ma a közszáj úgy nevez, hogy „dobkörvezető, vagy szellemi vezető”. Az hogy ez most jogos, vagy sem erre nem tudok választ adni, de nem is ez a célja az írásomnak, hogy ezt firtassuk. Tulajdonképpen ez is megérne egy témát. De azt hiszem, vékony jégre tévednék, hiszen itt már nevek, személyek, emberi jellemek kerülnének górcső alá, amit nem szeretnék. Van így is elég feszültség ezekben a körökben azt hiszem. Ez után a kis kitérőm után térjünk vissza eredeti témánkhoz. Tehát. Egyre több ilyen közösség jött létre. Mondhatnám úgy is, hogy gombamód szaporodni kezdett ez az egész. Ami nem baj. Talán a hirtelenség, a gyors terjedés, nem adott időt ennek az egész jelenségnek, hogy letisztuljon. Így nem volt idő arra, hogy az eredeti cél, a sámánkultúra, vagy a természet közeliségből fakadó gondolkodásmód gyökeret verjen. Itt nálunk is így alakulhatott ki a „városi sámánizmus, vagy városi sámánkodás”. Itt azért meg kell, említsen azt a tényezőt, ami erős befolyással bír az pedig az emberi jellem. Gondoljunk bele, amikor egy közösség elkezd kiemelni egy embert, hogy felnézünk rá, és annak az embernek fejébe száll a dicsőség. Ebben az időben többször hívtak ilyesfajta összejövetelekre, vagy szertartásokra, és bizony nagyon sokszor nem tetszett, amit láttam, tapasztaltam. Ennek akkor még nem adtam hangot, mert nem gondoltam, hogy nekem kell lenni egy ilyen megmondó embernek, és azt hittem ez csak egy pillanatnyi állapot. Tudom ez nem ment fel a felelősség alól. Láttam megalázásokat, sértődéseket, büszkeséget, csak egy dolgot nem az pedig az alázat. Ezt hiányoltam. De a hallgatásommal én is hozzájárultam ennek a működéséhez. Aztán ahogy egyre több csoport jött létre, elkezdtek tömbök alakulni, és ezek között egyre jobban nőtt a feszültség, és a különbség, sőt a verseny is. Te kihez tartozol? Te kinek adsz igazat? Volt, aki ennek részese lett volt, aki kimaradt belőle, de volt aki közömbösséget mutatott. Persze volt olyan is, aki zászló módjára arra lobogott amerre a szél fújta. Ez senki számára nem szemrehányás, de így volt, s talán még ma is így van. Ilyen az izzasztókunyhó kérdése még ma is, és talán a „dobkörvezető” kérdés is ilyen lehet. Bizony volt, aki megkérdezte tőlem, hogy ki adott nekem engedélyt „dobkör vezetésére”. Ez úgy szíven talált, mert ma is azt gondolom, hogy miért is kellene engedélyt kérnem bárkitől, sőt én magam sem vagyok feljogosítva erre, hogy engedélyt adjak bárkinek. Miért is lennék? Ki formálhat erre jogot? Talán az lenne a legjobb kiinduló pont, amikor elkezd valaki ezzel foglalkozni, meghatározza a miértjét, és hogyanját. Ha jó az alap, akkor arra lehet kiválóan építkezni, és bővíteni. De van itt egy másik probléma is. A megfelelő tájékozódás, tanulás, és az oly sokszor emlegetett alázat. Aztán ahogy haladunk előre az idő folyosóján egyre közelebb a most pillanatához, felvetette a fejét egy új jelenség, az üzlet, és a politika. Mostanra már üzletágak épülnek fel erre. Mire is gondolok? Sokaknak ez nem fog tetszeni, de szólnom kell erről is. Ilyen a dobkészítő kurzusok, tanfolyamok. Szerintem, aki erre az útra lép mindenkinek saját magának kellene elkészíteni a saját társát, dobját. Vagy legalábbis törekedni kellene erre. Ehelyett mit lehet látni az online térben, sámándob keresi gazdáját, sámándob eladó, csoportos sámándob készítő tanfolyam, stb.. Ezt is lehetne sorolni sokáig. Vagy sámánképző tanfolyamok, iskolák, amit tetézek oklevelet ad a végzős sámánnak. A kérdésem a következő: Akkor erre nem születni kell? Vagy hol van a kiválasztódás hosszú, és fájdalmas folyamata? Nem értem, hogy áll össze a kép az emberek fejében. Ironikusan mondhatom „OKJ-s sámánképzés”. De tovább megyek a gyógyítás színterére. Talán ez is egy kényes téma. De nézzük a lelki sérült emberek szemével. Amikor valaki valamilyen lelki betegséggel küzd, és úrrá lesz benne a félelem, és a kétségbeesés, minden alkalmat megragad, hogy kikerüljön ebből az állapotból. Ő nem tudja felmérni a jelenlegi helyzetét, csak a kiutat keresi, és ezt nagy kifinomultam ki is használják. Vagy szándékosan, vagy tudatlanul. Erre is komoly üzletágak épülnek fel. A szerencsétlen bajbajutott, meg mindent kipróbál, csak szabaduljon a problémájától. Mások problémáján, kétségbeesésén gazdagodnak, vagy éppen etetik az egójukat, hogy ezt is megcsináltam. A kérdés költői: Etikus ez? Persze lehet ezzel védekezni, hogy jönnek a sárga csekkek, de kérem, olyan életmódot kell választani, aminek nincs ez a vonzata. Legyen az adomány olyan adomány, amit a kérdéses személy önmagától felajánl. Hiszen ő tudja neki ez mit ér. Egy mondás ide okulásul: „Az ember feláldozza idejét, és egészségét, hogy sok pénzt keressen, aztán a rengeteg pénzét, hogy egészséges legyen.” A kérdésem a következő: Vajon az ember miért nem ismeri fel a helyzetét ebben a világban. Érzi, hogy valami nincs rendben, de még sem hajlandó változtatni rajta. De most ne mennyünk ebbe mélyebben bele. Haladjunk tovább. Megjelent az igény egy tudó emberek tanácskozására, amire megtiszteltek és meghívtak. Több ilyen is volt. De ez sem hozta el a várt eredményt, hiszen az emberi tényező ebbe is bele szólt. Idő közben születtek új rangok, és titulusok, néhányan magukra is aggatták. Ki így, ki úgy. De ez nagyon sok emberben ellenérzéseket váltott ki. Itt meg kell jegyeznem jogosan, hiszen olyan érdekes jelenségek születtek, hogy szinte” félistenség” szintjére emelték magukat. Ekkor határoztam el, hogy nekem nincs semmi keresnivalóm ebben, az egész katyvaszban. Hiszen látható, és érezhető volt az, amit már régóta ki kellet volna mondanom, hogy fordítva ülnek a lovon néhányan. Ideje volt az eredeti elgondolásomhoz visszafordulni, így visszaléptem a „start mezőre”. Marad a hagyományőrzés, vagy inkább, ahogy én nevezem hagyományélés. Keresni ennek a velejét. Ezt az óta sem bántam meg. Persze annak az okát is értem, hogy mindent számosítottak és meghatározott adományokat kértek, mert nekem is voltak rossz tapasztalataim, amikor elhívtak dobkört tartani és számtalanszor találtam magam azzal szemben, hogy még az útiköltségem sem jött be. Eljutottam néhányszor oda, hogy a fizetésem nem volt elegendő ennek a finanszírozására. Döntenem kellet, hogy vagy étel, vagy utazgatás az országban. Ez is közrejátszott a döntésemben. Pedig szeretem csinálni. Ez mellet mindig volt munkahelyem, és szoktam mondani „én nem ebből, hanem ennek élek”. Valószínűleg rosszul mértem fel a helyzetem. Mindazok által nagy tisztelettel köszönöm mindenkinek a belém vetett bizalmat, és tiszteletet, amit irányomba mutat, és mutatott. Ez bennem rendíthetetlenül megmaradt, ezért is döntöttem úgy habár kevesebb közös dobolást tartok, de ha hívnak nagy szeretettel elmegyek és a tőlem megszokott módon meg is tartom. Részben a tanulás hiányára szeretném még felhívni a figyelmet. Tanulni sohasem késő. Többször kérdezték tőlem honnan lehet tanulni, könyvcímek, szerzők, stb. Volt több ilyen jellegű előadásom, és azt vettem észre az embereken sokszor az irányt sem képesek helyesen megválasztani. Persze van olyan is, aki lusta utánajárni, kutatni, és összeszedeget innen-onnan apró morzsákat, s azzal gazdálkodik. Ebből alakult ki a mai helyzet, és nem akar, vagy nem tud változni. Egyfajta megállást érzékelek, bizonyos értelemben, meg ami szembetűnő az a minőségi romlás. Mit értek ez alatt? Maga az összejövetelek felépítése. Nincs egy vezérszál, ami ennek irányt mutatna. A másik érdekes jelenség az önkritika hiánya. Persze nem megítélni szeretném mások tevékenységét, csak reávilágítani bizonyos fontos dolgokra. Mint Pl:
- Előadásmód, hogy egy előadó legyen érdekes.
-Az előadás tematikája, kidolgozottsága, témája.
-Ha már valaki éneklésre adta a fejét, igen is képezze magát.
-Zenei jártasság.
Ezek amolyan külcsínek, amire oda érdemes figyelni, és vannak a belső dolgok. Ha már az ember kitűnik egy bizonyos közösségből, felnéznek rá, vagy hallgatnak rá, akkor még nagyobb a felelősség. Az ember mutasson példát az életével, cselekedeteivel.
Belső dolgok:
- legyen felépítése, tartalma
- Szertartás jellege
- előzetes felkészülés, megelőző tanulás, lélekbeli felkészülés
- menet közbeni éberség
Sorolhatnám a végtelenségig, de nincs értelme, hiszen ha jobban a sorok közé nézünk, akkor kiderül, hogy az emberi jellem, a lelkiismeretes felkészülés, és felelősségvállalás, rajzolódik ki teljesen.
Minden ilyen összejövetel, lehetne kivételes alkalom is. Csak rajtunk múlik. Sok dologból tevődik össze a nagy egész, ha hozzá szeretnénk, járulni ehhez a nagy egészhez nagyon körültekintően kell majd eljárnunk. Aztán nézzük a résztvevőket, jelenlevőket. Nagyon fontosnak tartom a lelki felkészülést, hogy jó lelkülettel menjünk oda. Tisztában vagyok vele, hogy a világ zordságából, vadságából érkezünk, és sokan lerakni szeretnének valamit, vagy otthagyni. De vajon hányan gondolnak bele, hogy egyszer minden edény csordultig megtelik? Vagy amit odaviszel, az ott is marad, és mégy, legközelebb lehet, hogy ott fog várni TÉGED. Szót kell ejtenem a kölcsönös tiszteletről. Ebbe beletartozik a mai világ új vívmányai, is mint pl. a mobiltelefon, fényképezőgép, kamera, és egyéb holmik. Nem fotózunk, videózunk, hangfelvevőzünk, engedély nélkül. Te szeretnéd, hogy kérdés nélkül ilyeneket tegyenek veled? Érdemes ebbe belegondolni! Ezekre nem szerettem volna kitérni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy muszáj vele foglalkozni, mert a gátlástalanságnak nincsenek határai, és aki ezt csinálja bele sem képes gondolni, hogy mit is cselekszik. De ha vele csinálná ezt valaki, akkor bizonyára fel lenne háborodva, mert neki jogai vannak. Még maradjunk ezeknél az elektromos kütyüknél. Tapasztaltam olyat is hogy dobolás, éneklés közben, mikor zajlik egy mélyebb folyamat, na, akkor veszi elő a készülékét, nyomogatni, videózni, fotózni. Számomra ezek olyan intim pillanatok, csak remélem, hogy mások számára is. Bele sem gondol. Nincs is benne a dologban. Akkor kérdezem én: Miért jött oda? Ezekben a kütyükben gyűjti az emlékeit? Akkor nem is az emlékezetében. Felmerül a kérdés bennem ismét: miért jött oda? Mitől érzi magát feljogosítva bárki, hogy így belepiszkoljon ebbe? Milyen szellemiséget képvisel az ilyen ember? Hogyan tiszteli meg a közösséget valaki, ha így viselkedik? Fontos szem előtt tartani a kölcsönös tiszteletet, mert bizony az ilyesfajta viselkedés, megmutatja az ember igazi lényét, mutasson is az illető bármit magáról. Néhány szóban a közös étkezésről is, mert sajnos erről is kell beszélnünk. Amikor közös étkezésre készülődünk, akkor ugye mindent kiteszünk az asztalra, helyet foglalunk és egyszerre étkezünk. GONDOLOM Én. Mert már többször tapasztaltam, hogy ez nem így van. Itt is a kölcsönös tiszteletlenség hiánya van jelen ismét. De kérdezem Te, vagy Ön hogyan venné ezt fordított helyzetben? Ugye ha így nézzük! Valóban ennyire hiányzik az emberek lelkéből a figyelem? Erre nevelték őket? Vagy csak csupán ennyire önzőek vagyunk? Vagy tényleg nem érdekli őket a körülvevő világ? Aztán hallom a panaszokat hogy milyenek az emberek, meg milyen rossz a világ. Hát ki tette azzá? Nem az ember? Nem mi? Rajtunk múlik ennek a változtatása is, csak kellő odafigyelést igényel.
Térjünk vissza a mába. Most is folyamatosan jönnek létre közösségek, csak remélni tudom, hogy a minőségi együttlét lesz előtérben, de majd nyugtával dicsérjük a napot! Persze ez rajtunk múlik, hogy mit is teszünk valójában.
Tegyünk egy kis összegzést. A „dobkörök” vagy összejövetelek, ahogy én nevezem „közös dobolás, elmélyülés” nem nevezhetjük a hagyományőrzésnek, vagy hagyományélésnek, pusztán egy új jelenség, amivel egy szándékot fejezünk ki egy bizonyos kornak, vagy egy megfoghatatlan dolognak, szellemiségnek. Ez a tény. De nézhetjük ezt egy másik ablakon keresztül, mégpedig úgy hogy ez egy antropológiai, néprajzi jelenség. Hozadék a múltból, a jelenbe. Emberek közössége valamiért vonzódik ehhez a dologhoz, igaz sokan nem tudják, hogy miért, itt valami megmagyarázhatatlan érzés keríti birtokába a lelkeket. Ennek is több oka lehet. Lehet egyfajta belső kívánalom, ami nem feltétlen kell a hagyományokhoz visszanyúlnia. Mint pl. a lélek csiszolgatása, az öngyógyulás keresése. Ebben inkább az ősi technikák kapnak elsődleges szerepet. De lehet az együvé tartozás igénye is, melyben a közösségi lét ereje rejtezik. Továbbá a múlt kutatása, felfedezése, és éltetése is lehet egyfajta mozgató rugó, és ezeknek a kombinációja, és keveredése, melyben végtelen a lehetőség. Számomra a lényeg a tiszta szándék, mint a résztvevő, mint az adó oldalról, bár ez még nagyon kevés, hiszen ez egy soktényezős dolog. Sok mindenen múlik. Lényeges még az éberség, a figyelem, és a fegyelem.
Végezetül hosszú békés létet!
2023. 11. 20.