Álmodj tovább,
az életből ennyi elég,
a haláltól nem minden szép,
így hát álmodj tovább.
Élj, s lélegezz,
a harctól csak a szív kemény,
a békétől minden szerény,
így hát élj, s lélegezz.
Nézz ne csak láss,
sötétségben tapogató,
te légy már a fényhozó,
így hát nézz, ne csak láss.
Csattogó gépek,
éles neonfények,
heves munka zakatol,
a lélek itt meghajol.
Prés alá tesznek,
kifacsarnak tekernek,
nyúznak, s ölnek,
de végül megtörnek.
Törött testtel, lélekkel,
tőled munkát várnak el,
s ha már kifacsartak,
egyszerűen eldobnak.
Hamis lelkek vesznek körül,
hazugságuk, hazugságra ül,
Átnézve mosolyognak rajtam,
fájó szívvel magamra maradtam.
Hova lett a világnak színe?
Megfakult az utolsó remény.
Hová tűnt az emberek szíve?
Kemény mint a megszáradt kenyér.
Hova szálltak el azok az álmok?
Mint a madár ki fészkéből száll.
Nem látja a jövőjét a látnok,
mert a lelke már csak rabmadár.
Hová tűnt a lélekből az érzés?
Szenvedése de csúnya halál,
Nem maradt magához már több kérdés,
így a lélekérzelmet darál.
Hová lett az őszinteséged?
Olyan néma a zajos világ,
önmagad, és istenedet kéred,
hallgatózik benned az imád.
Láttam én már kereszteket,
rajta feszített embereket,
hallottam az ő követőit,
vérrel teli emberevőit.
Láttam én már templomokat,
fekete ruhás vad papokat,
szeretetről szónokolva,
karddal, pajzzsal megtorolva.
Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!
Olvastam ám a könyvüket,
szeretettel gyűlölködőket,
térítőket újabb hitre,
gyógyítókat megfeszítve.
Isten nevében harcolók,
egy kis pénzért megalkuvók,
képmutatásban elöljárók,
fekete mágiát megtalálók.
Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!
Szeretetre áhítozva,
inkvizítorok jönnek sorra,
tanítanak tiszteletre,
ha nem tetszik, hát megfeszítve.
Téged pogánynak neveznek,
elhitetnek lelketlennek,
ha nem hódolsz, Perbe fognak,
ha nem törnek meg, kiátkoznak!
Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!
Felhők fölött szabadon szállni,
A végtelenbe messze járni,
szélnek hátára felülni,
messze, messze elrepülni.
Emberként sohasem félni,
bátran egymás szemébe nézni,
élni, élni, szeretni újra,
tiszta lélekkel induljunk útra.
Ne legyen többé hontalan árva,
éhező gyermekek családja,
A háborúnak legyen már vége,
fegyvereid temesd el végre.
Pénzek, bankok, királyok, grófok,
haszonlesők, nagymenő arcok,
tűnjetek el újra a mélybe,
takarodjatok a pokol méhébe!
Pártoskodó öltönyös szajhák,
kamatoskodó bankhiénák,
úrrá legyen rajtatok a rend,
s jöjjön végre az igazi csend.
Interneten profil mögé bújva,
szájkaratéval harcolva, és fújva,
arckönyvekben okoskodva, intve,
önmagától bőven jól eltelve.
Sámándob keresi gazdáját,
otthon ülve a megrendelést várják,
egy-két tanfolyamot elvégezve,
nagyon tudó, látó lett az elme.
Az ego etetése a világhálón,
önmagán kívül mindenkit vádol,
fősámánok, félistenek kelnek, járnak,
rangok, és titulusok, csak úgy szállnak.
Sűrű erdőn jártam. Nagyvadat találtam.
A fején korona. Ágas-bogas agancsa.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Nap járását mutató.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Szarvasünő szaladó.
Agancsos korona. Hódat-Napot megtartja.
Sötétségben, fényben. Égi szeretetben.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Nap járását mutató.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Szarvasünő szaladó.
A csillagösvényen. Égi teremtésben.
Nyereg alatt húst puhítok,
ezt látják a tudatlanok.
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Asszonyoknak húsát eszem,
nem is találkoztak velem!
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Gyermekeknek vérét iszom,
ezt is leírják papíron.
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Engem barbárnak neveznek,
de fürödni nem szeretnek.
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Nyelvem röfögésnek hallják,
de szavukat meg nem tartják.
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Azt hiszik , hogy a ló vagyok,
pedig csak jól lovagolok.
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
Azt mondják rám pogány vagyok,
de én kereszten nem halok!
Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!
2016. Napisten Hava. (06). 25.
Nem vagyok senki kutyája,
Nyugatinak rabszolgája,
a béklyót én nem bírhatom,
magamat szabadnak tudom!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Ősi hittel egy a lelkem,
Ősi hittel egy a lelkem,
ezt hagyták rám örökségül,
ezt kell tennem vitézségből.
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Gyáva népnek nincs hazája,
lehet mások rabszolgája,
az én lelkem erős marad,
szittya vérem legyél szabad!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Ha feszes az íj sebes a nyíl,
az ellenséget utolér,
a világot így bejártuk,
lovunk hátán messze szálltunk!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Halljátok hát Lél vezérnek történetét,
elmesélem dalban, az ő hős életét,
Napnyugat felé vetettük tekintetünk,
elindultunk útra, hogy rendet tegyünk.
Az ottani főurakkal megegyezvén,
Keresztény szokásokkal, ők ezt megszegvén,
Ausburgnál ért bennünket az árulás,
A Lech folyónál pedig a nagy csapás.
Vér-Búlcsút, és Lél Vezért rabláncra verték,
Dölyfös nyugati szavakkal halálra ítélték,
De Lél vezérnek utolsó kívánsága,
had fújjon kürtjébe még egyszer utoljára.
Nem féltette életét, és nem félte a halált,
egy csapásra küldte a másvilágra a császárt,
felharsan a kürtszó túl, folyón és határon,
előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!
2016. Napisten Hava (06) 25.
Ébredj bennem medve erő,
a lelkemben, a véremben.
Bennem élő medve erő,
a szívemben, mozgat engem.
Bőröm alatt a vérerek,
megremegnek, felpezsdülnek.
Lábam alatt, karom alatt,
erőm dagad, erőm dagad.
Föld mélyéből jöjj elő,
bennem élő medve erő.
Karmom szakít, fogam tépi,
ellenségnek húsát éri.
2016. Napisten Hava. (06.). 25.
A világba megszülettem, sej ruca ring a bölcső,
az erdőbe nevelkedtem, sej ruca ring a bölcső,
a vadak csapásán jártam, sej ruca ring a bölcső,
magamat ott megtaláltam, sej ruca ring a bölcső.
Őseim meg szólítottak, sej ruca ring a bölcső,
szép-szeri szóval meg hívtak, sej ruca ring a bölcső,
a sűrűbe beljebb mentem, sej ruca ring a bölcső,
a lelkemmel énekeltem, sej ruca ring a bölcső.
Az életre reá leltem, sej ruca ring a bölcső,
magamtól én megkérdeztem, sej ruca ring a bölcső,
mi az életnek értelme, sej ruca ring a bölcső,
mi a félelem félelme, sej ruca ring a bölcső.
Bele láttam a halálba, sej ruca ring a bölcső,
az életnek ez az ára, sej ruca ring a bölcső,
csont a csonthoz, bőr a bőrhöz, sej ruca ring a bölcső,
lelkem szava a lelkedhöz, sej ruca ring a bölcső.
Apám szava tanít engem, sej ruca ring a bölcső,
anyám keze ringat engem, sej ruca ring a bölcső,
de a világ meg ne álljon, sej ruca ring a bölcső,
őstől fogva körbe járjon, sej ruca ring a bölcső.
Amikor én megszülettem, sej ruca ring a bölcső,
sokan megörültek nekem, sej ruca ring a bölcső,
Amikor én majd elmegyek, sej ruca ring a bölcső,
ne sirassatok engemet, sej ruca ring a bölcső.
Odafenn a csillagréten, sej ruca ring a bölcső,
elbújok én a sok fényben, sej ruca ring a bölcső,
de ha engem nem találtok, sej ruca ring a bölcső,
a földön melletted járok, sej ruca ring a bölcső.
2016. Napisten Hava. (06.) 30.
Csak egy álom volt az a béke,
csak egy álom volt,és már vége,
tiszta színek, illatok,
elillanhatok.
Csak egy álom volt ez a séta,
csak egy álom volt az is léha,
cipőnyomok,por,és homok,
elszaladhatok.
csak egy álom volt a repülés,
csak egy álom volt,és tévedés,
szárnyaimmal csapkodok,
le is zuhanhatok.
Csak egy álom volt ez az élet,
csak egy álom volt ez az ének,
hangomból elszáll a szó,
némán kimondható.
2015-04-21
Mintha szívem énekelt volna,
bennem zajong a moraja.
egy álmot láttam az éjjel,
de a fény azt mondta : Kelj fel!
s ébredtem, szemem nyílik,
ebben az érdes világban izzik,
mint vörösen olvadó vas,
de hát ez a világ makacs.
Makacsul töri a lelkem,
recsegve ropogtatva bennem,
de vágyódik a szeretetre,
de a terhes ég engem enne.
Engem enne!
Elemészt rágja a húsom, létem,
pedig Te világ szépen kértem.
Szépen kértem tőled kímélj meg!
Te világ szeress engem meg!
Remélem látod bennem a virágot,
mezőkkel terített világot.
A világot melyben a boldogság,
lepkeszárnyon suhan át.
De csak rágja érzésim fátyolát,
csak rágja, s várnak odaát.
Várnak odaát!
Odaát hol tündérrózsák nyílnak,
a távolból a lelkek hívnak,
hallom gyermeteg éneklő hangjukat,
látom életteli öröm táncukat.
A zene hangja mint harmatos vízcsepp,
szitázik át a könnyekben, ez megérett.
Áldással teli könnyek hullnak,
hullnak a földre itatják a virágot újra,
s ettől születik a világ, a szűk világ,
és engem várnak odaát.
Várnak odaát!
2015.04.20.
Megadtam magam a mának,
nincs több hívó szó.
Megadtam hiába várnak,
lelkem nem eladó.
Megadtam magam az égnek,
húzzatok vigyetek el.
Megadtam és nem félek!
Könyörgöm akasszatok fel!
Megadtam magam az erőnek,
a világ már csak ilyen.
Megadtam magam a tőrnek,
szúrjon, vágjon! Igen!
Megadtam magam a halálnak,
odaát semmi sem fáj!
Megadtam hiába várnak!
Élet is csak halál!
2015-04-21
Neked lettem,
Ahogy teremtem,
Gyakran járok,
Olykor szállok,
Néha félek,
Szépen élek,
Eme világban,
Ragyogóságban,
Emberségben,
Tiszta érzésben,
Lelked etetem,
Ez a szerelem,
Kiömlő érzés,
Kiáramló légzés,
Olyan bizsergő,
Zizegő lágy szellő
Mely bennem él,
A boldogság a cél,
A szívem neked rezeg,
Nagyon, nagyon szeret,
De nem elég a szó,
Isteni világhozó
!
Olyan ritka a pillanat,
olyan de megmarad,
az a belső békekép,
az a nyughatatlan emberség,
mely úszik, s lebeg,
mely repül, s remeg,
és halkan susog,
néha némán szuszog.
olyan végtelen a bátorság,
olyan közel a távolság,
az a körkörös örvénylés,
a levegő nélküli lélegzés,
mely torkon ragad,
mely meglop, s szalad,
az árnyék utolér,
a fényben elér.
Olyan eszelős a háborgás,
olyan merengős a borzongás,
ami a lelket néha megrázza,
és önmagát elpusztítja,
mely béke lehet,
mely magadba temet,
és nem látszik a fény,
az alagút végén.
Olyan meghitt ez a pillanat,
olyan tiszta minden gondolat,
mert könnyű a lélegzet,
sima mint a képzelet,
mely tó mi nyugodt,
mely lélek mit, hozott,
az a könnyű tiszta szó,
ami léleknek mondható.
2015-04-21
Ragyogó lelkemben a fény megfakult,
Éledő világ tőlem messze hullt,
Ó messze hullt,
ó megfakult.
Mint tavak tükrében a vízimadarak,
fodros víztükörben a felhők szárnyalnak,
ó szárnyalnak,
ó a vízimadarak.
Tavaszi szellőben táncol a levél,
körbe-körbe jár mint az örvény,
ó mint az örvény,
ó a zöld falevél.
Csendet megtöri sok ezernyi ág,
lélekkel virul az egész világ,
ó ez a világ,
ó az aranyág.
Fakuló lelkemben fény a ragyogó,
lásd a nyugalmat a béke megható,
ó megható,
ó de ragyogó
2015-04-21
Tegnap este nálad jártam,
abban a szűk szobában,
tegnap este nálad jártam én.
Arcodat megsimogattam,
ajkadat megcsókoltam,
arcodat megsimogattam én.
Bőröd illatában fürdök,
szemed fényében eltűnök,
bőröd illatában fürdök én.
Kezem a kezedhez fonva,
a világot átkarolva,
magamat a szemedben látom én.
Tegnap este nálad jártam,
tegnap este csendben vártam,
az ágyad mellett álltam én.
kezed kezemet fogva,
csók csókkal átkarolva,
ott jártunk a világ tetején.
2015-04-23
Kelő nappal kelek,
Kürtszóra ébredek,
lovamat nyergelem,
Tumenben a helyem.
Menetel a sereg,
porfelhő utána,
harcosok ereje,
rárontunk a világra!
Huj! Huj! Hajrá!
Huj! Huj! Hajrá!
2014. Kikelet Hava.12.
(március)
Szabadnak születtem,
szárnyal a lelkem,
a harcos él bennem,
csendesen, békében.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
Lóháton vágtatva,
szeleken szárnyalva,
csatában üvöltve,
vassal vasnak menve.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
Vér serken testemből,
küzdök én erőmből,
csatazaj fülembe,
kelevész kezembe.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
Vicsorít az ellen,
erejét megettem,
bátorság elhagyta,
az anyja siratja.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
Ütve, vagdalkozva,
lélekből ordítva,
porfelhő áradat,
harcosnak ez marad.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
Szemtől-szemben állva,
becsületnek ára,
őszinte szavakat,
harcosnak ez marad.
Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.
2014.10.10.
A világ virágos bölcsőjében,
ringatózik csendesen, szerényen.
Halk szuszogásban megmártózik,
a végtelen semmi ringatózik.
Ide, s oda mint hulló falevél,
hintázik, s lepereg, míg a földre ér.
A világ virágos bölcsőjében,
álomra szenderül az élet.
Tovatűnő délibábok jelennek,
rajzolódnak, felbukkannak, s eltűnnek.
A semmiből, a semmibe száll,
és a bölcsőtől, a temetőig jár.
Vajon ennyit ér csak az élet?
A színek, s az ének hozza a szépet?
El van rejtve mindenben vég,
de a vég a kezdet, és a lét.
A két szusszanás között élünk,
az első, és az utolsó lehelet a létünk.
A világ virágos bölcsőjében,
létezhetünk az IsTen-i teremtésben.
2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)
Rossz időket élünk,
rossz csillagok járnak,
mindenkitől félünk,
nincs helye hazámnak.
Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.
Nehéz időt élünk,
magunkat csúfoljuk,
haza sosem térünk,
mindent kigúnyoltunk.
Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.
Nap-Atyánknak útját,
nem figyeljük égen,
Hold-Anyánk járását,
elfeledtük régen.
Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.
Csillagok, csillagok,
járást mutassatok,
megtévedt népemnek,
emléket adjatok.
Bábamatullája,
erősödik fénye,
Őseink Atyája,
odafenn az égen.
Odafent az égen,
csillagok ragyognak,
úgy ahogyan régen
utat úgy mutatnak.
Bábamatullája,
erősödik fénye,
Őseink Atyája,
odafenn az égen.
2014. Újkenyér Hava. 19.
Rég időkről én mesélek,
szóljon hát a regös ének.
Avarok dicső korszaka,
Baján Kagán hódítása.
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
Legyőzője gepidáknak,
királya Longobárdoknak.
Bizánc ellen felvonulva,
győzedelmes hadjárata.
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
Lehet ötszázhatvan táján,
Pannóniát elfoglalván.
Kagánoknak a székhelyét,
kilenc fallal körülvevék.
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
Don folyótól Al-Dunáig,
Baján Kagán uralkodik.
Kaganátus Kagánja volt,
a világon uralkodott.
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
Lehetett ötszáznyolcvanban,
a Bizánci háborúban.
Elfoglalták Sirmiumot,
aztán Singidunumot,. (Belgrád)
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
Dölyfös Bizánci követek,
sértő hangot ütöttek meg.
„Kőfalakat leomlasztom,
ami mögé oda bújtok!”
„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”
• Bizánci krónikákból, feljegyzésekből: „…nem madarak ők, hogy a levegőn át repülve megmeneküljenek a türkök kardjától, sem pedig halak, hogy víz alákerülve eltűnjenek a tenger hullámainak legmélyén…”
• Baján kagán válasza a bizánci követeknek akik sértő hangot ütöttek meg: „Akarjátok tudni mi a célom? Szétrombolni azt a hosszú kőfalat amely mögé bújtatok!” Ezután a követeket vasra verette s széttépette a követek sátrát, amely az avaroknál a halálos ítélet volt.
Éjjeli fény,
csillagösvény,
éjjeli fény,
ezüst örvény,
éjjeli fény,
Holdanyácska,
éjjeli fény,
hadak útja.
2014. Fergeteg hava. 22.
(január)
Életnek halála,
halálnak élete,
életnek halála,
halálnak élete.
Jönnek értem égből,
égi mindenségből,
szárnyas lovak elvisznek,
Napatyánk elé tesznek.
Életnek halála,
halálnak élete,
életnek halála,
halálnak élete.
2014.Kikelet Hava. 12.
(március)
Életfa virága,
ne hajtson hiába,
virágozzék, nyiladozzék,
a lélek házába.
Illata bejárjon,
a lélek világon,
színeket, és könnyű érzést,
könnyen megtaláljon.
Világfa hajtása,
hajlik a világba,
napot, holdat, csillagokat,
rejti el a másba.
Fénye ha apadna,
lelkedet szorítja,
énekeddel, és daloddal,
az érzés meghozza.
Napatyánknak fénye,
ereje az égbe,
tüzes karja lángot vetve,
mindenki szívébe.
Holdanyánknak éke,
sötétségbe érve,
sejtelmes fényáradatban,
emel fel az égbe.
Életfa virágzik,
a lélekben látszik,
színpompázik, nyiladozik,
az élethez vágyik.
Égieknek hangja,
zeng énekbe, dalba,
életet hozó virágok,
nyílnak a magasba.
2014. Jégbontó Hava. 30.
(január)
Kezem tollat ragad,
elmém verstől dagad,
tele gondolattal,
örömmel, bánattal.
Kezem tollat ragad,
a papíron szalad,
nyomokat hagyva,
szép szavakba.
Kezem tollat ragad,
a gondolat nem apad,
csak árad szerte-szét,
terül, mint virágos rét.
Kezem tollat ragad,
szellemem csak arat,
levágja létem gyümölcsét,
kifacsarja a levét.
Kezem tollat ragad,
árad a gondolat,
ha már bennem él,
ez az új költemény.
2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)
Túl az élet vizén,
halált rejtő ösvény,
megszülettél ember,
napfényével kelj fel.
Lelket kaptál és testet,
örömöt, s szerelmet.
Bánatot és sírást,
múlandó elmúlást.
Élet vize árad,
az hozza a vágyat,
öröklétre szólít,
a javaktól el bódít.
Őrizd emberséged,
a lelkedet védd meg,
lelkiismeretedben,
az őszinteségben.
Túl a halál vizén,
életet rejtő ösvény.
meghaltál már ember,
az élő lelkeddel.
2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)
Káprázat,
kívül marad,
csendesség,
lélekösvény.
Alázat,
bent marad,
békesség,
lélekösvény.
Tisztaság,
élő világ,
éberség,
lélekösvény.
Lelkemben,
keresem,
belsőfény,
lélekösvény.
2014. Kikelet Hava.12.
(március)
Vágtat a lelkem az égbe,
hajnali fény sugarába,
Lobog sörényem a fénybe,
vágtat a lelkem az égbe.
Vágtat a lelkem az égbe,
csillagösvényen járva,
lobog sörényem a fénybe,
vágtat a lelkem az égbe.
2014. Kikelet Hava. 10.
(március)
Életben meghalok,
elvisznek csillagok,
fényben repülök,
múlásban eltűnök.
Ó, ó, meghalok,
elvisznek csillagok,
átmegyek a kapun,
másvilágon.
Ó, ó, meghalok,
elvisznek, csillagok,
vágtatnak a lovak,
másvilágon.
2014. Kikelet Hava. 12.
(március)
Sötétségből, teremtésből,
megszületett, hej, hej, hó.
Tengri Atyám jobb szeméből,
fényt vetett, hej, hej, hó.
Jobb szeméből, a szívéből,
melegsége, hej, hej, hó.
Ürességből, sötétségből,
szemünk fénye, hej, hej, hó.
A világunk, téged látunk,
Napatyánk, hej, hej, hó.
Melegséged, arany fényed,
ragyogásunk, hej, hej, hó.
Megszülettél, Édes Atyánk,
Égnek tüze, hej, hej, hó.
Fényességed, meleg fényed,
Tűznek tüze, hej, hej, hó.
Világunkra, ragyogásod,
ékességed, hej, hej, hó.
A szemedből, nap született,
fényességes, hej, hej hó.
2014. Fergeteg Hava. 31.
(január)
A mély kútba beugrok,
sötétségbe zuhanok,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.
Másvilágnak szaladok,
túlvilágnak suhanok,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.
Lelkemet dobnak adom,
szolgálatba állítom,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.
Jöjjetek hát szellemek,
engem innen vigyetek,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.
Hétvilágnak mélysége,
hét tengernek, kéksége,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.
Hét felhőbe repülök,
az érzésben eltűnök,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.
Szarvas pata vágtató,
sólyom szárnya szárnyaló,
életemet, halálomat,
odaadom, odaadom.
2014-Jégbontó Hava. 30.
(január)
Ha elhagyott az erőd,
ha úgy érzed nincs tovább,
ha szíved már nem szerető,
csak indulj a fényen át.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Ha egyedül akarsz lenni,
a magányod eltemet,
ha nem tudsz már mit tenni,
a fény útja elvezet.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Ha nem ért meg a világ,
ha minden fáj mi szép,
te csak mond el az imád,
és megjelenik a fény.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Ha szíved fájdalom nyomja,
és az érzés eltemet,
a barátod kezedet fogja,
és a fény útján vezet.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Csak tárd ki a szíved,
szeretetből tegyed,
segít neked az érzés,
szívből jövő szeretet.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Csak szeretni, szeretni,
magunkat így lehet,
s a lelkünkhöz ölelni,
ez a tiszta szeretet.
Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.
Kezedben a sorsod,
boldog így lehetsz,
a fényt magadban hordod,
mert benned a szeret.
Fújd ki szél, fújd ki, bánatot szívemből,
kímélj meg, kímélj meg, csaló szerelemtől.
Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!
Tépd ki szél, tépd ki, fájdalom forrását,
gyógyítsd be sebemet, csalódás óráját.
Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!
Tengri, bölcs Tengri, köszönöm életem,
engedj most szeretni, benned én létezem.
Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!
Teremtő Tengri, világ teremtője,
hálás vagyok néked, lelkemnek őrzője.
Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!
Csillag istállóban,
égi lovak várnak,
aranyszőrű paripák,
hadak útján járnak.
Vágtass a lelkemmel!
Vágtass a testemmel!
Égi lovam, jó dobom,
vigyél engem innen el!
Hadak útján szárnyalok,
hét világba vágtatok,
Napot, holdat megkerülve,
teremtéssé válhatok.
Vágtass a lelkemmel!
Vágtass a testemmel!
Égi lovam, jó dobom,
vigyél engem innen el!
Éjjel a farkasok járnak,
falkában úgy vadásznak,
fenyvesek mélyén élnek,
övéikhez megtérnek.
Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.
Sziklás hegyekből jönnek,
falkába úgy verődnek,
farkas testvér, farkas,
erőd oly hatalmas.
Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.
Lelkem a lelkeddel táncol,
Éjszakába varázsol,
Télben sohasem fáznak,
éjjel a farkasok járnak.
Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.
A világnak életfája,
belehajlik a világba,
napsugárnak minden fénye,
csodaszarvas reménysége,
ága-boga napot tartja,
fénye hív a csillagokba,
csillagokkal a holdanyámba,
holdanyám az éjszakába,
éjszaka a nappalokba,
nappalokból a világba,
belehajlik a világfa.
2013.Szelek Hava. 18.
Réges régi időkben, tudó született,
emberi emlékezetben tátos lehetett.
Göncöl névre hallgatott a javas gyógyító,
ember lelkébe látott, a sok mindent tudó.
Csillagok járásából, jövőt olvasott,
növényekből, gombákból, embert gyógyított.
ismerte a madarak, s a fáknak beszédét,
elhozta a sötétből, az ember reményét.
Meghalni már nem látták, s az égbe költözött,
csillagok közt szekere, ott fent dübörög.
Göncöl szekéren rója, a hadak útját,
onnan őriz minket is, és a világ kapuját.
Emlékezzünk testvérek, tátosunkra még,
róla szóljon az ének, és még ezer év.
Csillagokban olvasó, égi vándorunk,
lelkeket meg gyógyító, hozzád visz dalunk.
A lelkem mélyén én szarvas vagyok,
őseim énekelnek és én táncolok.
A lelkem mélyén néha, csak magam vagyok,
ilyenkor énekelek, és ti gyógyultok.
Gyógyító énekemet ősöktől kaptam,
gyógyító énekembe szívemet raktam.
A lelkem mélyén néha, csak magam vagyok,
ilyenkor énekelek, és ti gyógyultok.
A lelkem mélyén én szarvas vagyok,
őseim énekelnek és én táncolok.
Ha szíved adod másnak,
erősödj meg belűről,
az érzések csak szállnak,
jönnek, jönnek felűről.
Elvisznek szárnyas lények,
a világ tetejére,
megmutatnak minden szépet,
ahol a szerelem léte.
Ekkor adod a szíved másnak,
szívébe, és tenyerébe,
de ha ő nem vigyázhat,
a szíved dobja mélybe.
Hadak útján hol a lelkek szállnak,
fényes csillagok, ragyogva járnak.
Tündérek fordulója, Ezüst út, Lelkek útja,
Szép asszonyok vászna.
Hadak útján Etelének fia,
Csaba királyfi vágtat rajta,
Hajnal szakadéka, Szalmahullajtója,
Búcsújárók útja.
Hadak útján zarándokok mennek,
Örök csillagok között teremnek.
Polyva útja, Fehér árok, Búcsújárók megtaláltok,
Tengri (IsTen) barázdája.
Hadak útján az őseink élnek,
Ősi csillagképekben regélnek,
Kerek udvar, Szalma út, fehérlik már a Tejút,
Éjjel szivárványa.
Hegyek között a napsugár jár,
a lelkem Tengri veled száll.
Imám, és dalom az égbe mondom,
ragyogó napba odaadom.
Teremtő Tengri szívem vigyázd,
érjen el hozzád az imám.
Lelkemből az érzés száll,
szívemből szól az imám.
Hűségem neked fogadom,
Életem kezedbe adom.
Kéklő ég fénysugara,
Sötét éjszakák ragyogó csillaga.
Zajok kívül, zajok belül,
a világ teljesen kergül.
Csak én állok, mint a fa,
úgy létezek, mint a ma.
Mert ma, ma van,
a holnap bizonytalan,
mert ma itt, és a most,
megélni csak ezt tudod.
Hiába a zajok, a repedt idő,
minden múlandó, s libegő.
De csak az itt van, a létezés,
az éber jelenlét, ez a megélés.
Hát lélegezz mélyeket tüdődből,
lépj ki a rohanó idődből,
menj át időn és téren,
mert a jelened a lelkeddel éled!
Jól van dolga a juhásznak,
feküdni, aludni, barangolni,
pásztora lenni egy halk nyájnak,
a természet lágy ölén kapaszkodni.
Reggel kihajtani a legelőre,
a dimbes-dombos az otthonos,
szeretettel menni a mezőre,
mindentől távol, de magasztos.
A juhásznak nem parancsol senki,
ő igazán a maga ura,
örömét a nyájban leli,
s neki fejet hajt az idő ura.
Csak a kolomp hangja kalapál,
meg a távolból a harang,
a juhok bégetése kiabál,
s a lelkükben a béke pang.
A juhász ki nyáját őrzi,
tekintete mindig rajtuk,
békés napjait így tölti,
az érzést a dombok között hagyjuk.
Mint kidőlt fa, eldőlt a lelkem,
bár az élet lelődzik bennem,
megpihenni, a földön nyugodni,
csak a halk neszekben elbújni.
Az eget látom a tovatűnő felhőket,
a csicsergő madarak énekében tűnőket.
Az avar illata mely körbefog mindent,
egyszerre elmesél teremtést, és istent.
Ugye hallottad már az élet hangját?
A bennünk élő zakatoló moraját.
De mint kidőlt fa csendesülve fekszem,
mozdulatlan, kissé száraz a lelkem.
Most én is egy vagyok a teremtéssel,
halk finom zúzmarás lélegzéssel.
Tó tükrébe néztem,
magamtól is féltem,
lelkemet meg láttam,
magamat találtam.
Erdő ösvényében,
óvó sűrűségben,
fákat megöleltem,
lelkemet kerestem.
Ringó búza mezőben,
hullámokat szeltem,
felhők bársonyában,
hintáztam, csak hintáztam.
Hegynek neki mentem,
rejtett házat leltem,
méheknek nász tánca,
kergetett a házba.
Szaladtam, szaladtam,
rejtőzni akartam,
csűrbe, vagy pajtába,
bele a világba.
Naporcába néztem,
fényétől nem féltem,
meleg ölelésbe,
olvadtam a fénybe.
Fénnyel eggyé váltam,
lelkemmel csak szálltam,
fényben a fény vagyok,
naporcája ragyog.
2013. Napisten Hava. 07.
(június)
„Decretum: Ugros eliminandos esse”, azaz elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak! Ezzel a szellemiséggel jött a a Kárpát-medencébe az egyesített európai keresztény sereg 907-ben. Az akkori pápa üzenetét hozta ezzel a zászlófelirattal. 100 ezer fős sereg, a 25 ezer fős magyar sereg ellen, Árpád Nagyfejedelem vezetésével. Hát halljátok dicsőítő énekemet a Pozsonyi csatáról amit oly méltatlanul elfeledtek. Emlékezettek méltóképpen, eleinkről, hősökről, ősökről, akár az életüket is feláldozták a hazáért.
Hajnal hasad a nap verrad, Hej regölöm, mesélöm,
Árpád népe kürtszót hallat, Hej regölöm, mesélöm,
Véres kard országot járja, Hej regölöm, mesélöm,
Harcosokat hív csatába, Hej regölöm, mesélöm,
Két és fél tüminen gyűltünk, Hej regölöm, mesélöm,
Duna partján tábort vertünk, Hej regölöm, mesélöm,
Keresztes, vasas katonák, Hej regölöm, mesélöm,
Hozták ide a halált, Hej regölöm, mesélöm,
Pusztítani jöttek ide, Hej regölöm, mesélöm,
százezer fős seregivel, Hej regölöm, mesélöm,
Dunán hajókat úsztattak, Hej regölöm, mesélöm,
Bennünket hogy kiírtsanak, Hej regölöm, mesélöm,
Árpád vezér hadba hívott, Hej regölöm, mesélöm,
vitézséget ott mutatott, Hej regölöm, mesélöm,
Hajóhadat láng megette, Hej regölöm, mesélöm,
sólyom karmát mélyesztette, Hej regölöm, mesélöm,
Hajnal verrad kürtszó szólal, Hej regölöm, mesélöm,
nyílzáporral zúditottunk, Hej regölöm, mesélöm,
kit álmából a nyíl keltett, Hej regölöm, mesélöm,
kit fokos szablya ébresztett, Hej regölöm, mesélöm,
Énekemet hát halljátok, Hej regölöm, mesélöm,
Pozsonyi csatát lássátok, Hej regölöm, mesélöm,
dicső népünk győzedelme, Hej regölöm, mesélöm,
vitézeknek embersége, Hej regölöm, mesélöm,
de csatában sokan haltak, Hej regölöm, mesélöm,
népünkre szégyent nem hoztak, Hej regölöm, mesélöm,
Árpád vezér és családja, Hej regölöm, mesélöm,
elköltözött a túlvilágra, Hej regölöm, mesélöm,
Halljátok hát énekemet, Hej regölöm, mesélöm,
dicsőítő zengésemet, Hej regölöm, mesélöm,
regélök én amíg élök, Hej regölöm, mesélöm,
hazátokat szeressétök, Hej regölöm, mesélöm,
2013.
Mond hol jársz?
Mit csinálsz?
Alföldi,
szerelmem.
Hegyekben,
süt a nap.
Szerelmem,
hol alhat?
Hegyi ember,
csak rád vár,
szívemben,
szíved jár.
Szerelmem,
itt vagyok,
kedvesem,
magam vagyok.
Hajnali szél,
elviszi,
kedvesemnek,
üzeni.
Itt vagyok,
a hegyekben,
ragyogok,
szerelmesen.
Kezedet,
kezem fogja,
szívedet,
eloldozza.
Istenem,
imádkozom,
kedvesemet,
szólítom.
Hallja meg,
a szívével,
fogjon meg,
a kezével, s lelkével.
Lelkemnek,
virága,
szívemnek,
hajtása.
Lelkemnek,
virága,
virágozzál,
a világba.
Édesem,
ölellek,
szívemmel,
szeretlek.
Szívemmel,
szeretlek,
lelkemmel,
kereslek.
Kereslek,
mert elrévülsz,
a fájdalomtól,
elszédülsz.
Égi fénylő tűzből, szívemet megnyitó,
ősi eredetből, forró fénye megható.
Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.
Lángoló harapása, létemet szétégeti,
elvarázsol a világa, bezárt szívem elviszi.
Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.
IsTeni ez a szikra, tűz gyúl a szívemben,
lángokkal beborítva, táncol a lelkem.
Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.
Elrugaszkodtam innen, a kék égen táncolok,
enyém lehetett minden, lélekben szárnyalok.
Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.
Szerelem, szerelem,
az ül az én szívemen,
hogy az nem volna,
az én szívem meghalna.
Kedvesem, kedvesem,
Virágszálam, kedvesem,
lelkemben világfa,
hajt a lelkem virága.
Virágom, virágom,
lélekfényes virágom,
én-bennem szerelem,
két karommal ölelem.
Szerelem, szerelem,
az ül az én szívemen,
bársonyos szellő vagyok,
hozzád én suhanok.
2013. Jégbontó Hava. 12.
Öskü
A szeretet mire való?
Csupán gonoszság faló?
Nem! Nem az a dolga.
Az áldást osztja, s szórja.
Kegyelemből! Kedvességből!
A világ minden érzéséből.
Ha kéred kapod,
ha kapod adod.
Mert adni jó csak úgy magadból,
látásból, ölelésből, szavakból.
A szeretet egy áldás,
végtelen meleg, s hálás.
A szeretet a szeretetből fakad,
hát add meg neki magad!
Álmomban nálad jártam,
érzésed megtaláltam,
léted halkan hallgatom.
Láttalak éjsötétbe,
csillantál a holdfénybe,
lelkemmel el kell mondanom.
És akkor, melléd vágytam,
lényedre úgy kívántam,
Ölelésed íze elragad.
Lelkem a lelked rabja,
érzéssel elragadja,
az éjszaka mindent eltakar.
álmomban nálad jártam,
ölelésed úgy kívántam,
én a csókodra szomjazom.
Szemednek pillantása,
elvisz a világba,
ahol lelked tarthatod.
Álmomban nálad jártam,
álmomban megtaláltam,
forró csókodra vágyom.
Elvihetsz a végtelenbe,
repülni a kék egekbe,
álmomban nálad járom.
Földi életemben,
én benned születtem,
édes testet kaptam,
ebben meg maradtam.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Megvilágosodás,
lelked fénye csodás,
új utat mutattál,
új életet hoztál.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Széles szekér útja,
mutass utat Buddha,
bölcsességed tárod,
lelkemet át járod.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Hozd el a létbe a világosságot,
a bennünk rejlő igazságot!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
Tudásunkból a létnek fényét,
imáinkból a lelki békét!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
Keresd magadban a belső ösvényt,
a csendes békét, a forgó örvényt!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
Hald magadban a lélek hangját,
a suttogó álmok harangját!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
Lásd a világban az igazságot,
keresd magadban a világosságot!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
Nyomokat hagytam a hóban,
nyomokat hagytam. Hol van?
Elmúlt mint az élet,
s lelkünk issza a létet.
Nyomokat hagytam a hóban.
Elfújta a szél. Hol van?
Nyomtalanul eltűntek,
létezésben megszűnnek.
Nyomokat hagytam a földön.
Eltűnnek ők is rögtön.
Az idő rágja, eszi,
mindet magához veszi.
Nyomokat hagytam a létben,
szellemben lélekben,
nyomaim hangok az űrben,
rendet tesznek a zűrben.
Nyomokat hagytam a vízben,
a felszínen és a mélyben,
de csak a hullámokat látod,
s csak az örömöket vágyod.
Vannak emberek akik tudással születnek, és azért jönnek erre a világra hogy gyógyítsanak, segítsék a világot, hogy szebbé, jobbá váljon, segítsék az élőket, életteleneket az embereket az életben.
Sámán vagyok, égi sámán,
Elrepülök a szelek szárnyán,
Ha meg kell halnom hát, meghalok,
a lelkeket így gyógyítom.
Elrévülök a végtelenbe,
elrévülök a végtelenbe,
a szélnek hátán repülök,
a világfáján eltűnök.
Sámán vagyok, földi sámán,
az emberek lelkét gyógyítom,
elmegyek érte a túlvilágra,
a szellemekkel táncolok.
sámán vagyok, égi sámán,
elrepülök a sárkány hátán,
égi erőmet felnyitom,
a lelkedet meg gyógyítom.
Hát erre születik egy sámán, tátos, regös, igric, jokulátor, tudó, gyógyító, javas, füves. Ez az élete, mert erre született. Ennek teremtette az IsTen. Ezért álnak a szolgálatába a szellemek,az erdő szelleme, a víz szelleme, a földanya teremtő szelleme, ezért segít néki a tűz, a víz , a föld, a levegő, a kő, élők és élettelenek egyaránt. Elmegy a hét világ mélységébe oda ahonnan ered minden, oda ahonnan ered az élet forrása, oda ahol ember nem járhat. Elmegy oda ahol a világnak fája áll, s bejárja a hét világ magasságát, oda ahol ember nem jár. Hát ezek a sámánok. Tiszteld, és becsüld őket mert ők a világ tudói.
Somogy völgyén,
Koppány földjén,
Torda tátos,
lelke jár most.
Sötét kútban,
lelke ott van,
Eltemetve,
elfeledve.
Hangja bódít,
engem szólít,
dobnak hangja,
hitét vallja.
Kút fal dőljön,
összetörjön,
be szakadjon,
soha ne álljon.
A lelke várja,
szabadulása,
kötést oldja,
a dob hangja.
Hitünk őrzője,
védelmezője,
újra éled,
tiszta léted.
Torda tátos,
lelke száll most,
nem fog rajta,
ármány kardja!
Elmegyek, ebből a világból,
búcsúzok földi hazámtól,
Szellemek kísérnek utamon,
sárkányok ereje magamon.
Végtelen ösvény az utam,
lassan vonszolom magam,
vállamon a világ súlya,
csak emelem újra meg újra.
IsTenem adj erőt nekem,
elmenni keresni szívem,
Szégyen nélkül élni,
nem megalkudni, s nem félni.
Égi út, szárnyam tárom eléd,
lelkemmel hallom égi hívó zenéd,
magányban hordozott szívem,
lelkem virága bennem.
Elmegyek magamat keresni,
keresem szívemet születni,
Hajnalok fénye hív engem,
s ebben kell megszületnem.
Lelkem táncol,
élhet bárhol,
Tűzben égek,
benned élek.
Lelkem húzza,
a mélyből újra,
fel az égbe,
fény a fényben.
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
Dobnak hangja,
megmarkolja,
hív az égbe,
a végtelenbe.
Földhöz vágja,
a szívem hangja,
eggyé válva,
földanyámba.
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
Egy a testem,
egy a lelkem,
pillantása,
lelkem vágja.
Elvisz újra,
hosszú útra,
elsodródok,
mindent oldok.
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
Révült álom,
megtalálom,
földi porba,
átkarolva.
Érzést táncol,
fényben lángol,
össze érve,
kéz a kézben.
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
A Bakonyi hegy
egy alvó jegesmedve,
a téli tájban.
(Haiku)
Várom a harcot, a kegyetlen csatát,
érzem a szele most rajtam fut át.
Síri a csend, s bennem alkonyul,
elhalkul minden mi él:
Csak a csend hull.
Itt állok némán a harcnak mezején,
őszinte hittel imádkozom én.
A vértem súly a földbe nyom engem,
vért ontani nem akarok:
De meg kell tennem!
S eljön a nap mikor sereg áll elém,
véremet akarják elvenni, mi enyém.
Túlerővel rontanak, rohannak reám,
Túl fogom e élni:
Segíts anyám!
De hiába kiáltok, hangom harapják,
átkozott hiénák bősz haramiák.
kezemet lábamat lánc szorítja el,
harcolni nem akarok:
De nem veszhetek el!
Az ösztöni erőmet magamra kapom,
ütök, vágok, rúgok létem nem hagyom.
Lelkemet becsukva harcolok ha kell,
Istenem mi lesz belőlem:
Állat vagy ember!
Erre a harcra rá kényszerítenek,
lelketlen ördöglények megfeszítenek.
Akkor is harcolok mert életem a tét,
Istenem segíts nekem:
Ne tépjenek szét!
S lőn a kígyó ki fejét kidugta,
a vörös iszapból jött a kínja,
ő maga is sáros büdös,
kedve rontó, sármos, nyűgös.
Mindenkit meg mar kit csak ér,
veszett vad küzd a hatalmáért,
sem átok, sem golyó nem fog rajta,
de nála akkor is nagyobb IsTen hatalma.
Abból él amiért más megdolgozott,
lelke vörös szakadt, foltozott!
Tekereg, csúszik, a lábatlan átok,
mindenhol rontást hoz rátok.
S lőn én itt vagyok a kígyóevő,
mérget ivó IsTen-i erő,
Igaz testem lázas a méregtől,
de megszabadítom a kígyót az édentől!
Fényben élek,
fényben látszok,
örök tűz éget,
hozza a lángot.
Tűz az anyám,
fény a lelke.
Parázs az apám,
lángol teste.
Gyermeke vagyok,
a tűz rózsának,
lángban hajlok,
ez nem varázslat.
Rejtve őrzőm,
ősök lelkét,
én vigyázom,
dicső emlékét.
Tűz a testem,
tűz a lelkem,
perzselő világ,
fénylik bennem.
Eljön a széllel, az égi eső,
arcomat mossa a fény szerető.
Földre lehajtom a vén fejemet,
kezedbe adom az életemet.
Bennem az élet, élni akar,
bűnöm a testem, de mindent takar,
Lelkemből imám, ha felszabadul,
Lantom hangján zendül a húr.
Égen és földön elénekelem,
élet forrásában merítkezem.
Néha a szellemek kísértenek,
jóságos lények segítenek.
Fának a bokornak imádkozom,
tűzzel és vízzel eltáncolom.
Kővel és földdel énekelem,
teremtett léttel teremthetem.
Végtelen úton magam vagyok,
tündérek kísérnek és angyalok.
Embernek lelkén, ha segíthetek,
lényével, testével egy lehetek.
Hét az a világ hol ébren vagyok,
nem tudom, melyikbe maradhatok.
Lelkem a testemből néha szakad,
dobom hangjától egybe marad.
Világnak fájából én létezem,
mind a hét ágából merítkezem.
Életnek vízéből virágozom,
tiszta alázattal imádkozom.
Ha te gyógyítasz,
a lelked erejéből,
magad áldozod.
(Haiku)
Álomkép, elvisz engem,
repíts még, távoli tájra.
Álomkép, ez él bennem.
Végtelen….
Repülnék, mint a madár,
szárnyalnék, a kék égen,
Repülnék, tisztán, szabadon.
Az égen…
Szárnyamat szétfeszítem,
magamat, dobom a szélnek.
Szárnyamat ki tárom.
S Repülök…
Tollaim, a szelet fogják,
szárnyaim kitárom.
Tollaim, emelnek égbe.
Felfelé…
Elérem, a világ tetejét,
érintem az emberek szívét.
Elérem holdat, a napot.
Ott vagyok…
Én vagyok, a világ teteje,
álmodok, hívlak gyere be!
Én vagyok, az égi kaputok.
Tárulok…
Kitárul, lelkem, a szívem,
porba hullt, testem feledem.
Kitárul, a kapu én vagyok.
Gyere be…
Csijja, csijja, babája,
alszik már a napocska,
csijja, csijja, babája,
felébredt a holdacska.
Csijja, csijja, babája,
a csillagok ragyognak,
csijja, csijja babája,
az álmodra vigyáznak.
Csijja, csijja babája,
öreg Tengri vigyázza,
Csijja, csijja babája,
a jó áldás rád hozza.
Csijja, csijja babája,
holdnak fénye téged vár,
Csijja, csijja, babája,
Csenge baba aludj már.
Az a kilenc anyám, ki engem világra hozott,
az a kilenc apám ki értem megdolgozott,
az a kilenc hónap, amíg ember lettem,
az a kilenc fogam, amivel sokat ettem,
az a kilenc évem, mikor gyermek voltam,
az a kilenc mese, amibe benne voltam,
az a kilenc álom, ami kísért engem,
az a kilenc vén, akitől életet vettem.
az a kilenc ujjam mely miatt egy árva,
az a kilenc dalom szálljon szájról-szájra,
az a kilenc fiam, az a kilenc lányom,
mind az IsTen útján, éljen és, járjon,
Kilenc hónapig tartanék szeretőt,
kivel kilenc órán át szeretkezőt,
de kilencvenkilenc évem végén,
csak azaz egy, azaz egy maradjon békén!
Az élet bölcsője ringat,
halk éneke altat,
mély álomba zuhanok,
örvényében kutatok.
Az élet bölcsője nevel,
igaz, tiszta útra terel,
hosszú utam ajándék,
néha járva szállnék.
Az élet bölcsője fáraszt,
öregséggel eláraszt,
ráncokat ültet arcomra,
az éveket csak hozza, hozza.
Az élet bölcsője sirat,
könnyekkel könnyet itat,
magába temet, s véd,
ő a kezdet, s ő a vég.
Az életem egy rongy halom,
emberek sírását hallgatom.
Hallgatom, hallgatom, szenvedésüket láthatom.
Az életem egy rongy halom,
pártok uszítását láthatom.
Láthatom, láthatom, hazugságukat kikapcsolom.
Az életem egy papírhalom,
hamis törvényüket olvasom.
Olvasom, olvasom, rideg sorokat a papíron.
Az életem ha megkapom,
úgy érzem, egy rongy halom.
Rongy halom, papírhalom, sorsomat el nem dobhatom!
A születést nem választottuk,
mint ajándékot megkaptuk.
Csak tudjunk vele élni.
Örülni, lélegezni, remélni!
Az örök körforgásban járni.
Meghalni! Ébredni! Szállni,
s újra visszatérni.
E kényszerrel élni!
Folyton születni, és meghalni,
lelket ültetni, nevelni, aratni.
Az élet vizével itatni,
keserű könnyekkel siratni.
Örvénylő örök körforgásban,
létezni életben, halálban.
kényszerből világra jönni!
Félve sírva bömbölni.
A születést nem választottuk,
csak hogy, emberek maradjunk.
habár e forgás örök,
én kényszerből szökök.
Völgyek mélyén járok,
erdők mélyén hálok,
hegyekkel én magasodok,
a Bakony őrzője én vagyok!
egy a lelkem szelleme,
egy a létem végzete,
végtelenben barangolok,
magamban én magam vagyok.
Minden áldott fában,
minden egyes fűszálban,
én a fényben ragyogok,
magamba végre magam vagyok.
Fáknak lelke megszólít,
szélnek hangja táncba hív,
Világnak fáján araszolok,
a Bakony őrzője én vagyok.
Bennem vagyon a világ,
a lét, az aranyág,
bennem múlik az élet,
s hozza magával a szépet.
Bennem múlik az idő,
a folyton megújuló erő,
s bennem éled az új,
a tiszta magánytól fúj.
Bennem ébred a vég,
a teremtő kezdeti ég,
s bennem múlik a halál,
a küszöb, mely újat talál.
Bennem kél a nap,
s a fénye, fényben arat,
s bennem éled az éjjel,
titkos, sejtelmes kéjjel.
Szikláknak szelleméhez,
erdőknek a lelkéhez.
Szólok…
Tölgyerdők sokasága,
fenyveseknek zöld hazája.
Szólok…
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
Égbenyúló hegyek hívnak,
révítenek messze húznak.
Érzem…
Hosszú völgye elvarázsol,
a szellővel lelkem táncol.
Érzem…
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
Sötét-Horog kő-pajtája,
Üldözöttek bújtatója,
Védi…
Aszó-Völgye titkot rejti,
rossz szellemét elkergeti.
Védi…
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
Horny Mihálynak erdejében,
Balinkának mezejében.
Révít…
Molnár-rétről tovatűnő,
Hívogató szarvas űnő.
Révít…
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
Égnek vágtatok én hét kapuján át,
Napatyámnak paripájának hátán,
fénylik az ég alja napkapu tárul,
indul a vágta a világfájáról.
Első kapunál szívekbe látok,
második kapunál lelkeket tárok,
harmadiknál a szeretet vár már,
kapujában a fénylő kék oltár.
Negyedik kaput a hangommal tárom,
ötödik ajtóban magamat látom,
hatodik ég kapujában állok,
ártó gondolatoktól meg válok.
Égnek hetedik kapujához érve,
beléphetek a teremtésbe,
ragyogjon be mindet Istennek fénye,
belemerülök az örvénylésbe.
Körbe-körbe az örvény le húzzon,
szét daraboljon össze zúzzon,
porrá törött csontjaim látom,
lelkem a testemből ki szálljon.
Lobogó tűzbe üstbe ha raknak,
kezemhez, lábamhoz, szívemhez szólnak,
kevernek-kavarnak füsté válok,
füstnek a mélyén magamra találok.
kezemet, lábamat, fejemet érzem,
testembe lelkem visszatérjen,
életem, tudatom eggyé váljon,
magamba magamat megtalálom.
Égnek hetedik kapujában állok,
igéző létembe visszatalálok,
hat kapu, öt kapu, négy kapu tárul,
távozok ebből a szellemvilágból.
Második kapuban lelkemet zárom,
szeretet kincsét ott megtalálom,
szívekbe látok első kapujában,
szeretet fátylával mind betakartam.
Lassul a vágta a világnak fáján,
lassul a lépés az egeknek táján,
napatyámnak paripájáról szállok,
lelkemmel, testemmel földre találok.
Ébresztő, ébresztő jó reggelt lélek!
Jóságban, szépségben, éledj, és ébredj.
Magamból kifele világba nézek.
Égi utamról én haza térek.
Esőcseppeket,
számolom, a lelkemben,
a végtelenség!
(Haiku)
Lelkeknek a farkasa,
végtelen az otthona,
kísért éjjeleken át,
nem találja hazáját.
Lelkeknek a farkasa,
szelleműzők harcosa,
küzdelem az élete,
halál lesz a végzete.
Lelkeknek a farkasa,
jelenése éjszaka,
sötétségben kóborol,
gyáva lelket elrabol.
Lelkeknek a farkasa,
teli hold hívogatja,
farkas hangja imája,
haragjával vigyázza.
Lelkeknek a farkasa,
ősösztönnek harcosa,
gyáva lelkek félelme,
abból van az ereje.
Lelkeknek a farkasa,
az én lelkem az vala,
harc az egész életem,
bensőmmel békéltetem.
Fénymadár, gyere be,
hozd a napot a lelkembe,
fényedben én ragyogok,
mint éjjel a csillagok.
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
Lelkemnek hozz bölcsességet,
elmémnek szerénységet,
tisztaságból szavadat,
ez kísérje utamat, utamat.
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
Fény madár, sólyom madár,
fényed, lelkemben jár,
Elhoztad hát a napot,
holdat meg a csillagot.
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
Belső lényem már szabad,
úgy száll mint a gondolat,
lelkem szárnya kitárul,
ékes fénye úgy kigyúl.
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
Föld az élet,
élő teste,
tőle kérünk,
élünk benne.
Földanyánk,
belőled élünk,
óvó hazánk,
hozzád visszatérünk.
Föld szelleme,
én hű maradok,
élő testel,
én földanya vagyok.
Ha egyszer sólyomszárnyakat kaphatnék,
repülnék fent az égben.
A mennyei égen mindig táncolnék,
fehér felhők ölében.
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.
Fészket raknék a Kárpát- hazában,
Onnan ügyelnék rátok.
Büszkén szárnyalnék a világban,
A világ fáját megtaláljátok.
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.
Sólyom atyámhoz a naphoz mennék,
újjászületnék a fényben.
éjsötétjében holdanya lennék,
fény harcosa sólyom képében.
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.
Én is vagyok IsTen gyermeke!
Hej regölöm! Elrejtöm!
Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
Ősidőknek dicső hírnöke!
Hej regölöm! Elrejtöm!
Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
Nagy Hunoknak leszármazottja!
Hej regölöm! Elrejtöm!
Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
Szkíta népek meg maradottja!
Hej regölöm! Elrejtöm!
Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
Csodafiú szarvas az utam,
Hej regölöm! Elrejtöm!
Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
Mindenki csak szívemből, s lelkemből visz el egy darabot,
De a bajban szépen sunyin magamra hagyatott,
Hiába is ontom szavam az igazságra nem hallja senki,
Vagy nem akarja meghallani, csak futni gyorsan elmenni.
Mire körültekintek magamból, azt vettem észre,
Lelkem sáros s elástak engem jó mélyre.
Ott lenn a hideg gödör alján, magamra hagyva,
Nincs segítségem, egyedül ülök ott magamba.
Nincs senki e kerek világon, ki megkérdezné tőlem:
Mi a baj kedves barátom? Adjak valamit belőlem?
Nem! Nincs ilyen ember, ki más segítségére kel fel,
Sem olyan ki magához szorítna, s úgy emel engem fel.
Hiába is várom, hogy, lélek emberek körül vegyenek,
Engem az örömtől szeressenek, öleljenek, teperjenek.
Addig csókoljanak, míg csak levegőt kapok,
De helyette megvető nézésükkel azt súgják: Büdös vagyok!
Ez az igazi csalódás, ami csontig-ízig hatol,
Szívembe markol, hosszú körme, vaskos keze a lator.
Földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő,
jéghideg testével utat ha vág,
nem álja útját, sem szikla, sem gát.
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet, frissítő íz,
kanyargós medreknek útját járod,
s végül a tenger lesz szép halálod.
Csobogó hangodat hallani jó,
simogatásod oly megnyugtató,
minden cseppednek ölelése lágy,
soha nem nyugszik meg benned a vágy.
Öröklét forrása ó tiszta víz,
újraszületésnek a hangja hív,
föld mélyéből a felhőbe száll,
víznek minden cseppje szabad madár.
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet frissítő íz,
földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő!
Földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő,
jéghideg testével utat ha vág,
nem álja útját, sem szikla, sem gát.
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet, frissítő íz,
kanyargós medreknek útját járod,
s végül a tenger lesz szép halálod.
Csobogó hangodat hallani jó,
simogatásod oly megnyugtató,
minden cseppednek ölelése lágy,
soha nem nyugszik meg benned a vágy.
Öröklét forrása ó tiszta víz,
újraszületésnek a hangja hív,
föld mélyéből a felhőbe száll,
víznek minden cseppje szabad madár.
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet frissítő íz,
földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő!
Volt vala világnak, hatalmas hazája,
íjfeszítő népek dicső nagy királya,
Hadúr kardot küldött Attila Királynak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
Királya volt ő minden Szkíta népnek,
napnyugótiaknak, napkeletieknek,
Hunok nagy királya üzent a világnak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
Fejet hajtott Róma, a nagy hadvezérnek,
Arany adót küldött, a hatalmas hun népnek,
égnek kardja ennek a világnak
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
Attila, Attila, Hunok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája
Gepidák, és Gótok, katonának álltak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
Napatyánknak fénye, holdanyánknak éke,
földi életének, halál vetett véget.
dicsőséget hozott ennek a világnak,
nevezték őt sírva: IsTen Ostorának.
A sivatagban halad a karaván,
a végtelen homoktengeren át.
Hegyről a völgybe, völgyről a hegyre,
sivár dombokon át előre.
Ó, ó Tengri!
A tevéknek útján én magam is járom,
a sivatagi szél a legjobb barátom,
egyedül vagyok, s néha magamba szállok,
IsTenem-hez így fohászkodom.
Ó, ó Tengri!
Magamra hagyott a fényes napkorong,
Sötétben csak a holdfényében bízom.
Tüzet rakok és fénybe fényt látok,
IsTenem-hez így fohászkodok.:
Ó, ó Tengri!
Hegyről a völgybe, völgybe a hegyre,
A karavánunk így halad előre.
homok dűnék között magamba szállok,
IsTenem-hez így fohászkodom.
Álomból, ha felébredek,
rögtön itt vagyok.
Gyógyítani lelkemet,
jöhetnek orvosok.
Kipakolhatják belőlem,
belső dolgaim.
Lapíthatják hegyeimet,
s lelkem fodrait.
Szívem hangja azt sugallja,
már nem itt lakom.
Érzésem-testem uralja,
látom holnapom.
Elhurcolták érzéseim,
minden dallamát.
Könnyek között féltéseim,
örök zöld szavát.
Lehetnék hát türelemmel,
mint a jégvirág.
Pillanatnyi szeretettel,
napsütésen át.
Olvadok, és lankadnak,
a szívem dolgai.
Felszakadnak rojtozódnak,
lelkem fodrai.
Lelkek ha sírna,
könnyek tocsogna,
fájdalom húzza,
szívemet szúrja,hegyes tű.
Hegyes tű, izzó tű.
Karmok megfognak,
szét marcangolnak,
húsomat tépik,
fájdalmam nézik, hidegvérrel.
Hidegvérrel, kevélységgel.
Testem a földbe,
a mély gödörbe,
hantokat szórva,
porból, a porba, temetnek.
Temetnek, elvermelnek.
Ott lenn a mélyben,
magányba élve,
sötétben járva,
lelkembe zárva, létezhetek.
Létezhetek, kereshettek.
Lelkem ha sírna,
elvinne sírba,
Üldözne téged,
Rettegve kéred, hagyj békén.
Hagyj békén, lelkemnek mélyén.
Lennék hideg ki futkosna a hátadon,
őrjítő érzés titkos vágyadon,
lennék gondolat, kit magadba tartasz,
vagy bűntudat, kit csak takargatsz.
Lennék vágyad, éhes lelkedben,
ki elönt és árad, zúgó testedben,
lennék jóság, az öröm testvére,
soha nem nyugvó, lázas szerelme.
Lennék álmatlan álom, ki csak zaklat,
lennék útjelzője, hangtalan szavaknak,
lennék én a lélek, aki végtelen szabad,
lennék, én a gondtalan az akarat.
Lennék vágy, s sóhajomat adnám,
lennék üldöző, bömbölő oroszlán.
Én lennék a szavannák királya,
s ha tehetném lennék a világ vágya.
Lennék szerelem, ki tüzesen éget,
lelket, embert, fát, rétet,
s lennék szeretet, mely szívből árad,
ontanám magamból nektek a vágyat.
De lennék gyűlölet, igazi csontig ható,
bosszúálló, mindent felforgató.
Hogy utána lehessek, bűnbánat,
lennék ember ki magába marad.
Lennék én az élet forrása,
az örök élet folyton nyíló virága.
lennék születés, a teremtés fénye,
így lennék az emberiség reménye.
De lehetnék a halál maga,
a megváltás enyhe fintora,
küszöb a kettő világ között,
mérleg lennék jó és rossz fölött.
Lennék a megváltás, háza,
a szeretni tudó lelkek vára,
S lennék a béke, kint, és bent,
lennék a nyugodt szent csend.
Égből szálltam,
lelkem születik,
levegő a szárnyam,
szél bennem rejlik.
Végtelen ég,
őrzője földnek,
véget nem látó,
világtörőknek.
Égből jöttem,
égbe tartok,
szárnyal lelkem,
végtelen ég vagyok.
Magam vagyok, szociális,
a szegényekkel szolidáris,
vörös sarlóval az utat vágom,
a csillagból szegfű lett barátom.
Magam vagyok, liberális,
tiszta szívvel kapitális,
az elvtársakat gyűlölöm, utálom,
de szociális lehet még barátom.
Magam vagyok, demokrata,
a nép keze és a hangja,
a kezemben a kalapáccsal ütök,
a hangomtól rögtön elszédülök.
Magam vagyok, ki jobbra állok,
munka helyett jelszavakat KIÁLTOK,
csak a múltba nézek s azt mondom: Haza!
Előre lépek mint az úttörőknek szava!
Magam vagyok, a vörös homály,
a szellememmel kísértek ugyan úgy tovább,
és ha rajtam kifogást találtok,
mindenkit feljelentek, és odébb állok.
Magam vagyok, proletáris,
a sarló kalapáccsal kapitális,
bár a csillagomnak fénye halványodik,
az itt maradt rendszerem nem hazudik.
Magam vagyok, én a munkás,
fegyverem a munka és a tudás,
szabad vagyok! Szavazhatok rátok!
Vetélt volna el inkább anyátok!
Színtelen virágok, vesznek körül,
lelketlen zsiványok marnak belül,
pereg az életem a szemem előtt,
bennem a félelem szobrokat dönt,
egy ősi IsTenhez, fohászkodom,
szakadt lelkemben kapaszkodom.
Nekem ez maradt, ezt nem veszik el,
a lépésem egy arasz, ne tévedjek el,
gödrös út a pokolba, s oda vezet,
a mennyországomban nem mehetek,
hazaérek, végre ott magam vagyok,
drága angyalok, én itt maradok!
S magamra hagytak, csak szép szavakkal azt mondják, hát melletted vagyunk,
de érzem a hanglejtésből, mondhatod hinni neked nem, tudunk.
Így lettem e világ hontalan árvája, kit csak üldöz a balszerencse,
így adom oda szívem üres szelencéjét, néktek a kezetekbe.
Mert sírni nem való, férfiember arcán könny ne csorogjon végig,
Ki ezt látná, de nem érezné, csak szánalma hatolna vérig.
Most bezárom egy időre lelkem kapuit, de az is meglehet örökre,
a fájdalmammal együtt kell élni, szeretni, szenvedni, búsulni egy időre.
Nincs bennem szánalom, vagy bánat, csak félelem csak félsz,
senki nem tudja nem érti, ha lelked szomjazik, éhezik de te nem kérsz.
Őszinte e világgal, nem lehetsz soha, de soha, mert hamar át döfnek,
jellemtelen, arctalan lények, szívnak, húznak,taposnak, lökdösnek.
Pedig akár hiszed, akár nem, én is emberből vagyok,
Néha azért körülöttem is táncolnak ördögök, s angyalok.
Most éppen ördögök, járnak haláltusát felettem,
Önfeledt táncot járnak csontos, húsos testemen.
De ki zárnak magamból, saját csapdám fogja, vagyok, egy csontbörtönben,
Így élhetek magamban, halkan élve eltemetetten.
De egyszer ha, valaha is az élet rám talál, akkor feltámadok,
újra fogok születni! Halljátok? Ördögök! Halljátok angyalok!
Mert bőrömet nem adom olcsón, se drágán, csak az életem árán,
Mert a jó Isten csak ezért az árért vigyázhat én reám!
S ha majd egyszer sírba engedtek engemet, énekszó kíséretében,
Ott nektek megvallom bűnöm, úgy hogy lelkemből a ti lelketekbe érjen.
Akkor fogjátok, érezni igazán e fájdalmat, e szánalmat, ami most bennem él,
S ott fogjátok megérteni mi is az eredendő bűn, s mi a remény.
Mit jelenthet az ha valakit a porig aláznak, s hazudoznak róla,
Ez a hely a pokol, az ördög kénköves vára, s ők a földi helytartója.
De míg koporsómat elnyeli a földanya s saját méhébe zárja,
az idő alatt mesélem el nektek mi is valóban az élet vágya.
Miért is születhettünk ebbe a világba, hogy életünk véget érjen a búsuló halálba.
De nem, nem a halál búsul, csak a lelketek, csak a szeretet tört bennetek meg mára.
Igazából ha ismertek, akkor értitek meg újjá fogok születni, és te is ebbe a világba.
Új életet kezdhetünk, új világot láthatunk, de a lélek ugyanolyan árva marad.
De ha az ember magára marad,
nincs más csak az akarat.
Nem kérdezik meg tőle,
vajon él e még a lelke őre.
Magányba szorulva, egyedül élni,
titokban szenvedni, és félni.
titokban sírni, halkan remélni,
csendesen meghalni, s tovább lépni.
De barát nélkül maradni,
olyan mint meder nélkül a folyó.
Fény nélkül a nap,
ékesen mosolygó, de nem ragyogó!
Hagyjatok engem magamra,
had éljek beburkolózva,
tüskék a lelkembe szúrtak,
sziklái apróra zúztak.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Néha a világra nézek,
magamtól semmit sem kérek,
tőletek semmit nem várok,
láncolt lelkemmel szállok.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Magány a létemet fúrja,
lehet ez a lelkem útja,
zuhanok a végtelenből,
mint eső csepp a felhőből.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
hagyjatok engem magamra,
had éljek magamba,
láncolt lelkemmel szállok,
a fényességbe látok.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Hagyjatok engem magamra,
had éljek beburkolózva,
tüskék a lelkembe szúrtak,
sziklái apróra zúztak.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Néha a világra nézek,
magamtól semmit sem kérek,
tőletek semmit nem várok,
láncolt lelkemmel szállok.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Magány a létemet fúrja,
lehet ez a lelkem útja,
zuhanok a végtelenből,
mint eső csepp a felhőből.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
hagyjatok engem magamra,
had éljek magamba,
láncolt lelkemmel szállok,
a fényességbe látok.
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
Jéghideg szél veri az ágat,
téli hűvös hajnalon.
Éhség kaparja bennem a vágyat,
mégis magamba hajszolom.
Teremtő erőmet eldobva,
életért harcoló szavam.
Világ elöl magamba elbújva.
magányba temetem magam.
IsTentől, s magamtól távol,
a lelkem szigetén elhervadok,
verőfényes napsütésben fázom,
így köszöntenek engem a hajnalok.
Földből született a testem,
levegőégből a lelkem,
tűzből jött a szerelmem,
vízből a fájdalmam a könnyem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből gyúrták a testem,
végtelen ég a lelkem,
égető tűz a szerelmem,
Forrásvíz a könnyem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Ó a semmiből lettem,
a végtelen árnyékba mentem,
magamat félve kerestem,
érdes világba leltem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből, emberré vágyok,
porból, porrá válok,
lelkem földnek fája,
a múlandóság magas háza,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Égből megszülettem,
szárnyas embere lettem,
végtelen a testem,
griffmadár a lelkem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Tűzben testem táncol,
a lángokkal harcol,
parázs lesz belőlem,
s elhamvad a testem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Vízből tiszta énem,
csobogó a létem,
hegyet, sziklát vájok,
lelkedre vigyázok,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből, égből, tűzből,
vízből, jó IsTenből,
testből, és lélekből,
születni mindenből,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből született a testem,
levegőégből a lelkem,
tűzből jött a szerelmem,
vízből a fájdalmam a könnyem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből gyúrták a testem,
végtelen ég a lelkem,
égető tűz a szerelmem,
Forrásvíz a könnyem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Ó a semmiből lettem,
a végtelen árnyékba mentem,
magamat félve kerestem,
érdes világba leltem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből, emberré vágyok,
porból, porrá válok,
lelkem földnek fája,
múlandóság háza,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Égből megszülettem,
szárnyas embere lettem,
végtelen a testem,
griffmadár a lelkem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Tűzben testem táncol,
a lángokkal harcol,
parázs lesz belőlem,
s elhamvad a testem,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Vízből tiszta énem,
csobogó a létem,
hegyet, sziklát vájok,
lelkedre vigyázok,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Földből, égből, tűzből,
vízből, jó IsTenből,
testből, és lélekből,
születni mindenből,
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
Nagyhatalmak, kishatalmak,
sakkoznak, malmoznak,
dróton rángatott bábukkal,
rongybabákkal játszanak.
Életekről döntenek,
szórakoznak sorsokkal,
tollvonással gyilkolnak,
demokratikus szavakkal.
Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
abban a patakban is egy kő,
egy folyton mozgó, görgő.
Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
az aki a sziklák között oson,
tűzön, vízen, jégen , és havon.
Kinek a fagy nem ellenség,
a folyton alakuló elevenség.
A nyárban a hűsítő álom,
a télben a rekedt csendet zárom,
az őszben a hulló falevél,
a tavaszban a nyíló remény.
Ficánkoló vize az áradásnak,
nem vagyok én más e világnak.
Örök kőbe vésve,
a rég törvénye.
Tengri szavának,
emléke.
A szarvasnak népe,
örök kőbe vésve,
dicső harcosoknak,
emléke.
Örök fára írva,
kopjafába róva,
a régi magyarnak,
a neve.
Turul Nemzetsége,
Arany Atyánk fénye,
íjában, lovában,
az ereje.
Örök kőbe vésve,
a rég törvénye.
Tengri szavának,
emléke.
Ősöknek fája,
világot látja,
lelkek őrzője,
régi törvénye.
Ősöknek fája,
lelked vigyázza,
parancsa ébreszt,
mondja hogy létezz!
Ősöknek fája,
mesél magába,
holdról, a napról,
regél a múltról.
Ősöknek fája,
él a világba,
múltat megőrzi,
lelkedet tölti.
Ősöknek fája,
hősök tanyája,
parancsa annyi,
csak megmaradni!
Sárguló levél,
a nap fényével ébred,
és azzal nyugszik.
(Haiku)
Őszi napsugár,
mint tű a lágy selyemben,
könnyen utat tör.
(Haiku)
Narancsból szegfűbe,
szegfűből narancsba,
az élet mindig változik,
őszből, télbe, tavaszba.
Jobbra állok, balra állok,
nem tudom hogy hol vagyok,
a középutat nem találom,
szélső úton haladok.
Szavazok, választok,
polgármester maradok,
tisztelet díjamért teszem,
imádjatok magyarok.
Innen is, onnan is,
egy picit a zsebembe,
az éhség ellen harcolok,
jóllakottan nevetve.
Kampányolok négyévente,
megígérem az eget,
elhozom a csillagokat,
és a vörös felleget.
Itt vagyok, ott vagyok,
frakcióba felbukok,
a mentelmi jogommal,
élhetek, és szavazok.
Pártkatona lett belőlem,
országos képviselő,
nem bírtam a szegfű szagát,
lettem narancskereskedő.
Utazok, felszólalok,
változtatni akarok,
érdekeket képviselek,
zsebemhez hű maradok.
Táncolok, boldog vagyok,
hogy értetek dolgozom,
válasszatok ismét engem,
lelkem pénzel, foltozom!
Eljöttünk, eljöttünk! Hunok maradvája,
régi szokás szerint, fogjuk megtartani!
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Amoda át folyik, egy sebes folyó víz,
sebes folyó víznek, zöld selyem pázsitja.
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Zöld selyem pázsitján, csodatevő szarvas,
csodatevő szarvasnak, ezer ága-boga.
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Ezer ága-bogán, napot-holdat tartja,
gyulladva gyulladjék, oltatlan aludjék.
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Ha beeresztenek, be csiszegünk-csoszogunk,
Ha ki eresztenek, kicsiszegünk-csoszogunk.
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Nyírfakéreg bocskorunk, fűzfakéreg papucsunk.
Regöljük a gazdát, vele az asszonyát.
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassal,
fele a gazdáé, fele a regösöké.
Haragban s gyűlöletben,
elmúló fagyos fergetegben,
s rögtönzött érzések vágyában,
így élek a sodrásban.
Eltaposva!
Nincs apály, és nincs dagály,
csak a szívemben váró muszáj,
de hamar születik újra,
a bennem élő kurva.
És élvez!
Az aki fillérért eladná,
a lelkem bemocskolná,
sárzuhatagba döngöl,
rajtam élvez, s körmöl.
Sikoltva!
Megerőszakolja érzéseim,
kitudakolja, féltéseim,
szajhának nézett engem,
egy sebet tépett bennem!
És vérzek!
S érzem hosszú nyelvét,
éles fogát, hideg körmét,
meleg szája ízét,
melle közt a szívét.
Dobogva!
Néha még hagyom magam,
húzza vágyam, húzza agyam.
Rátarti undor csépel,
szorító fojtó kézzel.
Görcsösen!
De nem baj ha néha fáj,
betegesen vágyom már,
a fájdalmat élvezem,
ez a lelki kényszerem.
Betegesen!
Mikor elég volt belőle,
a pusztítás belőlem kitörne,
s hatalmas energiák robbannak,
fekete lyukak tátongnak!
Bennem!
Elnyelnek mindent, elszívnak!
Tért, időt, dimenziót nyitnak,
fényt, sötétséget törnek,
lelkeket meggyötörnek.
Kínoznak!
Gyötört lelkek haragban,
tettekben, s szavakban,
a rögtönzött érzések vágyában,
születő élet sodrásában.
Haladunk!
Szívemben élő muszáj,
a szépség születik, mutál,
látványa nagyon durva,
s kibújik belőle a kurva!
Aki elad!
Jurtám építem,
lovam terelem,
tüzem megrakom,
élek szabadon!
Íjam feszítem,
sólymom reptetem,
büszkén vágtatok,
élek szabadon!
Magam élete
magam végzete,
ez a világom,
csak így szabadon!
Fák a pusztába,
folyók hazája,
mind a barátom,
csak így szabadon!
Utam mutatja,
a szarvas anya,
csak így vándorlok,
élek szabadon!
Tengri oltalma,
segítő szava,
hitem nem adom,
élek szabadon!
Égben járó táncot járok,
világfáját elhagyom.
Szárnyat bontok és elszállok,
lelkem mélyét megnyitom.
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
Testem-lelkem száll az égbe,
húzza bennem a napszekeret.
Csillagösvényen fény szélbe,
elvihetem az embereket.
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
Őserő ami szívem hajtja,
rejtett szárnyam kibontom.
Elrugaszkodom, repülj a napba,
ezt a világot elhagyom.
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
Vakító fénybe, ősörvénybe,
élet ritmusa bepörget.
Újraszületni régtörvénybe,
éltethet, és megölhet.
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
A szél járása,
apró fuvallatokból,
viharrá ébred.
(Haiku)
Bakonynak hegyeiben,
égbe nyúló erdőkben,
szelek szárnyán látható,
szellemekkel táncoló.
Minden hegyek tetején,
szikláknak a peremén,
hívnak, hívnak látnokok,
szellemekkel táncolok.
Forrásoknak tövében,
köves, hideg medrében,
víz a vízzel átható,
szellemekkel táncoló.
Barlangoknak mélyében,
Földanya szerelmében,
magányodban szárnyaló,
szellemekkel táncoló.
Bakony ország hegyei,
Fák sziklák szellemei,
forrásokból fakadó,
szellemekkel táncoló.
A fényben a fény,
lelkem remény,
ébredni még,
s születni újra.
Bennem a fény,
küzdő erény,
légy hát szerény,
s születni újra.
Ember ne félj,
élj, ne ítélj,
nyújtva a kéz,
s születni újra.
Fényben vagyok,
elolvadok,
meghalhatok,
de születek újra.
Embert adok,
lelket kapok,
s megmaradok,
de születek újra.
A végtelen,
lélekhegyen,
élet legyen,
és szülessünk újra.
Testem beszél neked,
te észreveheted,
te kapod a jelet,
várja hogy magadévá tegyed.
Testem beszél veled,
tiszta érzelmeket,
jelet jellel észlel,
nem csak szóval érintő kézzel.
Testem beszél, üzen,
gesztussal szól szűzen,
gondolatokat rezget,
jeleket keresget.
Testem beszél, szólít,
ősi jelekkel bódít,
kiált, üzen, beszél,
jellel ad és jellel kér.
Testem beszél neked,
érzéssel küld jelet,
üzen, szólít, felkér,
jelet ad, de nem vár, csak kér.
Tűz az élet,
tűzben járok,
lángom éget,
tűzzé válok,
Égő testem,
lelkem táncol,
ősöket rejtem,
távol hazától.
Fény a lelkem,
láng a testem,
napból születtem,
én a tűz lettem.
Beszívom a vágyamat,
kifújom a fájdalmat.
Beszívom a világot,
kifújom az imámat.
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
Beszívom az életet,
kifújom a végzetet.
Beszívom az őserőt,
kifújom a múlt időt.
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
Beszívom a teremtőt,
kifújom, az eredőt.
Beszívom az oltalmat,
kifújom az ártalmat.
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
Beszívom az igazat,
kifújom a hamisat.
Beszívom a világot,
Kifújom az imámat…
Beleolvadni,
a nyári napsugárba,
lélekemelő!
(Haiku)
Szemében ott van a hiéna,
ravasz tekintete üldöz néha.
Arca sunnyogó, mindig figyel,
keresi, várja mit vehet el!
Ugrásra készen prédára vár,
de ami hajtja nem a halál,
nem a zsákmány, ami neki kell,
csak a dicsőség, emeli fel.
Ó én üldözött zsákmány vagyok,
menekülök, vagy elfutok.
a nyúl lelkem reszketeg,
nem kellene félnem, de reszketek.
Gyere te hiéna farkas vagyok,
szemedbe nézek, és harcolok.
Karmomat, fogamat húsodba vájom,
reszketést a szemedbe látom.
Víz az élet,
folyton teremtő,
folyó éned,
benned az erő.
IsTennő könnye,
hol sós, hol édes,
földnek szerelme,
földnek vére.
Vízből jöttem,
vízbe tartok,
forrásvíz a lelkem,
én a víz vagyok.
Csizmámat nem veszem le,
varkocsom nem vágom le!
Hitemet el nem hagyom!
Véremet nem tagadom!
Véremet nem tagadom!
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
Földanyának méhébe,
a feledés mélyébe.
Hitemet el nem hagyom!
Őseim nem tagadom!
Őseim nem tagadom!
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
Életem elvettétek,
testemet temettétek.
Hitemet el nem hagyom!
Lelkem élhet szabadon!
Lelkem élhet szabadon!
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
Megöltetek hiába,
idegen urak szavára.
Hitemet el nem hagyom!
Múltamat nem tagadom!
Múltamat nem tagadom!
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
Regős lettem hajrá, hóha!
Megszülettem varázsszóra.
Dobbal jöttem élve keltem,
hét anyától megszülettem!
Első anyám tűznek lángja,
második, a víznek árja,
harmadik a földnek mélye,
negyedik az égnek széle,
ötödik, az ember arca,
hatodik a szélnek harca,
az aki a vadak ura,
a hetedik az élet maga!
Megérkeztem e világra,
megszülettem a halálba,
halálnak az anyjától,
hét fekete arcától!
Első arca a bús magány,
második a lopós vagány,
harmadik a nők csábásza,
negyedik a gyilkos álma,
ötödik a rabló karja,
hatodik meg azt akarja,
az aki a gonoszság ura,
a halál a hetedik maga!
Naparany madár,
felhők felett száll,
vigye el a lelkemet, megújulni már!
Lelkem születik,
napba költözik,
megújuló fényéből, újra születik!
Nincs már több határ,
lelkem szabad már,
ősi erő lényéből ő a napmadár!
Emberek között járok,
mégis remetévé válok,
magamra vagyok hagyva,
eldobva, betakarva!
Tömegben az ember,
magára és magányra lel,
s így lesz a vad vadabb,
a vég eljön hamarabb!
S végre a végre lelek!
Akkor sötét bolygót nyelek,
de azok akadnak torkomon,
a halált magamban hordozom!
Hát így lennék én remete,
ha a világ fehér és én fekete,
de a színeket már meghódította,
és én vagyok a világ hódítója!
Aranyos kúton jártam,
nyárfái ölelkeznek,
múltat én ott megláttam,
lelkek hívnak szeretkeznek.
Zaklatott érzések tántorognak,
Bolyonganak, néha hazudoznak.
De talán nincs irántam érzelme,
ha van csak Isten kegyelme.
Bár az érzészivatar simogató lágy,
hasogat, éget, bizsereg a bő vágy.
Arrogáns választ kérve, várva
lelkem testembe temetett vára,
ott szónokol a lelkiismeret,
pont ott ahol az érzés eltemet.
Az urnámra majd az lesz írva,
„ez az ember fájdalmas kínja!”
A kínt ha magamba eltemetem
belűről mar, kapar elevenen,
s akkor lesz csak igazi rém,
ha ráncos arca gonosz és vén,
ő kísért majd zen-zugainkban,
üldöz hajléktalan álmainkban!
Fény felhők az égen,
karikáznak szépen,
masíroznak sorban,
az égre festett szóban.
Szélnek arca bontja,
felhőcsíkot sorba,
kisze-kusza térben,
hóban, fagyban szélben.
Fagy felhőben játszik,
a játék mind kilátszik.
Vidámság a színe,
nincs még rossz emléke.
Fény felhő a földön,
ének dalát költöm,
zeneszóval játszom,
Fénytáncát el járom!
Világé a szívem,
zenéé a lelkem!
Ha létezik IsTen,
az lakjon én bennem!
Magány hangját hallom,
csendesen megszólít.
Életem meg vallom,
a bűnöm meg hódít!
Megbántam már bűnöm,
magam rabja vagyok!
lelkem messze űzöm,
tőle elszaladok!
A Jó IsTent kérem,
hallgasson szavamra,
életem nem félem,
ne hagyjon magamra!
Ha egyedül vagyok,
A Jó IsTent kérem,
Imámat mormolom,
Életem nem félem!
Te láttál már fényt a fényben?
Hallottál hangot a hangban?
Akkor nem éltél még igazán,
csak beburkolózva magadban.
Te éreztél már fájdalmat?
Gyötrő gyűlöletet, de lüktetőt!
Ami hasad bentről tép,
olyan durván tüntetőt!
Simogattak jó érzések?
Hőn pásztáznak bőrödön,
Szívfacsaró öleléssel,
csak a lelkedhez kötöm.
Rókadombra jő,
a Világ Teremtő.
Lápkumájában,
égig feltörő.
Halld a rege szót,
hangot dallamot.
Éneknek szavát,
szívig behatót!
Lápnak szelleme,
Őseink hite,
Jöjj hát elő,
Lelkem hív ide!
Végtelen, végtelen,
Tengerkék egekben,
Lakik az én istenem,
Abból eszik a lelkem.
Szomjazó szívemben,
Végtelen egekben,
Teremtő világban,
Tengri oltalmában.
Tengerkék egekben,
Örökké végtelenben,
Tengri él a szívemben,
Tengri él a lelkemben.
Szívemben szívemben,
Testemben, lelkemben,
Születő szeretetben,
Folyton nyíló szívemben.
Lelkemben, lelkemben,
Leszülető testemben,
Tengri szava él bennem,
Örökké szeretetben.
Holdikában és napban,
Óvó föld karjában,
Tűzben, vízben, erdőben,
Íjfeszítő népemben.
2010. Holdika a hold népies becézése.
Bakony erdő közepén,
ősidőkre jár,
fehér sziklák tetején,
gyógyerő meg vár!
Bakony erdő szelleme,
végtelenből jő,
Eltűnik a semmibe,
léte teremtő.
Fenyves, tölgyes erdőkben,
sziklák rejteznek,
magasodó hegy-völgyekben,
Ősöket rejtenek.
Vár a munka,
dolgozom!
Létem húzza,
hordozom!
Vár az élet,
létezem!
Adjon szépet!
Kérhetem!
Vár a jóság!
Mosolyog.
A forróság,
gomolyog.
Vár a tiszta,
szeretet.
Édes szirma,
megetet.
A döntés joga az enyém,
A súlya hasít belém,
Járom innen, járom onnan,
Az eszem jár fokozottan.
Nehezedik rám a nyomás,
Lezúz, megbabonáz.
Ha már döntenem kell
Akkor nem adom fel!
Csak forog az idő kereke,
Eljár felettünk sietve,
De az elmúlás legyen szép,
Gyönyörű tiszta emlék!
Ne számold a perceket,
Az elrohanó éveket,
Benned lelked fája áll,
Az idő kereke ott nem jár!
Magamban tartott álnok kígyó,
Kinek hangja szakító szó,
Mélyről feltörő elszánt dac!
Lelkem másik énje siratófal,
Ott tisztul le minden baj,
Ahol jó, s rossz csak zagyva!
Hegyek mesélnek a régmúlt időkről,
Őseink múltjáról, a nem látott jövőről.
Nekem meredek sziklák regélnek,
A végtelen tájak halkan mesélnek.
S rajtuk keresztül üzenet az ősöktől.
Bölcs tanítást hallgatok a folyótól,
Csobolygó bölcsessége oly ámító,
Ahogy a hullámok énekét hallgatom,
Ahogy az örvénylő táncát járhatom,
Úgy szabadulok meg a lélekszomortól.
Magas hegyet látsz, akkor én az vagyok,
fehér szikláimmal az égbe nyúlok,
én vagyok én a hely szelleme,
én vagyok én az őrszelleme!
Égig érő fát látsz, én az vagyok,
jó táltosoknak utat adok,
én vagyok, az ki útját járja,
én vagyok, a világnak fája!
Sebes folyót látsz, akkor én az vagyok,
kanyargós medrekben partot mosok,
én vagyok, én ki a követ fejti,
én vagyok, én ki Attilát rejti!
Napnak fényét látod, én az vagyok,
tömény sötétségben csak fényt hozok,
én vagyok, az ki fényét adja,
én vagyok, a jóságnak arca!
Csillagerdőt látsz, akkor én az vagyok,
elhintett lelkeken pásztorkodok,
én vagyok, én az égi vándor,
én vagyok, én a lélek pásztor!
Te láttál már fényt a fényben?
Hallottál hangot a hangban?
Akkor nem éltél még igazán,
Csak beburkolózva magadban.
Te éreztél már fájdalmat?
Gyötrő gyűlöletet de lüktetőt,
Ami hasad de bentről tép,
Olyan durván emésztőt.
Ez az ami hasogat szaggat,
Ettől fáj minden mozdulat,
Benne vagyok a csapdájában,
S nem jöhet jobb fordulat.
Hogyha hív ez a szél,
Akkor indulnom kell,
Felébred a remény,
Az ősök lelkével.
Napatyám fénye vár,
Íze oly bódító,
Megszólít az atyám,
Mennyei hívogató.
Teljesül a remény,
Bölcsek szava hív,
Újra él az erény,
Szép a tiszta szív.
Földön túl, ami vár,
Az ég tisztulás,
Ne maradj, gyere már,
Ez az élet újulás.
Ragyogón születünk,
Ez az érzés, ami fáj,
Gondtalan lebegünk,
Reánk az élet vár.
Földön élek,
Lelkem szárnyal,
Bennem élő
Tündér angyal.
Elvarázsol,
Szép világa,
Életfának,
Aranyága.
Porból lettem,
Tűzben égek,
Megszülettem,
Visszatérek,
Eső áztat,
Bűnöm mossa,
Kérdéseim
Szél hordozza.
Gondolatban,
Nem itt élek,
Hús-vér testben,
Szabad lélek,
Gonoszságom,
Messze űzzön,
Szeretetben,
Mindent gyűjtsön.
Ma felkelek, munkás leszek,
Pontos időre járok,
És csak munkát látok.
Ma felkelek, író leszek,
Könyvet írok, alkotok,
Szellememmel harcolok.
Ma felkelek, költő leszek,
Versek sorait ontom,
Rímet-rímmel szorzom.
Ma felkelek, apa leszek,
Gyerekeimmel játszom,
S növő életét látom.
Ma felkelek, férj is leszek,
Drága nejemre figyelek,
Érte mindent megteszek.
Ma felkelek, polgár leszek,
Törvényt majd tisztelem,
Életem jobbá teszem.
Ma felkelek, rabló leszek,
Éjjel lopni járok,
Mindig ébren hálok.
Ma felkelek, pandúr leszek,
Szép ruhába feszítek,
Mindenkit megfenyítek.
Ma felkelek, semmit nem teszek,
Csak lógok fekve eszek,
Hogy holnap munkás legyek.
Meg tanultál IsTen nélkül élni,
Besúgni, megalázkodva kérni!
Sírni a nyomorúságodon,
Élni a penészes otthonodon.
Magad tetted azzá, ami lett,
Ez mind, mind belőled teremt.
Az ami belűről él az te vagy,
Minden csak nem szabad.
Múlti gályában raboskodsz estig,
Aztán minden nap újra. Meddig?
Akkor jössz rá ha nincs mit enned.
Amiért robotoltál azt elvesztetted.
Napból született sólyommadár,
Végtelen égben szabadon száll,
Lelke a fény a gyógyító erő,
Elküldte hozzánk a jó teremtő.
Teremtő fénnyel a népem áldotta,
Tiszta énekkel a jóságát hozta,
Bűnétől váltani ezt a világot,
Életre születni mindenki áldott.
Gyere a lelkembe sólyommadár,
Szeretetre éhes érzésem vár,
Újra születek szárnyakat bontok,
Magamból én csak jóságot ontok.
Napból született teremtő vágy,
Világot szerető érzésem lágy,
Szárnyamat feszítem tollamat, rázom,
Elrugaszkodom az égbe, vágyom.
Szabad testemben szabad a lélek,
Teremtő fényben olvadva érek,
Nincs több gát és nincs több határ,
Lelkem a fényben szabadon száll.
Hét repedés a föld mélyéből,
Hét üreg nyílik a sötétségből,
Hétrétű barlang a világ szája,
Kétirányú folyót az élet járja.
Hét földön barangolva mászok,
Hét erdőn hét tisztást látok,
Tisztáson fagyott tavak hídja,
Zúzmarás, deres lelkemet hívja.
Oda ahol hét jurta állva vár,
Oda ahol születik élet és halál,
A méhlepényőrző szellem vigyáz,
Ott ahol nincs öröm és gyász.
Hét erdőn, hét tavakon túl,
Hét tisztáson hét nap az úr.
Kétirányú folyó az útja,
Északra, és Délre tart újra.
Egyik irányba halál vize,
Másik irányba az élet íze,
Onnan ahol fakad a vég,
Oda tart ahol nincs menedék.
Hömpölygő folyam, mint a láva,
Hét csónak visz a végtelen árnyba,
Végtelen árnyék udvara kör,
Ha fél a lelked hétszer rád tör.
Hét kavics kopogását hallom,
Hét gyökér lenyúlását tartom,
Lassan már a fejemhez ér,
Gyökérropogás nekem zenél.
Eggyé váltam a világ fájával,
Testem nedvét viszi magával,
Cikázik bennem hét denevér,
Testemet tépik de már nem fél.
Magamból darabolt üstbe tesznek,
Megforgatnak, kevergetnek,
A félelem bennem már nem él,
Fájdalom hasogat az ösztön így kér.
Addig főznek, míg össze nem állok,
Kevergetnek amíg nem látok,
Darabolt magam már összeáll,
Darabolt létem nem a halál.
Újjászülettem a föld gyomrába,
Erősebb lelkem az utakat vájja,
Oda ahol hét jurta még áll,
Oda ahol fakad élet és halál.
Útra kelek a folyással szembe,
Hét hosszú hídon át kell kelnem,
Hét ágú fa alatt bújva mászok,
Osonva kaparok, úgy szikrázok.
Hét rétből hét erdőbe lépek,
Hét nap alatt hét éhséget érzek,
Befagyott tavak hídját járom,
Éhező lelkem szomját vágyom.
Kétirányú forrása vár rám,
Üregből a hétfényt látván,
Hét szikla hasad fölöttem ketté,
Hét létra foka lelkem vezetné.
Sárkány lelkem,
Égbe szállna,
Lángol bennem,
Szabadság vágya.
Elrepülne,
A világból,
Innen messze,
Magamtól távol.
Édenkertbe,
Haza járna,
Minden este,
Nyugodt az álma.
Elmerülne,
A magányba,
Csendes űrbe,
Csak magába.
Néha-néha,
Táncra perdül,
Lőn a léha,
Az élet pezsdül.
Édenkertbe,
Barangolva,
Elmerengve,
A nyugalomba.
Sárkány lelkem,
Szárnyra kapna,
Tőlem messze,
Vándorolna.
Édenkertből,
Édenkertbe,
Emberekből,
Emberekbe.
Visszatérne,
Hozzám járna,
Bennem élne,
Csak néha szállna.
Napból jött el élni közénk,
hazát mutatott ami miénk,
Tengri gyermeke vala,
Ő az a szarvas anya!
Hét völgyön és hét hegyen,
ott élt büszkén délcegen,
s ő léte az új haza,
ő az: a szarvas anya!
Napból kélt, és napba holt,
ahol járt ott tiszta folt,
világnak kiáltó szava!
Ő az: a szarvas anya!
S újból gyere le közénk,
hozd el a napból a tiszta fényt!
S az élet új lesz maga,
Jöjj el szarvas anya!
Hangtalan árnyak suhannak át fejemen,
Éles kaszakéssel borotválnak mereven,
Nyúznak, zsigerelnek csontomat, kaparják,
Elégedettségem elveszik csak a semmi odaát.
Kongó üresség, dübörög hangosan a semmi,
S vízhangja kiált vissza, próbálj levegőt venni!
Lélegezz! Élni akarás legyen túl rajtad!
Ne háborogj! Az életet nem csak te akartad!
A múlti gulágot élve járom,
Túlélem őt hét határon.
Hiába nyúzza a lelkem,
Hiába tesz tönkre engem.
Szabadság vágyát ki akarja ölni,
Az egyenességet jól megtörni.
S aztán kiszívott testem nedvét,
Magába szívja a végtelen erejét.
Elindulok, kelő nap fényével,
Elvágtatok, őseim reményével.
Hajnal hasad, kapujában állok,
Elbúcsúzom, földemtől és hazámtól.
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
Magam vagyok, lovammal eggyé válok,
Lelkem adom, lehetek én bárhol,
Hold fénye jár, álmaimat vigyázza,
Gondolat száll, otthoniakat látja.
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
Áztat eső, égi könnyeit szórja,
Vándor szellő, dolmányomat markolja,
Megmutatom, őseim kitartását,
Elmondhatom, magyarnak bátorságát.
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
Vándorúton, lehetsz éppen te bárhol,
Bármely földön, vállald fel magyarságod,
Jóság vezet, szeretettel fogadnak,
Segítenek abban, amiben tudnak.
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
Áll egy vár,
a homályban már,
Ősidőktől áll,
a vén Rába partján.
Lápvidék őrzője még,
fakapuja emlék,
őrzött gyepűt, megyét,
őseink igaz hitét.
Áll egy vár
a Rába partján,
földsánca mesél már,
szelleme haza talál!
Őrzött gyepűt, megyét,
eleink igaz hitét,
vitéznek harcos kedvét,
tátosnak szeretetét!
Áll egy vár,
a homályban már,
Ősidőktől áll,
a vén Rába partján.
Amikor a nyugati világ befagyasztja a világ szívét,
Az Arab ki elszántan hisz felreppenti a Jihad hírét!
Akkor kell csak igazán hinni, vagy elfutva félni, s élni!
Itt ért engem a kelő nap fénye,
Reám köszönt és a Felvidékre,
Éjszaka kapuját a pirkadat zárja,
Belemerül a széles Dunába.
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
Ide érzem sodró folyását,
Ide hallom víz morajlását,
Felvidéknek kicsiny falujába,
Ott ahol népem most is még árva!
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
Kerek a világ nincs annak vége,
Ha végét járod, érsz az elejére,
Folyó a kés, ami elvág szeletel,
Hiába határ a lelked nem megy el!
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
Utolért engem a hajnal kapuja,
Pihenten ébred a Felvidék faluja,
Jó reggelt! Napatyámnak köszönök,
Így születnek a lelki örömök!
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
Májusi napsugár bennem vetett magot,
Az ereje csírázik, s onnan hajt nagyot.
Énemből is ered a fénynek a fája,
Aranyszínű tisztasága, ragyog a világra.
Melegségéből fakadó jó érzésem ontja,
Tisztaságból duzzadó szeretetet hozza.
Adni, adni szívemből csak úgy ajándékba.
Nektek nyitni, mutatni, lelkem martaléka.
Ha világ fényét látod én, vagyok
Minden este újra meghalok,
Testem őrzik éjjel csillagok.
Bennem a fény ragyog,
Az ura én vagyok.
Jön a sötétség engemet, eltemet
Fekete fátyol nyomja a testemet,
Ilyenkor sírok, néha szenvedek.
Keresem a lelkemet,
Izzó szerelmemet.
Jön a hajnal, és újra virradok
Fényemmel születésről hírt adok,
Melegében delelőben izzadok.
Égető fény vagyok,
Sötéttel harcolok.
A szó mágusai szabadon hevernek,
Szavakat fúrnak, faragnak, tekernek.
Csűrik-csavarják értelmet, hazudnak
A régi jelentése néha megmaradnak.
Hova te tovatűnő ferde szerelem?
Túl akarsz járni csekély eszemen?
Eltévedtél a jogok útvesztőjében.
Újra éledsz a zsarnok teremtőjében!
De szónak mágusai oly arctalan léte,
Bele sodor a végtelen mindenségbe.
Bizalmat, türelmet, jó szándékot kérnek,
Ma ezt, holnap azt ígérnek, de félnek!
Ha meg akarsz tisztulni,
A világ kútjában.
Nehéz oda lejutni
Leges leg aljára.
Jaj de magas a kútnak,
A kerek kávája,
Előbb lelked hajítsd be,
Úgy ugorj utána.
Hét mélységbe zuhanni,
Tisztulásnak útja,
Hétmélységbe boruló,
Feneketlen kútja.
Első víznél irigységet,
Lefejti rólad,
Másodiknál ármányságot,
Régen hortad.
Víznek harmadik mélyében,
Sírástól búcsúzol,
Negyedik mélyben hazugságot,
Vedlesz, s úgy úszol.
Ötödik vízben álnokság,
Lelkedből kiválik,
Hatodik mélységben szerelem,
Bolyong, s cikázik.
Kútnak alján kiválik belőled,
A maradó rossz,
Feneketlen alján tisztulsz,
Nincs benned gonosz!
A világot úgy kell látni,
Mindig a jóságát találni,
Nyitott szemmel, szívvel élni,
Elszánt jósággal remélni.
A barátot úgy kell fogni,
A lelkeddel megmarkolni,
Együtt búban és bánatban,
Kitartani, jóban, rosszban.
Az életet úgy kell élni,
Szeretetben megbékélni,
Aki ártott elfeledni!
Bocsánattal elkergetni!
Feleséggel úgy kell bánni,
Csak bő szeretetet ádni.
Ki gyermekednek az anyja,
Ki megszülte s neked adta.
Feleséggel úgy kell élni,
Minden este hazatérni.
Jó vacsorával megvárjon,
Tiszta szívvel velem háljon!
Fény borul a világra,
Lelkek hívnak a táncba,
Hasadjon meg alulra,
Alvilágnak kapuja!
Tágulj, tágulj világom,
Földalatti határom,
Alvilágnak urával,
Erőt őrző sárkánnyal.
Hétvilágba merülni,
Rossznak ellen szegülni,
Tűznek-víznek bölcsője,
Élet megteremtője.
Kígyók-békák országa,
Sárkányoknak hazája,
Erőt onnan kell kérni,
Magunkkal megbékélni!
Nyugatiak rabigája,
kereszténység álruhája.
Pallos alá nem fekhetünk! Jaj!
Őseinktől nem térhetünk! Jaj!
Vészidők fejünkre törnek,
Vagy harcolunk vagy megölnek.
Inkább megyünk a halálba! Jaj!
Minthogy ezek rabszolgája! Jaj!
Öreg IsTen arra kérlek!
Bocsáss meg az én népemnek!
Új hitet nyakukba vettek! Jaj!
Ellened ők nem vétkeztek! Jaj!
Csillagösvényen járó királyok vigyáznak,
Tiszta fényű szemükkel népünkre reá látnak.
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
Fényes a hadak útja napköpenybe varrva,
Hősök feljutnak oda ki érdemes arra.
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
Országod mit itt hagytál, úgy fogy, mint a holdvilág,
Végtelen Erdélyország minden hegye visszavár!
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
Székelyeket kergetnek a saját hazájukban,
Csak azért kell gyötörni, mert bennük is hun vér van!
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
Mi rólunk csak hirdessétek, hogy ördöggel járunk,
Hazugságba temessétek, hogy rosszal cimborálunk.
Gyűlölködő szavatokkal békét hirdetnétek?
Szépre festett bálványokkal szegénységnek éltek?
Szegénységről beszéljetek szép ruhába, jártok.
Kikopott már erényetek s bálványokat imádtok!
Csillagok bújtassatok engem
Csillagok temessétek lelkem,
Csillagok erdejében járok,
Csillagok folyójában fázok.
Csillagok testvérekké válunk,
Csillagok, teljesülhet álmunk,
Csillagok világnak jurtája,
Csillagok lelkeknek hazája.
Csillagok örömtáncot járunk,
Csillagok szeretetből szállunk,
Csillagok bújtató irányok,
Csillagok belőletek látok.
Csillagok istennek a lelke,
Csillagok fényáradat teste,
Csillagok a világnak tündök,
Csillagok szépségében tűntök.
Csillagok égnek hét világa,
Csillagok sötétségnek szája,
Csillagok mezeje ragyogó,
Csillagok fényében élni jó!
Eljött az őszi szél falevelet hordja,
Napsugár kalapjában elballag a nyár.
Hidegnek fiait most magához hívja,
Dideregve vacogjon mindenütt e táj.
A langyos ölelés a földet ereszti,
Dér fagyos takaró telepedik reája.
Kökényes szemeit a hidegre mereszti,
Ziláló fagyban lehelészik szája.
Életem ébren álmodom,
Szomjú vágyak úgy gyötörnek,
Felriadni minden hajnalon,
Érzések a fénybe löknek.
Száraz lelkem szívre szomjazik.
Hogy is oltanám az égő vágyát?
Tiszta életemtől elszakít,
Leromboltam énem belső gátját.
Vadul táncol bennem tűz lobog,
Pattogó parázs a szikra éget,
Forró füstje a torkomban forog,
Fojtogatva lopja létem!
Erőmet én úgy érzem, beállok vitéznek,
Bátorságból kiáltom, senkitől nem félek.
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Erőmet én úgy érzem kősziklák csapása,
Péppé összelapítom, ha alám, beállna.
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Erőmet én úgy érzem ostor csattogása,
Jószágot elterelem, széles pusztaságba.
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Erőmet én úgy érzem téli jeges szélbe,
Mindent csonttá fagyasztok a földön és égen!
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Erőmet én úgy érzem bivalynak szarvába,
Öklelem a világot a sötét éjszakába.
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
Ebben az életben fáklyaláng vagyok,
Magamból csak füstöt hagyok,
Gomolygó fekete felhőm száll,
Kevereg-kavarog, tisztul már.
Magamban hordom tűznek fényét,
A vakító világ minden rémét,
Azt, amit megérteni nem lehet,
Elértheted de, téged nem szeret.
Szeretni? Vágyódni a láng után?
S ha az lennél elégetne tán!
Károg a holló fekete ruhába,
Gyászfeketében a világot látja.
Hófehérben, hej! De jó is volna,
Fény tengerébe nem kormolna tolla.
Fekete holló, ha fehér is volnál,
Szép toll ruhádban ugyan nem kárognál?
Hallod e te holló éneked károg,
A mezei táncod gyászruhában járod?
Hej de jó lenne hófehérruhába,
Úgy járnám a táncot a mezei bálba.
Fekete holló, ha ropnád fehérbe,
Úgy koszolódna a ruhád feketére.
Fényben ébredjetek,
Ébren álmodjatok!
Népünk múltjára,
Vigyázzatok!
Mindig összetartva,
Kéz a kézben fogva,
Őseink útjánál,
Maradjatok!
Vállunkat összevetve,
Haragunkat eltemetve,
Szívünkben békességgel,
Áldjatok!
Járom az országút porát,
világot úgy látom.
Egymagamban énekelek,
Tátos erőt várok.
Szállást kérek házatokba,
Jó szívvel adjátok,
De ha engem ebrudaltok,
Haragommal háltok.
Hármat ütök föld porára,
Kettényílik rögvest,
Kígyók, békák kirajzanak,
Ellepik a földed.
Ha a kedvem úgy akarja,
Szelet támasztom fel,
Megforgatom, megpörgetem,
Téged repítsen el.
Egy szavamra folyó árad,
Kiönt a medréből,
Más szavamra tó kiszárad,
Szaladj a berekből!
Kérésemre befogadtok,
S jó szívvel adjátok,
Meglátjátok hálás, leszek,
Áldást hozok rátok!
Gyermekkorom éveiben Öskün nevelődtem,
Amit kaptam ajándékba azzal fel is nőttem.
A meredek hegyek között sziklák odújában,
Futkároztam, csavarogtam, sokat bújócskáztam.
Árvalányhaj tengerében mindig megpihentem,
Bakonyi szél lágy szellője simogatott engem,
Hosszú völgynek derekánál vadkörtefa állott,
Meleg őszi napsütésben árnyéka meg áldott.
Játszottam én törököset a kerek templom hegyén,
S úgy éreztem, fent vagyok a világ tetején.
Jaj de sokat fociztunk mi a Balinkai* réten,
Sátort építettünk fából, minden nyáron, s télen.
Gyerekzajtól hangos erdő csak a fák hallották,
Kívánságunkat ők lesték, egymásnak suttogták.
Kölyök hadsereg vonult nyíllal, fapuskákkal
S indián harc kezdődött csatakiáltással.
Ha az éhség felbukkant s nagyokat kiáltott,
Szomjúsággal, békével ástuk a csatabárdot.
Bánta puszta tavaiban sűrűn megmártóztunk,
Hazafelé bodzapuskát, nádsípot faragtunk.
Így teltek a gyermekévek, gondtalan játékkal,
S néha napján visszatérnek reményt keltő vágyaikkal.
*Balinka: Tót eredetű szó jelentése mocsaras, sáros rét
Ha szükség hozza tűzben, járok
Lángnyelvekkel harcba szállok,
Vizet, a földet magamba fogadom,
Úgy kiáltom minden a rokonom.
Ha szükség hozza életfa, leszek
Égbe tartok földből eredek,
Gyökeremmel törzsemet etetem,
Hét ágamat onnan ki nevelem.
Ha szükség hozza ösvénnyé, válok
Őseim útját rajtam járjátok,
Úgy menjetek tisztán az utakon
Ahogy te is járnál csak magadon.
Ha szükség hozza a halálban élek,
Onnan tanítom mi is az élet,
Átvágtatok a világnak kapuján,
Két világ közt lelem meg a hazám.
Széllel kelek és széllel fekszem,
Végtelen pusztán élem életem,
Városok terjednek erdők, tűnnek,
Őrjítő gonosz fájdalmat szülnek.
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Itt jár közöttünk a lélekfaló,
Nem lesz többé itt jurta lakó?
Elvesznek tőled, amit szeretsz
Családod, gyereked és földedet!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Kárpát medencének az ölében,
Itt élünk bölcs Árpád örökében,
Őseim hitét meg nem tagadom,
Szabadságom soha fel nem adom!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Őrtüzek fényét el ne oltsad!
Ránk hagyott kincseket szét ne osszad!
Teremtő Istent arra kérem,
Lelkedben őseim tüze égjen!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Széllel kelek és széllel fekszem,
Végtelen pusztán élem életem,
Városok terjednek erdők, tűnnek,
Őrjítő gonosz fájdalmat szülnek.
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Itt jár közöttünk a lélekfaló,
Nem lesz többé itt jurta lakó?
Elvesznek tőled, amit szeretsz
Családod, gyereked és földedet!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Kárpát medencének az ölében,
Itt élünk bölcs Árpád örökében,
Őseim hitét meg nem tagadom,
Szabadságom soha fel nem adom!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Őrtüzek fényét el ne oltsad!
Ránk hagyott kincseket szét ne osszad!
Teremtő Istent arra kérem,
Lelkedben őseim tüze égjen!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
Kerget a fényben az álom,
Pirkadat új hírhozó,
Kelő nap sugarát látom,
Fénye a hajnali szó.
Álom a szenderült álom,
Melege hívogató,
Fénytöréséből el vágyom,
Fénye a hajnali szó.
Eltűnt az éjszaka leple,
Bársonyos kék takaró,
Csillagokkal volt hímezve,
Fénye a hajnali szó.
Holdnak a fényei fáznak,
Könnyezik oly megható,
Mindennap után más nap,
Fénye a hajnali szó!
Halál csókja lehel engem,
Pusztulást hoz lélekben.
Szívem levét kifacsarja,
Érzéseimet elragadja.
Emlékeim zsákba raktam,
Elvermeltem, jól elástam.
Ha hiányzik kikaparom,
Szívem melegével tartom.
Halál csókja lehel engem,
Szabadságom elfelejtem.
Lelkem nyitom a jó szóra,
Szabadságomnak ajtója!
Hol máglyát gyújtanak,
Dobok ott megszólalnak,
Őseinkben úgy hisznek,
Hagyományt még őriznek.
Segíteni betegen,
Rosszat űzni lelkeken,
Szeretettel ápolni,
A jóságot megadni.
Egyszerre dobolni,
Egy hangon dalolni,
Lelkünkből ének száll,
Égi útra indulj már.
Világot úgy látod,
Szellemed így tárod,
Énekben gyógyítás,
Tanulni oly csodás!
Kárpátok lábánál,
Hét vezér eggyé vált.
Egyességet úgy kötöttek,
A vérükre megesküdtek,
Nemzettségek eggyé váltak,
Őseik földjére vágytak,
Attilának örökségét,
Hunoknak rég dicsőségét,
Jöttek ide megkeresni,
Rég-új hazát teremteni.
Felhőkben Sólyom száll,
Vándor nép haza talál.
Megjött messzi Ázsiából,
A végtelen Szkítáiból,
Attilának országába,
Hunoknak rég hazájába,
A fajtánkat Isten éltet,
Büszke íjfeszítő népet,
Nevünket e földbe rótták,
Úgy hívják, hogy Magyarország.
Felhőkben Sólyom száll,
Vándor nép haza talál.
Megjött messzi Ázsiából,
A végtelen Szkítáiból,
Attilának országába,
Hunoknak rég hazájába,
A fajtánkat Isten éltet,
Büszke íjfeszítő népet,
Nevünket e földbe rótták,
Úgy hívják, hogy Magyarország.
Úgy hívják, hogy Magyarország.
Úgy hívják, hogy Magyarország.
Hogyha volna hét életem,
Lefejteném koldus lelkem,
Mind a hétszer megtisztulna,
Isten elé úgy indulna.
Megtisztulna csillagokban,
Eget verő víg habokban,
Megtisztulna földnek mélyén,
Sötét verem szűk szentéjén.
Megtisztulna tengervízben,
Mélyen rejtező sziklaszirtben.
Megtisztulna izzó lávában,
Vörös folyó hegy gyomrában.
Megtisztulna emberekben,
Mértéktartó cselekedetekben,
Megtisztulna a kék égben,
A végtelenség szerelmében.
Megtisztulna önmagában,
Szeretetet rejtő világban,
S megtisztult tisztaságban,
Életet kapok anyám hasában.
Útban vagyok, a hétvilág felé,
Úgy járulok, a csillagok elé,
Szarvas vagyok, csillagúton járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!
Lelkem lebeg, fényszárnyam ki bontom,
Árny emberek, bennem járnak folyton,
Sólyom vagyok, lélek útján járok,
Úgy szárnyalok, hogy gondolatban szállok!
Agancs koronám, a világ felett hordom,
A fény asztalán, napot, holdat tartom,
Szarvas vagyok, csillagúton járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!
Szárnyam feszül, új útra visz engem,
A föld elterül, szerelméből lettem,
Sólyom vagyok, lélek útján járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!
Hol van az a kis kecske?
Ki kertemet lelegelte.
Mek, mek, mek.
Mek, mek, mek,
Ki kertemet lelegelte.
Merre jár a kis csikó?
Aki eget ugrató.
Nyi-ha-hó,
Nyi-ha-hó.
Aki eget ugrató.
Ihol jön a kis kakas,
Délceg piros tarajas.
Kukuri,
Kukurí.
Délceg piros tarajas.
Malac dagonyába dőlt.
Langyos sárba könyökölt.
Röf, röf, röf.
Röf, röf, röf
Langyos sárba könyökölt.
Él bennem egy belső táj,
Hol béke honol,
Velőig hatol.
Kitárom a világkapumat,
Hol jóságos fény,
Árad szerte-szét.
Ott nincs könny se fájdalom,
Nincsen öröm
Nincsen fájdalom.
Ne szülessél hat újjal,
Mert üldöznek téged.
Világot látni hajjal,
Tátos jelenésed!
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
A végtelen őstudás,
Ami nyomja lelked,
Hét éven, anyatejen,
Kéne nevelkedned!
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
Régi törvény benned él,
Csak ki kell, hogy mondjad,
Gyógy útra, ha kell, menjél,
Jóságot meghozzad!
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
Az emberek keresnek,
Ha baj éri őket,
Üldözőket felednek,
Ha rossz dolgok gyötörnek!
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
Isten látja lelkemet,
amit tudok megteszek.
Dobbal, hanggal, énekkel,
reményt keltő szívemmel.
Isten látja lelkemet,
szívemben a szeretet,
őszintén azt kívánom,
másnak javát akarom.
Isten látja lelkemet,
csak a jó szándék vezet,
úgy szeretem hazámat,
ahogy saját magamat.
Isten látja lelkemet,
dobogtatja szívemet,
a belsőm ezt szereti.
ha nem tetszik, hát elveszi!
Ha már a szám szólásra termett,
S rajta keresztül tölti be a termet.
Akkor én azt számom tartom,
Hogy számottevő tudást adjon.
Mert nehogy számkivetett legyek,
Én nem akarom, hogy száműzzetek!
Ha ember számba se vesztek!
Számomra ti is örökre elvesztek.
E nélkül is számtalan a gondom,
Rengeteg bajjal kell elszámolnom.
Számos dolgot meg kell tennem,
Hogy számomra rend legyen bennem.
Szertelen számokkal játszani vágyom,
De osztani, szorozni kell a számtan.
Türelmed nem húzom, nehogy a számlámra írjad,
A fontos hogy magaddal elszámolni tudjad!
Emlékül annak ki Róma falait verte, ki világot meghódította.
Nevét is csak félve merték kimondani a népek.
Kit csak úgy emlegettek: Az Isten Ostora
Száll a madár agrul ágra,
Száll az ének szájról szájra,
Rég időkről én mesélek,
Hallgasd végig mit is mond az ének!
Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.
Közöttünk járt Isten Ostora,
Hunok fénye világot ő uralta.
Valá királya minden Szittyának,
Hódítója a Római világnak!
Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.
Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.
Adjon Isten békességet a jó reménységben
Hosszú útról jöttünk ide ősök örökében.
Síppal, dobbal, énekhanggal lelkünket ki tárjuk,
Hosszú vándorútnak porát egy cseppet sem bánjuk!
Elszakadtam a másvilágtól, mint gyümölcs a fától,
Megrekedtem vágyaimtól, dobom hangja távol,
Segítőket ott találtam, hol még nem is jártam,
Tétlenségből felélesztő látomást ott láttam,
Bolyongtam üres terekben, mint gondolat magában,
Fehér asszony ott jelent meg nekem fekete hajában,
Két kezét égre emelte úgy állt ott végtelen áldást,
Belemászott a lelkembe égette a dobbal való gyógyítást,
Tiszta fejjel, nyitott szívvel a nap felé állok,
Jöjjön fénye a lelkembe égi áldást onnan várok!
Elment, elment egy lélek,
Itt hagyott mindent mi élet,
Itt hagyott mindent e földön,
De vár minket vár!
Rómeó vérzik ezer sebből,
Szürkül a világ az őrülettől,
Júlia szerelme az ördögé lett,
Eldobta magától a mérget.
Szeretetből születtünk pokolba,
Amit kaptunk az ördög, hozta,
Hiába megváltás a halálba,
Életünk veszik homályba.
Amíg mások szektába járnak,
Mi áldozunk a másvilágnak.
Eltűnt a béke szívünk párnája,
Elveszett a vastag bibliába.
Eretnek vagyok? Éppen ember.
Szavakból áradó tettekkel.
Artikulált hangon azt mondja,
Lelke szépsége a saját gondja!
Adjon csókot, akitől várod!
Keresd a szemében, meglátod.
A bűntudattól ne fuss nyomorba,
Így lesz mégis lelkedre gondja!
Kinek gondja lelkem súlya?
Ha nem érted próbáld meg újra!
Magadban ne a hitet keresd.
A kitartásodat feszegesd!
Végtelenség ágyában fekszem,
Újra születhetnék ezerszer!
Felébredni pokolból pokolba.
Lelkem súlya kinek a gondja?
Kirepült a lelkem,
Ebből a világból,
Szabadon engedtem,
Szárnyaljon a vágytól.
Szárnyaljon a vágytól,
Ég és föld ölébe,
Teremtsen akárhol,
Világnak közepébe.
Világnak közepébe,
Kutatom, keresem,
Talált gyermekébe,
Szeretettel etetem.
Szeretettel etetem,
Kedvességgel itatom,
Istent benne kerestem,
Megleltem magamban!
Ordító vadság költözött be a világ szívébe,
Oda, ahol rég a szeretet lakott a mélységbe.
Tábort vert a durva szavak végtelen igája.
Csak az átok hallatszik ki ez az ördög imája!
Pusztító vágy öleli fel az emberek lelkét.
A rombolni akarás lett a belső vendég.
Segíteni? Még magán sem akar senki!
Törődés magunkkal! Enni, inni csak ennyi!
Követeljük másoktól magunknak a tiszteletet!
Foggal-körömmel keressük a szeretetet.
De kiben van elrejtve e nemes világ szíve?
Bensőnkben kell keresnünk, kutatnunk a lelkünkbe.
Magunkban az utat ismernünk kellene be hunyt szemmel!
Az IsTen ösvényét járnunk igaz hű hittel!
Ez után kereshetjük a másban rejlő jót és szépet!
Ha magunkban, magunkkal a világ megbékélhet!
Félő emberek hitbe gyülekeznek,
A halál rózsájával ölelkeznek.
Egy jobb lét reménye kacérkodik,
Egy új kreált isten előbújik.
Sok ezer éves írást emlegetnek,
A mai nyelvvel, terelgetnek.
Régi értelmű új szavak jelentése,
Megmagyarázzák mi a világ jelenése.
S mindent értem tesznek, csak hogy megtérjek!
Imádkoznak, énekelnek, és zenélnek.
De engem nem fog át az ereje a dalnak!
Lelkemben ők csak kaparnak.
de belűről csak verik lelkem kapuját!
Dörömbölnek! Ne hagyd el a hazád!
Az őseidtől el ne szakadj!
Magadtól a gyökeret meg ne tagadd!
Élem úgy világom magamba burkolva,
Ősi énekeket zengve, dalolva!
De bocsánat én nem térek meg soha!
Nem adom lelkemet neked Jehova!
Nem én járok házról-házra!
Hogy legyetek mind isten báránya!
Nem én járok sorról-sorra,
Hogy perselyembe pénzt bedobja!
Az agyonhasznált szavak kikoptak,
Lötyögnek, zörögnek, kotyognak.
A szeretet jelentése eltévedt,
Csak azokat védi kik megtértek?
Ki már befizette az eklézsiát,
Annak nyitják ki a mennyország kapuját!
Hát az én adómtól éhezik sok száj?
Az én háborúmtól jön a halál?
Ha igazán azt vallod, amit hiszel,
Akkor mindent jóságból teszel!
Lehetek ember,
Melyben szeretet ver.
Kegyes lehelet,
Emelte lelkemet.
De bennetek,
Mely teremtett
Ember kel?
Kegyes?
Rendes?
Tettes?
Szerelmetes?
Keresek nektek,
Veretes kegyelmet.
Melyben egyetlen,
Szerepet kell,
Emelned.
Nem vegyes,
Eretnekes,
Egyetemes,
Szerves embert,
Kell tenned!
Menetel a katona egy, kettő,
Kezében füstölög a puskacső,
Lépést tarts! Három, négy!
Elöljáró jobbra nézz!
Menetel a katona egy, kettő,
Arca rideg, rettentő.
Figyelem és vigyázban állj!
Mozdulatlanul parancsra várj!
Menetel a katona egy, kettő,
Honvéd feküdj! Repülő!
Harchoz a földön nincs fedezék.
Lövészárok nincs menedék!
Menetel a katona egy, kettő,
Rohamra fel! Irány az erdő!
Szuronyt szegezz! Indulj már!
Elszántsággal úgy kiabálj!
Menetel a katona egy, kettő,
Szakaszt vezeti az őrvezető.
Balra nézz! Csodálkozz!
Szép mosolyoddal adakozz!
Menetel a katona egy, kettő,
Fegyverszemle a következő!
Géppisztoly olajba mosva,
Nem lepi meg soha a rozsda.
Menetel a katona egy, kettő,
Reggeli torna! Ébresztő!
Felső ágyasok ágyazás!
Utána jöhet a tisztálkodás!
Ballag a katona egy, kettő,
Már nem szalad, mert leszerelő.
Haja lobog a centit, vágja,
Leszerelés napját várja.
Kullog a katona egy, kettő,
Ja de messze van az ebédlő.
Nem jár konyhamunkára,
Nem vágja magát haptákba.
Obsitos katona egy, kettő,
Nincs már többé tisztelgő,
Zsebébe lapul a zsoldkönyve,
Szolgálatát letöltötte!
Mond meg nekem lelkiismeretem!
Miért pont istent keresem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért nem a rosszat szeretem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért jóság a kenyerem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért csak a jót tehetem?
Jóságot keresem!
Jóságot szeretem!
Jóságból kenyerem!
Csak a jóságot tehetem?
Tétlenség kabátja rajtam,
Pedig dolgozni akartam.
Építeni a jövőm tornyát,
Munkásként nem rabszolgán!
Építeni építhetek.
Magas házakat emelhetek.
De abból nekem nem jut.
Remény belőlem fut.
Mások házát emelem,
Ettől kérges a tenyerem!
Ettől görnyedek bénára.
Így öregszem meg sétálva?
Csak azért mert munkám haszon
Juthatna nekem is nem tagadom!
Mert az én erőm van benne.
Robotommal csurig telve!
Napban nap vagyok
Fényemmel hódítok
Tüzem öröm másnak
Örök fénysuhanásnak.
Tetszetős létem
Érdemem kétlem,
Képes felem ég,
Jaj! De öröm még!
Napnak gyermeke vagyok,
Sugarából születtem.
Ragyogok! Ragyogok!
Örök fényben élek,
Életet hozó erő vagyok.
Erő vagyok!
Tejúton lebegek,
Napatyámhoz, holdanyámhoz,
Járulok! Járulok!
Testvéreim a csillagok,
Fényükkel úgy csillogok.
Egy vagyok! Egy vagyok!
Fénylő fényes fényemet,
Vigyétek magamból,
Ezt adom! Ezt adom!
Etessétek lelketekkel,
Úgy ragyogjatok,
Mint a csillagok! Csillagok!
Éhező lelketeket,
Etetem-itatom, etetem-itatom.
Itatom! Etetem!
Napnak gyermeke vagyok,
Sugarából születtem.
Ragyogok! Ragyogok!
Ne hidd el, hogy egyedül semmit nem tehetsz!
Ne hidd el, hogy pénzeden mindent megvehetsz!
Takarhatod magadat, jobbá úgy sem válsz.
A Jó Isten szemében, mindig nyitva állsz!
A bűntudat én vagyok ki a jót, kutatja!
Ne hidd el, hogy lelkedet csak a pénz mozgatja!
Nem kell senki szánalma!
Tétlen emberek fájdalma!
Siránkozásuk éneke,
Ez tétlenségük fegyvere!
Sűrűn hull a hó, a téli szélben,
A pacsirta dala messze már.
Szürke fátyol lebeg az égen,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
Fehér hó subáját magára húzza,
Éltető erejében, a hideg vár.
Szűkös létét előre tudta,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
Reccsenő hideg az úr a havas földön,
Mégis békés nyugodt a táj.
Oltalmazó takaró hegye s földön,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
Vastag jég borítja, a vizek hátát,
Friss kalácsnak illata száll.
Fagy letépte az angyalok szárnyát,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
Régi élet újra éled,
Így születik meg a lélek.
Táltos doboknak imája,
Ki hallatszik a világba:
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
Fiatalok íjat fognak,
Ősi regéket dalolnak.
A tűz köré összegyűlnek,
Régi népek egyesülnek:
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
Táltosoknak szava járja,
Ember lelkét nem hiába.
Hol kereszt most kopjafa áll
Igaz világra rá talál:
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
Régi hitre visszatérnek,
Jönnek fiatalok, vének.
Egymásnak jó áldást hoznak.
A Magyarok összefognak:
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
Felébred hát Hunok népe,
Attilának öröksége.
Napatyánknak áldott fénye,
Turul, sólyom Nemzettsége:
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
Üldözhettek, nem félek,
Ősidőkről zenélek,
Lelkemet nem tagadom,
Régi hitbe maradok!
Végtelen hóban,
Roppan, koppan,
Láncos botnak,
Hangja, marja.
Ködfelhőben,
Csörren, zörren,
Rénszarvas,
Kolompja, mondja.
Négy pata dobban,
Toppan, gyorsan,
Hajszol a vágta,
Lába, járja.
Hegyről a völgybe,
Tölgyerdőbe,
Siklik a szánkó,
Szálló, Ráró.
Sárkányok földjéről érkeztem, érkeztem.
Révülést, látomást kerestem, kerestem.
Hét égen, hét földön utazom, utazom.
Eredő gyökerem kutatom, kutatom.
Életem-halálom eldobom, eldobom.
Lelkemet, lehelem torkomon, torkomon.
Fájdalmat, gyötrelmet szakítom, szakítom.
Magamat élni meg tanítom, tanítom.
Teremtő ŐsTenbe olvadok, olvadok.
Gyógyító jósággal egy vagyok, egy vagyok.
Lelkemből zenélek, pengetek, pengetek.
Sárkányok földjére megtérek, megtérek.
Refrén:
Hívj a föld alá
Hétvilág mélységbe
Lefelé csak lefelé
Földanyánk szívébe (mélyébe)
Lefelé csak lefelé
Ott, ahol születtünk
Lefelé csak lefelé
Ott, ahol meghalni kell
Sivatagi szél zenél,
Hallom a dallamát.
Éneke bódító,
Kövesd hívó szavát.
Homokból áradó,
Mint a forróság.
Magához láncoló,
Aszaló szabadság.
Végre egy zöld sziget,
Árnyékot adó fák.
Ott adja hűs vizet,
Vesszen a szomjúság.
Sivatagi szél zenél,
Hallom a dallamát.
Éneke bódító,
Kövesd hívó szavát.
Tűznek a lángja,
Ide-oda vágja,
Benne morajló,
Szarvas tánc.
Tekereg a fényben,
A parazsas térben
Duzzadó erejét,
Ha meg kaphatnám.
Vadász vagyok,
Nimród fia.
Íjfeszítők
Legjobbika.
Magor öcsém,
jer te velem,
vadat űzni,
völgyön s hegyen.
Hunor vagyok
Nimród sarja,
Minden vadásznak,
Az atyja.
Csapát járok,
Vad nyomában,
Úgy vágtatok,
Ló halálban.
Szűk ösvényen,
Magányomban,
Szarvas ünőt,
Pillantottam.
Büszke fejét,
Fel vetette,
Ágreccsenés,
Elkergette.
Erdő-mező,
Nádas, berek,
Szarvas ünő,
Merre lehet?
Nyomát lelem,
Föld porában,
Üldözöm őt,
Hét határban.
Bokor tövén,
Lapul csendben,
Összegörnyed,
Félelemben.
Íjam feszül,
Duzzad erem,
Űzött vadnak,
Szíve remeg.
Nyilam suhan,
Szélnek szárnyán,
Megütközik,
Fának, ágán.
Rohan tovább,
Megriadva,
Maga után,
Nyomot hagyva.
Nem nyugszik meg,
Vadász lelkem,
Míg az ünőt,
El nem ejtem!
Engem ŐsTen,
El ne hagyjon,
Fohászomra,
Választ adjon!
Hét éjjelen,
Hét nappalon,
Szarvas ünőt,
Nem hagyhatom!
Erdő szélen,
Fényt találtam,
Üldözöttem,
Benne láttam.
Reám szegezte,
Tekintetét,
Benne láttam,
ŐsTen kegyét.
Vérig hatott,
Ékes fénye,
Így lettünk,
A szarvas népe.
Ó ŐsTenem,
Megértettem,
Új hazába,
Hívott engem.
Új hazát itt,
Teremtettem,
Öcsémmel,
Meg telepedtem.
E tájéknak
ékes földje,
Kárpátoknak,
ez bölcsője.
Itt lesz hunok,
Földje, vára.
S leszen Magyarok,
Szép Hazája.
Adja ŐsTen,
Meg békével!
Sokasodjanak,
Több ezrével.
Üldöz a rendszer martaléka,
Én vagyok őseink tartaléka.
Bennem vetettek reményt s hitet,
Én vagyok az adós, aki majd fizet!
Nap, mint nap korbácsolnak, vernek,
Üldöznek, hajtanak, kergetnek,
Szarvas léptét már nem követjük,
Már önmagunkat sem szeretjük.
Csókol minket, ölel a honvágy,
Égő szerelemmel bújik, oly lágy.
Elfelejtettük az élet szépségét,
Földünk tiszta ékes értékét.
Hiába karol belém a rút halál
Felőlem, mulathat, ehet, ihat, zabál,
Fújódjon fel, ha olyan falánk,
Ne legyen se anyánk, se apánk!
Irgalmatlan erő tekereg körbe,
Mézes-mázas szavakkal csal tőrbe,
Maga a pokol kapuja tárul,
De addig az élet súlya rád hull!
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
Hó borít mindent, fehér dunyhája,
Ezüstös fényben, télnek ruhája.
Nézd békében, a szunnyadó fákat,
Énekük elszáll, hallgasd a tájat!
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
Ez az az érzés, lelkedben járjon,
Melegítsen fel, soha ne fázzon!
Kéz a kézben összefonódva,
Szíva szívhez összetartozva.
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
Bennünk tágul a lét,
A végtelen tengerkék,
Az élet örvénye vár,
Nyughatatlan már.
Minden hangja keres,
Zajongása heves,
Lágy simogató,
Dallama hívogató.
Lépj a fények útján,
A tisztaságban úszván,
Sodródj a kék égben,
Tekeredj a szépségben.
Engedd magad közel,
Melegsége ölel,
Magunk fénye a tét,
Bennünk tágul a lét.
Szálljon szerelem szárnyán,
Szívem úgy repes,
Vágtat az érzés fáján,
Szomjoltó csókja keres.
Pirosló arcomon csókja,
Karjai fojtogató,
Belőlem életét hozza,
Kanyargó ösvényfolyó.
Lelkemben a fény virága,
Szirmai napfényhozó,
Szívemben szeretet lángja,
Parázsból lángot dobó.
Itt élek én rejtőzve már,
Belém csak hálni jár a halál.
Elbújva rég itt élek én,
Lelkemben bolyong tízezer év.
Ami elmúlt az történelem,
A jövőnket még nem ismerem,
Életet rég úgy hívják, hogy lét,
Agyamban bolyong tízezer év.
Városok épülnek s romba, dőlnek,
Emberek születnek teremtődnek,
Mindenben kezdet van, s eljön a vég,
A világban ott bolyong tízezer év.
Ős fajok léteztek, s uralkodtak,
Földben az emlékek megmaradtak,
Nekünk a megmaradás most itt a tét,
Múltunkban ott bolyong tízezer év.
Toportyánok a nyomomban járnak, járnak.
Falkába verődve vadásznak, járnak.
Havas erdő ösvényét én járom, járom.
Nehogy reám sötétedjen az álom, járom.
Napatyám eltűnt már az égről, égről.
Szürke köd született a fényből, égről.
Fagyos fából tüzemet raktam, raktam.
De jó lenne mellé egy sült kappan, raktam.
Hideg északi szél csontom vágja, vágja.
Jeges leheletével, rázza, vágja.
Felélesztem a tüzemet jobban, jobban.
Bennem a remény így fel lobban, jobban.
Toportyánok vonyítását hallom, hallom.
Somfa nyelű fokosomat tartom, hallom.
Jeges fámat a tűzre dobtam, dobtam.
Az ordasok menekülnek onnan, dobtam.
Napnak halvány foltja ködből rám néz, rám néz.
Pirkadó táj ébresztője árnyék, rám néz.
Toportyánok híre-hamva eltűnt, eltűnt.
Halált hozó zsivaja megszűnt, eltűnt.
Világnak a szélén,
Gondolatom mélyén,
Ott ahol a madár sem jár
Ott van a csodavilág.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Sárkányoknak földjén.
Mesevilági örvény.
Varázserejű katonák.
Kacsalábon forgó paloták.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Tündérek kertjében,
Gyémántos erdejében,
Hétmérföldes csizmában,
Égi világot bejártam.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Boszorkányok tanyáján,
Óriásoknak vállán,
Bűvös erejű vad bikák,
Parazsat evő paripák.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Egyszer volt hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl az üveghegyen is túl, élt egy király. Ennek a királynak volt három leánya. Mindhárom lánya oly szép volt hogy a napra lehetett nézni de reájuk nem. Ennek a királynak az egyik szeme sírt a másik nevetett.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Világnak a szélén,
Gondolatom mélyén,
Ott ahol a madár sem jár
Ott van a csodavilág.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Sárkányoknak földjén.
Mesevilági örvény.
Varázserejű katonák.
Kacsalábon forgó paloták.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Tündérek kertjében,
Gyémántos erdejében,
Hétmérföldes csizmában,
Égi világot bejártam.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Boszorkányok tanyáján,
Óriásoknak vállán,
Bűvös erejű vad bikák,
Parazsat evő paripák.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Egyszer volt hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl az üveghegyen is túl, élt egy király. Ennek a királynak volt három leánya. Mindhárom lánya oly szép volt hogy a napra lehetett nézni de reájuk nem. Ennek a királynak az egyik szeme sírt a másik nevetett.
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Tündérek kertjében, szerelemnek fája,
A szív lüktetésétől borul be virágba.
Minden ágán van egy aranyalma,
Aki megkívánja, az leszakajtja.
Méz ízű almát, ha eszed, ha falod,
Az éden ízével magadat eladod.
S végül kiül az igazság a szemedre,
Aranyalma vitt bele a szerelembe.
Úgy járom az utam mint patak a folyását,
Hegyek között hömpölyögve sebes kanyargását,
Földanyámból eredtem tőle kaptam létet,
A testéből kifakadtam onnantól úgy élek,
Útra keltem tekeredtem könnyebb utat jártam,
Míg végül a hosszú folyásból magamra találtam.
Legyen népednek nagy jurtája,
Kívánságát lesse száz szolgája!
Hátralévő életed békében teljen!
Évről-évre több kancád elljen!
Annyi kecskéd legyen, mint fűszál a réten,
Annyi juhod, mint csillag az égen!
Tömlődből a kumisz ki ne fogyjon,
Szerencséd az újévben el ne hagyjon!
Íjad vesszeje mindig célba találjon!
Dobjaink hangja jó reményt szolgáljon!
Egészséged tartson meg erőben,
Úgy szolgáljon a boldog újesztendőben!
Rendszerváltók,
Élnek, félnek.
Gyönyörködnek munkájukban.
Kételkedve,
Látjuk, várjuk,
Az új világot otthonunkban.
Érdemleges,
Szóban mondja,
A hazugsággyár tv, rádió.
Előre gyártott,
Választ, áraszt,
Csak azt ordítja: minden eladó!
Aljas munka,
Hasít, vadít,
Rabszolgának adtad a lelked.
Robot közben,
Érzed a véred,
Le van lakva már a tested!
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
Hogyha újjá születek csak hátas, lehetek,
A végtelen sztyeppe földjén vágtatni veletek,
Határtalan szabadságom szárnyakat kaphatok,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
Utamat a szél mutatja, sörényemet fésüli,
Patámat a földbe vájom földanyám ezt eltűri,
Így élem az életemet gondtalanul szabadon,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
Hogyha újjá születek csak vadló, lehetek,
Határtalan szabadságom vágtatni veletek,
Pusztának minden fája, folyója barátom,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
Egy olyan világban élek,
Ahol ölnek a gépek.
Megnyomorított lelkek,
Örvendezve menetelnek.
Masíroznak az úton,
Apró pénzért nyomorékon.
Nyomorékon összetörve,
Kifacsarva, örvendezve!
Nem hagyom el a szívem,
Amiben lakik az isten.
Hiába fészkel a bánat,
Bennem vetett ágyat.
De pár napig él csak bennem,
A jóság erejével elkergettem!
Ebrudalva, kiutálom
A gyökerét megtalálom!
Egy olyan testben élek,
Ami elmúlik, mint az élet.
Hús vér valósága,
Itt marad e világba.
Visszaadjuk a földnek,
Az elmúlásnak, az öröknek!
Ennyi az élet elfelednek,
Könnyek között eltemetnek!
Várvölgyben hosszú séta elgondolkodtató,
Sáros keskeny ösvény cikázó s kanyargó.
Ékes napfényt szűri fáknak ága-boga,
S az erdőség közepén áll a Pusztapalota.
Hirdeti régi idők dicsőséges napjait,
Az idő rágja vaskos szikár kőfalait.
A múló emlék hogy el ne vesszen a kárba,
Üzenetet hordoz egy magányos márványtábla.
Latin betűkkel rótt sorok ó időbe visznek vissza,
Úgy hogy a kőfalak mesélnek az emlék tiszta.
Tárom!
Szívemet tárom!
Jöjjön már a végtelen fény!
Szálljon!
Belőlem, szálljon!
Lelkem mélyéből az érzés tiéd!
Tépjen!
Szakítson, tépjen!
Őserő, ami él bennem az marjon!
Várjon!
Oda fent várjon!
Ősök szelleme hozzád szálljon!
Égjen!
A tűz csak úgy égjen!
Benne jár a végtelen erő!
Tárom!
Szívemet tárom!
Jöjjön már a végtelen fény!
Szálljon!
Belőlem, szálljon!
Lelkem mélyéből az érzés tiéd!
Tépjen!
Szakítson, tépjen!
Őserő, ami él bennem az marjon!
Várjon!
Oda fent várjon!
Ősök szelleme hozzád szálljon!
Égjen!
A tűz csak úgy égjen!
Benne jár a végtelen erő!
Vigaszodat a jó borban megtalálod,
Bánatodat elviszi messzire, meglátod.
Fájdalmadat elmondhatod, lelked kiöntheted,
Bánatodat borral torkodra öblítheted.
Kerge birka kórba járva,
Nyakig vagyunk a járványba.
Őrületnek létrafokán,
Hasba rúgott a nagy magány.
Eget verő éhség járkál,
Sántikál a halál vállán.
Azt keresi árgus szemmel,
Könnyű zsákmány neki nem kell!
Inkább harcol elszántsággal,
Isten teremtett világgal.
Kerge marha kórban állva,
Menetelünk a halálba.
Ne is csodálkozzunk rajta,
ha zombik élnek az agyadba.
Benned laknak véres szörnyek,
Szépen halkan és megölnek.
Kirágják a lelked lényét,
Elpusztítják minden létét.
Te teremtetted meg őket,
Neked véget vetned!!
Keresem a zenét,
A lélek melegét,
Hallani jó
Oly ragyogó.
Bennem az él,
Ha a lélek zenél,
Fénytemető,
Új utat kereső.
Lágy dallama fény.
Az eredő erény.
Nyers ősi erő,
Szeretetet kereső.
Öröm ég s csodás,
A belső tisztulás,
Érzést nyitó,
A lágy zeneszó
Gyere szánts belém!
Gyere húzz zeném!
Világot ölelő,
Örömöt vezető!
Etetem a lelkem,
Had éljen bennem,
Eleven a lét,
Mennydörgő zenét!
Dübörög a dalom,
Hallani akarom,
Ég feszítő,
Hangot emelő!
Hangot emelő!
Végtelen erő!
Életet adó!
Bánatot faló!
Belső szerető!
Érzést kereső!
Nyugton mozgó!
Halkan ordító!
Dalból eredő!
Lélek etető!
Muzsikából ködmönöm,
Énekszóból a csizmám,
Zenében az ördögöm,
Magamtól nem tagadnám.
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
A lelkemet etetem,
Felfalja a dalokat,
Ezt az érzést szeretem,
Ha belűről úgy hasogat!
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
Zenétől úgy szárnyalok,
A végtelen hívogat,
Bizseregve vágtatok,
Gyorsan, mint a gondolat.
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
Bízva bíztam tiszta szívvel,
Adjon isten erőt kinek, kell!
Értelmet adjon teremtéssel,
Szerelmet adjon megértéssel,
Megértést adjon szeretettel,
Jó világot adjon emberekkel,
Tudást adjon szívérzéssel,
Magányt adjon fényleléssel
Társat adjon bizalommal,
Hitet adjon vigalommal.
Vigalommal,
Irgalommal,
Irgalommal.
Úgy teremtett meg az isten bennünket,
Hogy jól tudjuk viselni a terhünket,
A terhünknek a súlyát ő ránk rótta,
Ki-ki, ahogy a lelkével elbírja.
Lelket kapott mindenki hogy érezzen,
Érzés mellé tudást hogy ne félhessen,
Szívet is rendelt hogy érzés dobogjon,
Világszeretete nehogy elmúljon.
A szívekben helyet nyitott másnak
A hazádat hogy szeresd, és bezárjad,
Beléd ültette az égő szerelmet,
Amit belűről kívánsz, azt meg tegyed.
Kétséget és a vizslatást rád hagyta,
Folyton keresést, kutatást magadba,
De utat is hagyott ő a szívedben,
Hogy megtaláld önmagad az istenben.
Áldom a napot mikor fénye ért engem!
Áldom az Istent hogy szívet adott nékem!
Áldom a sorsot, hogy szenvedést mért rám,
Vágyom a nem járt ösvényt, a boldog halált.
De addig is áldom életem vágyát,
Áldom hogy nekem adta az érzés lázát.
Áldom a könnyet mely szememből ered.
De a kútja a lelkem, s belűről nevet!
Mert ki kívül sír bentről tisztul igazán.
A lélek fájdalma a szenvedés talán.
Őrjítő hurok meg akar fojtani.
Feszülő kötelek kordában tartani.
Verjen az élet korbácsa, sújtson reám,
Ne hagyjon nyugodni életanyám,
Ha már a sírás és a marcangoló fájdalom,
Mint öröm de életem nem adom!
Nem adom magam könnyen, sokat ér a lelkem!
Amennyi a csillag az égen annyit ér a kertem.
Mert a test kertje a lélek, minden öröm egy virág!
Minden gaz egy fájdalom, de így kedves igazán!
Áldott legyen ez a föld ahová én, születtem,
Áldott legyen Jó Tengri ki Magyarnak, teremtett.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen ez a föld ahová fát, ültettem,
Áldott legyen a teste, hogy felnevelte nekem.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen ez a föld, mert testéből víz fakad,
Áldott legyen a nedve, oltja világ szomjadat.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen ez az ég, tiszta éjen fényt mutat,
Áldott legyen kéksége végtelenbe, int utat.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen ékes nap, mely világra fényt fakaszt,
Áldott legyen melege, tél után hoz szép tavaszt.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen sötét éj, s minden fényes csillaga,
Áldott legyen éjszakák, árnyékos hold sugara.
Áldott légy! Áldott légy!
Áldott legyen ez a föld, ahová én születtem,
Áldott legyen ki velem tart, áldott legyen Nemzetem!
Áldott légy! Áldott légy!
Asszony nyelvek körülöttem rosszat duruzsolnak,
Egye meg a fene őket békén, nem nyugodnak,
Acsarkodnak, kaparkodnak minden szíre-szóra,
Ha rossz nyelvük megállna végre béke, volna.
Nyugalmat és a békét az isten teremtette,
Ezt megtörő pletykájával körbe kerítette.
Hisz ez is hozzánk tartozik, mint földhöz a virág,
Asszonyok, ha nem lennének üres, lenne a világ!
Béke legyen veletek!
Abból egyen lelketek,
Szeretetnek ízével,
Őseinknek hitével!
Éljetek! Éljetek!
Béke legyen veletek!
Jó emberek legyetek,
Hol a baj ott szükség van,
Segítséget megadjad!
Szívedből! Szívedből!
Béke legyen veletek!
Úgy ragyogjon szemetek,
Őseinknek tudása,
Léteteket táplálja!
Jóságból! Jóságból!
Béke legyen veletek!
Kívül-belül szeretet,
Belőletek, áradjon,
Tengri szava hallatsszon!
Megtartsad! Megtartsad!
Megújulás fényét hozza el tavaszra,
Világ születése Bor Tengrinek napja.
Ilyenkor a fák is virágba borulnak,
Áldás szálljon rád is reményt, hoz a holnap.
Boldogasszony anyánk gyümölcsöket oltja,
Jó termést vigyázza a bőséget hozza.
Ilyenkor a fák is virágba borulnak,
Áldás szálljon rád is reményt, hoz a holnap.
Elment egy lélek a világfájára,
Csillagösvényen ősöknek útjára,
Jó istenem arra kérlek téged!
Égi úton világítson fényed!
Jó istenem arra kérlek téged!
Égi úton világítson fényed!
Hét világban pásztortüzek gyúlnak,
Csillagfények soha nem fakulnak!
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
Hét világban pásztortüzek gyúlnak,
Csillagfények soha nem fakulnak!
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
Égi pásztorok vagyunk gazdátlan lelkeknek,
Segíteni akarunk reményt vesztetteknek,
Gyógyító erőmmel égi kapum-tárom,
Szeretet jöjjön bőven, szálljon sólyomszárnyon.
Hét világból kötelem a földre eresztem,
Nyisd ki szíved, jöjj velem, engedd, hogy vezessem,
Lelked szárnya csapkodjon, egyre feljebb szálljon,
Földi léted elhagyjon égi kapum-tárom.
Szíved minden zugából szeretet lüktessen,
Benned élő világból a jóság kövessen,
Csillagréten rá lelhetsz a végtelen fény útra,
Eltűnnek a határok az égi kapum nyitva.
Két kapura kitárom, gyere hát be vélem,
Ott van az én világom, ott van az én népem,
Nyitva van a lelkemben át, járhattok rajta,
Égi kapu én vagyok a világ ajtaja.
Égi kapu én vagyok a világ ajtaja!
Égre nézek álmomban
Égre nézek álmomban,
hallani hangodat hajnalban.
Hajnali hangodban merülök,
fényes szemedben eltűnök.
Ölelni csillagos házában,
szeretni égő vágyában,
lelkem a lelkedben összezár,
olvadó fénybe gyere már.
Ezüstös holdnak fényében,
örvénylő világnak méhében,
végtelen határok aljában,
szomjazó szívem sarkában.
Boldogság kötele kezemben,
Napkoronája fejemen,
lábamban fürge lépések,
bennem bolyongó érzések.
Vasrácsokkal kerítve,
Olvasztó hővel hevítve.
Folytonos láva sodrásban,
vasolvasztó markában.
Erős az érzés. Feszülök!
Szemem világából eltűntök!
Elmerülök a mocsárban,
süllyedek érző világban.
Égre nézek álmomban,
hallani hangodat hajnalban,
hajnali hangodra ébredek,
hajnali álmok ég veletek!
Egyedül vagyok!
Mint a nap! Mint a nap!
Magányos szívem,
Megszakad! Megszakad!
Fényemmel mégis,
Ragyogok! Ragyogok!
Egész világra
Mosolygok! Mosolygok!
Egyedül vagyok!
Mint a hold! Mint a hold!
Éjnek hallgatása,
Átkarolt! Átkarolt!
Éjjeli égen,
Vándorlok! Vándorlok!
Csillagok között,
Megbúvok! Megbúvok!
Egyedül vagyok!
Mint az ég! Mint az ég!
Napnak fénye,
Bennem ég! Bennem ég!
Kéklő testem,
Végtelen! Végtelen!
Kerek világot,
Ölelem! Ölelem!
Egyedül vagyok!
Mint a föld! Mint a föld!
Fájdalomtól,
Meg gyötört! Meg gyötört!
Testemben életet,
Nevelek! Nevelek!
Abból lesznek,
Emberek! Emberek!
Egyedül vagyok!
Mint a fény! Mint a fény!
Éltető sugarat,
Szeretném! Szeretném!
Tündöklök a világ,
Szájában! Szájában!
Én vagyok a lélek,
Bálványa! Bálványa!
Egyedül vagyok!
Minta szív, szeretet!
Eggyé váljunk,
Veletek, veletek!
Hogyha lelkünk,
Összeér! Összeér!
Egymás szívét,
Ölelnénk! Ölelnénk!
Én megszülettem Napatyám fényébe!
Én megszülettem holdanyám fényébe!
Én megszülettem tűznek a lángjába!
Én megszülettem víznek folyásába!
Én megszülettem földnek a méhébe!
Én megszülettem a levegőégbe!
Mi megszülettünk kettős örvénylésbe!
Mi megszülettünk Yotengrit ölébe!
Én megszülettem hegyek szikláiban!
Én megszülettem völgyek zugaiban!
Én megszülettem örök zöld fenyőben!
Én megszülettem eget érő tölgyben!
Én megszülettem életfa tövében!
Én megszülettem életfa tövében!
Mi megszülettünk kettős örvénylésbe!
Mi megszülettünk Yotengrit ölébe!
Lelkemből kifakadt,
Minden mi gondolat,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
s rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
Táncolni akarok,
Erővel nem bírok,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
Táncolnak helyettem,
létem elvesztettem,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
Körülöttem tündérek,
Lélek hangon zenélnek,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
Fényes napban eltűnök,
De éjjel újra eljövök,
Testvéreimmel vagyok,
Lelkeket elbújtatok!
Hazám a végtelenség,
Határtalan tiszta ég,
Éjben utat mutatok,
Fényes létben ragyogok!
Felhő, hogy ha eltakar,
Világtalan éj akar
És ha ködbe öltözök,
Szürke fénybe költözök!
Fényes napban eltűnök,
De éjjel megint eljövök,
Este a fény én vagyok,
Világra áldást hozok!
Ha vándorbot lehetnék,
Garaboncnak segítnék,
Én lennék a barátja,
Hétmérföldes csizmája.
Ha pásztorbot lehetnék,
Nagy gulyákat őriznék,
Pásztorsíp nekem fújna,
Lelkem zenéből volna.
Regüs bot, ha lehetnék,
Régi törvényt regünék,
Láncból lenne a subám,
Agancsból meg a kucsmám.
Ha tátos bot, lehetnék,
Nagy titkokat rejtenék,
Fel lenne az rám róva,
Úgy volna az titkolva.
Hajnali fényben születek
Nap sugaraira tekintek,
Bíboros színe átjárja,
Lelkem érzését felrázza.
Hajnali fénybe születek,
Vörösben izzó napszekerek
Égbolton cikázva, vágtatva,
Rohannak bele a napba.
Hajnali fényben születek,
Bennem és világban béke lebeg,
Ez, ami szívemet feltárja,
Lelkem a béke oltára.
Hajnali fényben születek,
Tiszta életet keresek,
Úszok a végtelen tengerbe,
Mint jóérzés az emberbe.
Hajnali fényben születek,
Hajnali fénytől ébredek,
Éjszaka jő én, elmegyek,
Csillagok fényében rejtezek.
Ahogy a koporsón kopog a föld,
Dübörög a sír lassan testet ölt.
Megint kitéptek egy darabot belőlem,
Idő kell, hogy szívemet megtöltsem.
Hogy szeretet gyertyája fényt adjon,
A kaparó fájdalom eltakarodjon.
Ahogy telik a sírgödör földel,
Feszültség úgy oldódik, s nem tördel.
Ez a föld az életem,
Mert én ide születtem,
Ide jöttem világra,
Itt találtam hazára!
Nem adom! Hazámat nem adom!
Nekem zöldell itt a fű,
A magas tűlevelű,
Napnak fénye simogat,
Szélnek keze cirógat.
Nem adom! Hazámat nem adom!
Nekem bugyog a forrás,
Tiszta íze oly csodás,
Ez hazámnak a könnye,
Verejtéke öröme!
Nem adom! Hazámat nem adom!
Nekem állnak a hegyek,
Égbe sziklák merednek,
Hogyha én azt Megmászom,
A világot belátom!
Nem adom! Hazámat nem adom!
Nekem ragyog holdanyám,
Csillagfényű a hazám,
Szívemből én imádom,
Csak egy van a világon!
Tárd ki lelked, engedj be,
Velem énekelj, dalolj,
Gyere! Táncolj az egekbe!
Hol ősök hangja szól!
Csillagok fényében eltűnök,
Rőtt világgal dacolj,
Fényösvényen zendülök,
Hol ősök hangja szól!
Vész időkben éneklek,
Ég segítségét kérek.
Átok rajtunk megtörjön,
Ármány sárkány eltűnjön.
Hét világba felmegyek,
Jobban hallják az istenek,
Énekemet, dobomat,
Jó segítséget hozhat.
Jöjjön elő a világ szeretete!
Jöjjön elő nemzetünknek védőszentje!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Hét világot bejártam,
Ismert arcokat láttam.
Megszólítottam őket,
Rakjunk égi őrtüzet.
Őrtűz köré leültünk,
Messzire szólt énekünk,
Dobok hangja világba
Segítséget kiáltja!
Jöjjön elő a világ szeretete!
Jöjjön elő nemzetünknek védőszentje!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Erős fénye égi tűznek,
Javasok és látók gyűltek,
Regüsök, tátosok, tudók,
Gyógy varázsigét mondók.
Magyar népnek oltalmára,
Ők ügyelnek a világra!
Ott teremnek hol a baj van!
Versben mondják el vagy dalban!
Jöjjön elő a világ szeretete!
Jöjjön elő nemzetünknek védőszentje!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Boldog Asszony! Boldog Asszony!
Belőlem versek születnek,
Más nem lesz, mit itt hagyok,
Szürke faládába tesznek,
Magányosan útra indulok.
Indulok a másvilágra,
Megtisztítom lelkemet,
Emléket hagyok magamból,
Szülőföldem eltemet.
Kopjafára fel lesz róva,
A dolgot, mit végeztem.
Halál hajnal virradóra,
Küszöbre meg érkezem.
Indulok a másvilágra,
Megtisztítom lelkemet,
Emléket hagyok magamból,
Szülőföldem eltemet.
Életfa ágára megyek,
Ott lelem a nyugalmam.
Szájról-szájra elterjedjen,
Azt, amit már itt hagytam.
Indulok a másvilágra,
Megtisztítom lelkemet,
Emléket hagyok magamból,
Szülőföldem eltemet.
Elköszönni mindenkitől,
Új utamat megjárom,
Megbánás jön a szívemből,
Rosszat nekem bocsásson!
Indulok a másvilágra,
Megtisztítom lelkemet,
Emléket hagyok magamból,
Szülőföldem eltemet.
Szabadnak születtem, mint a madár,
Nem élhetek be zárva!
Égre nézve a hét határ,
Lelkemben életfája.
Hiába akarják, nem megyek el,
Itt maradok e földön!
Szép Magyarországért élni itt kell!
Inkább a halál mint a börtön!
Előttem szélvihar utánam özönvíz,
Itt maradok e földön!
Amíg ver a szívem maradt bennem íz
Őseim kincsét megőrzöm!
Kárpát országnak a bölcsőjében,
Láttam meg a napvilágot.
Oltalmazó anyai ölelésben,
Óvott engem és vigyázott.
Életem most már kezedbe adom,
Védelek és szolgállak.
Anyaföldemet én el nem hagyom,
Mélyen a szívembe zárlak!
Előttem szélvihar utánam özönvíz,
Itt maradok e földön!
Amíg ver a szívem maradt bennem íz
Őseim kincsét megőrzöm!
Csak arra kérlek egy istenem,
Hogy családomat meg óvjad!
Ha esküt tettem hát én meg teszem!
Ott leszek az első sorban!
Édes családom most hozzád szólok!
Benned van a bizodalmam!
Ne nehezteljetek, ha indulok!
Hisz segítek, hogy ha nagy baj van!
Előttem szélvihar utánam özönvíz,
Itt maradok e földön!
Amíg ver a szívem maradt bennem íz
Őseim kincsét megőrzöm!
Íz: Mai szóval lélek
Kellene egy élet,
Ahol kapni szépet,
Hol a szeretet
Naponta megetet.
Kellene az érzés,
Jóságtól békés,
Hol nincs árva ember,
Csak jóság tenger.
Kellene megbékélni,
Nyugodni nem félni.
Isten szemébe nézni,
S tőle sosem kérni!
Végtelenség tengerében,
A tudásnak erdejében.
Elvesztettük réges-régen.
Eltűnt az idők mélyében.
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Tátos útra kerekedünk,
Világfáján tekeredünk.
Csillagösvényen vágtatunk,
Arra visz a szarvas utunk.
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Dobom dobban, hangom rezdül,
Lelkem varázs dalra perdül.
Sürög-forog az énekben,
Zenét élek én lélekben.
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Váljon valóra az álmod,
Lelkedben jót megtalálod.
Tárd ki őszintén a szíved,
Jóság melengeti lelked.
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Hej! Hej! Hej hahó keresd lelkedben a jót!
Hajnali égen,
Csillagot néztem,
Lelkemet járja,
Fénye varázsa.
Úttalan-utakon,
Keresem a csillagom,
el van rejtőzve,
a tündök erdőbe,
a tündök erdőbe.
Göncöl szekéren
Eget járom éppen,
Fényemet nem látom,
Sehol nem találom.
Úttalan-utakon,
Keresem a csillagom,
el van rejtőzve,
a tündök erdőbe,
a tündök erdőbe.
Villan egy csillám,
Magamhoz fognám,
Ölelem, szorítom,
Meg van a csillagom!
Úttalan-utakon,
Keresem a csillagom,
el van rejtőzve,
a tündök erdőbe,
a tündök erdőbe.
Hajnali égen,
Göncöl szekéren,
Fényemet látom,
Égi útját járom.
Úttalan-utakon,
Keresem a csillagom,
el van rejtőzve,
a tündök erdőbe,
a tündök erdőbe.
Meghívott az erdő bolyongni,
Meghívott a lelkemet gyógyítani,
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Köves ösvényen hozott ide,
Hívott húzott ide, ide
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Magas hegy tetején ülök,
Szikla mélyén révülök.
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Köveknek rezgése,
Fáknak rezgése,
Fűnek rezgése,
Földnek rezgése,
Napnak fénye
Világ szépe
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Hej hejnanna hej hej hó
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Hej! Hej! Tisztist meg lelkem! hej!
Jó lelkeket etetek, dallamos zenével,
bút, bánatot felednek, közös énekléssel,
a szívemet kitárom csak az öröm jöjjön,
a bánatot elhagyom jó szándék jót szüljön.
Gyere be, gyere be, lelkembe, lelkembe,
Gyere be, gyere be, lelkembe, lelkembe,
Öröm dalok, énekek, jó kedvemet hozza,
eggyé válljunk véletek, hangal össze mossa,
test és lélek egybekelt, öröm égen, földön,
a bánatunk elszelelt, jó kedvem megörzöm.
Gyere be, gyere be, lelkembe, lelkembe,
Gyere be, gyere be ,lelkembe , lelkembe,
Fa vagyok én megnőve,
A mély tölgyerdőbe,
Gyökerem mélyre teszem
Onnan szívom életem.
Földből erőmet kapom,
Gyökeremmel markolom,
Onnan növök ég felé,
Ahogy isten teremtvé.
Erős törzsemből ádok,
Ágakat így formálok,
Gallyakat így nevelek,
Ágak végén levelek.
Ágamon sokat tartok,
Levelet, gallyat, s makkot,
Egész évben nevelem,
Mert teremtés a kenyerem.
Kineveltem termésem,
Útra engedem szépen,
Halkan földre vetem,
Örvénylésbe beteszem.
Egyik vadkant eteti,
Másik földből születik,
Harmadik, lent elvérzik,
Földanyánkhoz megtérni.
Aki földből születik,
Földanyánk ki neveli,
Akit vadkan megevett,
Malacnak ad életet.
Örök körforgásban,
Szerelmet megláttam
Ki szívemet markolja,
A lelkemet megfogja,
A lelkemet megfogja,
Világomat megkapja,
A lelkemet meglátja,
Szeretettel megáldja.
Ha fogytán van már az erőd,
Eredj ki a rétre!
Szívj magadba friss levegőt,
Nézz fel az égre!
Szúrós erős tekinteted,
Vesd bele a napba!
Onnan meríts friss hitet,
Ahogy Ősten adta!
Gyere velem meghalni, fényben újra születni,
Régi testem elhagyom, a lelkem megtisztítom.
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Napból újra születek, tiszta fényből eredek,
Meleg fényű erőmet, irányítja szeretet!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Holdból újra születek, éjszakába jelenek,
Csillagokkal vigyázva, az árnyékos világra!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Vízből újra születek, folyókat meg teremtek,
Földanyánkat itatom, jó világát megtartom!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Tűzből újra születek, lángnyelveken zenélek,
Az énekem bejárja, ez a tűznek varázsa!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Földből újra születek, erdőket ki nevelek,
Égig érő világfa, onnan nő a világba!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Égből újra születek, rokonaim a szelek,
Hűsítő szélfúvásom, világ fáját bejárom!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Ha meghalok veletek, abból újra születek,
Öregségem elhagyom, lelkemet meg újítom!
Nem akarom azt hallani, bűn, amiért megszülettem.
Nem akarom azt hallani, bűn, mert az almát megettem.
Nem akarom azt hallani, hogy mi istent megtagadtuk.
Csak azt akarom hallani, népünkből sokat áldoztunk!
Ez az én gyökerem, innen szól az ősök hangja,
Ez a lélek kötelem, jelent s múltat összefogja.
Hej! Hannah hej! Nemzettség meg erősödjön!
Hej! Hannah hej! Életfa világot nőjön!
Hej! Hannah hej! Dobom hangja erőt hozzon!
Hej! Hannah hej! A magyar mind összefogjon!
Nem akarom azt hallani, hogy régmúltam pogány élet.
Nem akarom azt hallani, hogy magyarnak lenni vétek.
Nem akarom azt hallani, hogy tátosok gonosz lelkek.
Csak azt akarom hallani, gyógyítottak és neveltek!
Ez az én gyökerem, innen szól az ősök hangja,
Ez a lélek kötelem, jelent s múltat összefogja.
Hej! Hannah hej! Nemzettség meg erősödjön!
Hej! Hannah hej! Életfa világot nőjön!
Hej! Hannah hej! Dobom hangja erőt hozzon!
Hej! Hannah hej! A magyar mind összefogjon!
Nem akarom azt hallani, nyereg alatt húst puhítok.
Nem akarom azt hallani, népek között tüzet szítok.
Nem akarom azt hallani, a világot kiraboltam.
Csak azt akarom hallani, az erőmet megmutattam!
Ez az én gyökerem, innen szól az ősök hangja,
Ez a lélek kötelem, jelent s múltat összefogja.
Hej! Hannah hej! Nemzettség meg erősödjön!
Hej! Hannah hej! Életfa világot nőjön!
Hej! Hannah hej! Dobom hangja erőt hozzon!
Hej! Hannah hej! A magyar mind összefogjon!
Nem akarom azt hallani, tűzimádó vadak voltunk.
Nem akarom azt hallani, hogy ember vérrel áldoztunk.
Nem akarom azt hallani, templomokat felgyújtottunk.
Csak azt akarom hallani, hiteteket nem bántottuk!
Ez az én gyökerem, innen szól az ősök hangja,
Ez a lélek kötelem, jelent s múltat összefogja.
Hej! Hannah hej! Nemzettség meg erősödjön!
Hej! Hannah hej! Életfa világot nőjön!
Hej! Hannah hej! Dobom hangja erőt hozzon!
Hej! Hannah hej! A magyar mind összefogjon!
Nem akarom azt hallani, hogy bálványokat imádtunk.
Nem akarom azt hallani, állat módján lakmároztunk.
Nem akarom azt hallani, a hazám a világ széle.
Csak azt akarom hallani, népemben Attila vére!
Ez az én gyökerem, innen szól az ősök hangja,
Ez a lélek kötelem, jelent s múltat összefogja.
Hej! Hannah hej! Nemzettség meg erősödjön!
Hej! Hannah hej! Életfa világot nőjön!
Hej! Hannah hej! Dobom hangja erőt hozzon!
Hej! Hannah hej! A magyar mind összefogjon!
Sötét erdőn járunk,
ármány árnyak hívogatnak.
Utat nem találunk,
mert nincs fénye a csillagoknak.
Napszarvas jelenj meg,
fénylő égi oltalomban.
A csapást mutasd meg,
mert nincs fénye a csillagoknak.
Árva űzött népem,
ne bízz az irgalomban.
Éj sötétbe nézel,
mert nincs fénye a csillagoknak.
Összegyűltek szóra,
világ lelkek gyógyítója,
elindultak útra,
mert nincs fénye a csillagoknak.
Dobom húzz az égbe,
Jó testvére viharoknak.
Szükség jő a segítségre,
mert nincs fénye a csillagoknak.
IsTen elé állva,
lesz fénye a csillagoknak,
A bölcs választ várva.
Ha Magyarok összefognak!
Dobom hangja rezdül, mélyen a lelkembül,
Dobom hangja rezdül, mélyen a lelkembül,
Táncolnak a fák, ahogy a ritmust hallják,
Táncolnak a fák, ahogy a ritmust hallják,
Hnana énekem dala száll, hegyen-völgyön jár,
Hnana énekem dala száll, hegyen-völgyön jár,
Bejárja az erdőt, tölgyet és fenyőt,
Bejárja az erdőt, tölgyet és fenyőt,
Dalom, ahogy csavarodik, lelkem úgy megnyugszik,
Dalom, ahogy csavarodik, lelkem úgy megnyugszik,
Első dobunk hangjára
Földnek bőre kettényílik,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Második dob hangjára,
Szél feltámad örvénylik.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Harmadik dob hangjára,
Föld mélyéből víz fakad.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Negyedik dob hangjára,
Tűznek lángja megharap.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
A négy dobnak hangjára,
Ősi erő mind feléled.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
A négy dobnak hangjára,
A bölcs istent megkísérted.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Megkísérted, megkísérted,
Így a világot megérted.
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
A világot másképp érted,
Lelked mélyét így elérted!
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó,
Hejja, hejja, hejja hó, hejja, hejja, hó, hó.
Sokan vagytok mellettem,
Mégis egyedül vagyok,
Őseimet keresem.
Jó vitézek hol vagytok?
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Sokan vagytok mellettem,
Mégis egyedül vagyok,
Őseimet keresem.
Jó tátosok hol vagytok?
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Sokan vagytok mellettem,
Mégis egyedül vagyok,
Őseimet keresem.
Jó regösök hol vagytok?
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Sokan vagytok mellettem,
Mégis egyedül vagyok,
Őseimet keresem.
Jó magyarok hol vagytok?
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Mert magamra hagytatok!
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Jó vitézek hol vagytok?
Ragyogok, ragyogok! Mint az áldott napotok!
Nem hallok! Nem látok! Gyertek ide magyarok!
Magyarok! Magyarok! Gyertek ide megvagytok!
Révült álom jelent meg előttem,
Révült álom jelent meg előttem,
Régidőkbe elrepített engem,
Régidőkbe elrepített engem.
Hős Attila seregében jártam,
Hős Attila seregében jártam,
Bejártam én a világot láttam,
Bejártam én a világot láttam.
Bejártuk a fél világot bátran,
Bejártuk a fél világot bátran,
Hős Attila seregét szolgáltam,
Hős Attila seregét szolgáltam.
Legyőztük az ellenséget sorba,
Legyőztük az ellenséget sorba,
Ott sírtak és ríttak lenn a porba,
Ott sírtak és ríttak lenn a porba.
Büszke vitézek a Hunok mindvég,
Büszke vitézek a Hunok mindvég,
Büszkén ültek a lóháton végig,
Büszkén ültek a lóháton végig.
Jártam én a jurták városában,
Jártam én a jurták városában,
Révült álom jelent meg előttem,
Révült álom jelent meg előttem,
Hallom az égből
Hallom a földből.
Hallom a világnak hangját.
Látom az árnyból,
Látom a fényből,
Látom a világ négy táját.
Érzem a szívből,
Érzem lélekből.
Érzem a szeretet erejét.
Fogom kezemmel,
Fogom erőmmel,
Fogom az égnek mezejét.
Szép vagy Kárpát-medence
Ez a világ közepe,
Ha jégeső ver, nem számít,
Északi szél megszárít
Sej! Haj! Nem bánom!
Magyar vagyok vállalom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Őseim útját járom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hazámat így szolgálom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hunoknak útját járom!
Tiszta forrás itt fakad!
Ez ontja a szomjadat!
Ha el akarják ezt venni!
Meg köll érte küzdeni!
Sej! Haj! Nem bánom!
Magyar vagyok vállalom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Őseim útját járom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hazámat így szolgálom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hunoknak útját járom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Magyar vagyok vállalom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Őseim útját járom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hazámat így szolgálom!
Sej! Haj! Nem bánom!
Hunoknak útját járom!
Halni volna jó! Halljátok?
Halni volna jó!
Látni volna jó! Halljátok?
Látni volna jó!
Tudni volna jó! Halljátok?
Tudni volna jó!
Élni volna jó! Halljátok?
Élni volna jó!
Szeretni volna jó! Halljátok?
Szeretni volna jó!
Szállni volna jó! Halljátok?
Szállni volna jó!
Kérni volna jó! Halljátok?
Kérni volna jó!
Élni volna jó! Halljátok!
Élni volna jó!
Nagy Tengri uram,
Súlyos a szavam,
Bizonyságot kérek,
Hogy jó útra térek.
Hogy jó úton járok,
Igaz szavat állok,
Tanúságot teszek,
Vérrel pecsételek.
Bőrömön vér serken,
Fájdalmat nem érzem,
Erős hittel élek,
Ármánytól nem félek.
Ki véreztem magam,
Ilyen igaz szavam.
Vérrel siratom meg,
Vérrel itatom meg.
Szomjazó világot,
Áldozatból szállok,
Áldozatból teszem,
Duzzadó vér erem.
Így hulljon a vérem,
Hű leszek, ígérem,
Ha hazugságot adom,
Fájdalom szétmarjon!
Téli szél a végtelenbe jár,
Hó borít mindent elmúlt a nyár,
Dalos madár elköltözött,
Szunnyad a táj, alszik a föld.
Tűzhely köré gyűlik a nép,
Förgeteg odakint tombol a szél,
Jurtánkban van a világ közepe,
Onnan hallik ki az ősök éneke.
Dalom, ha él pusztában száll,
Fáról-fára, mint a madár.
Élni zenét lélekből kell,
Ilyenkor alszom, ne ébressz fel,
Gondolatom a végtelenbe jár,
Szabad vagyok nincs már határ.
Találkozunk ott ahol a fény,
Ég és a föld ölelkezik, összeér.
Hétrétű ég ahol a mi hazánk,
Egyensúlyban az egész világ.
Hallgat a tábor táltos éneke, szól,
Hallgat a jó nép, hallgat a telihold,
Halottak fekszenek innen-onnan,
Harcosok pihennek szép nyugodtan.
Harcos hullajtja vérét a népért,
Harcos az adta életét életért,
Halottak fekszenek innen-onnan,
Harcosok pihennek szép nyugodtan.
Égbe költözött hősöknek lelke,
Elszállt innen a vadászmezőkre,
Halottak fekszenek innen-onnan,
Harcosok pihennek szép nyugodtan.
Tüzet hoztam egekből,
Lelketekben égjen.
Égő láng szeretetből,
Szeretetbe érjen.
Lelketekben táncoljon,A tűznek a lángja!
Szívetekben vágyaljon,Életfa hajtása!
Soha ne lankadjon,
Tűzmámornak fénye,
Belőletek, fakadjon,
Az ősök emléke.
Lelketekben táncoljon,A tűznek a lángja!
Szívetekben vágyaljon,Életfa hajtása!
Szemetekben ragyogjon,
Fénye büszkeségnek.
Karotokban dagadjon,
Ereje az égnek,
Lelketekben táncoljon,A tűznek a lángja!
Szívetekben vágyaljon,Életfa hajtása!
Tetejetlen fának,
Ága mindig hajtson,
Népemnek hazája,
Örökre maradjon!
Lelketekben táncoljon,A tűznek a lángja!
Szívetekben vágyaljon,Életfa hajtása!
Legyen a magyarnak,
Örök békessége.
Széjjelszakadt hazánknak,
Világ fényessége!
Lelketekben táncoljon,A tűznek a lángja!
Szívetekben vágyaljon,Életfa hajtása!
Lélekfelejtő világban,
Ne búslakodj a halálban,
Mert újjá születhetsz,
Újjá teremtődhetsz.
Földanyánknak méhébe,
Földanyánknak méhéből,
Születni a napfénytől,
Teremtődni istentől.
Örök körforgásában,
A világnak járása,
Tekeredő örvényben,
Az örök végtelenségben.
Lélekhozó világban,
Ne búslakodj a halálban,
Mert újjá születtél,
Újjá teremtődhettél.
Sólyom népe, büszkeséged el akarják venni,
Verje meg az isten őket, mert nem tudnak szeretni,
Körbe nézek kőfalakat, templomokat látok,
A lelkükért imádkoznak az körösztény csuhások.
Bölcs öregek tanítottak tisztességre, jóra,
Tátosaink okítottak igaz magyar szóra,
A békével csitítottak az idegen ellen,
Tűzzel-vassal kiirtottak hogy magyar ne legyen.
Sólyom népe, büszkeséged el akarják venni,
Verje meg az isten őket, mert nem tudnak szeretni,
Körbe nézek kőfalakat, templomokat látok,
A lelkükért imádkoznak az körösztény csuhások
Téríteni jöttek ide kardal és keresztel,
Szenvedést hoztak népekre, hogy törjön meg az ember,
Idegen nyelvet beszéltek, idegen a törvény,
Idegen istennel vernek, nem kell ide tömjén.
Sólyom népe, büszkeséged el akarják venni,
Verje meg az isten őket, mert nem tudnak szeretni,
Körbe nézek kőfalakat, templomokat látok,
A lelkükért imádkoznak az körösztény csuhások
Vasba öltözött zsoldosok hazámat rabolják,
Isten nevében a papok népemet hurcolják,
Hoztak ide kereszteket, bálványokat sorra,
Tátosainknak üldözés kínhalál a sorsa.
Sólyom népe, büszkeséged el akarják venni,
Verje meg az isten őket, mert nem tudnak szeretni,
Körbe nézek kőfalakat, templomokat látok,
A lelkükért imádkoznak az körösztény csuhások
Van úgy, hogy a szívekben nem áll meg a fény.
Van úgy, hogy íz lélekben harcolni kemény.
Van úgy hogy az emberben, gyengül a remény.
Van úgy hogy ön magunkban a fájdalom él!
Van úgy, hogy magányodban bú-bánat fog el.
Van úgy, hogy világodban semmi nem hagy el.
Van úgy, hogy szerelmedben minden fáj mi szép.
Van úgy, hogy jó tettedben az öröm széttép!
Van úgy, hogy országodban magadra maradsz.
Van úgy, hogy szép hazádban bántalmazást kapsz.
Van úgy, hogy bujdosnod kell erdőknek mélyén.
Van úgy, hogy nem adod fel a világ szélén!
Van úgy mikor szívedben öröm, költözik.
Van úgy mikor lelkedben jóság örvénylik.
Van úgy mikor Tengrinek szavát hallani.
Bizony ez így maradjon. Meg kell tartani!
Bizony ez így maradjon. Meg kell tartani!
Bizony ez így maradjon. Meg kell tartani!
Meg kell bizony tartani! Nemzetnek múltját!
Meg kell bizony tartani! Tudásnak kútját!
Meg kell bizony tartani! Lelkünk világát!
Meg kell bizony hallani JóTengri szavát!
Meg kell bizony hallani JóTengri szavát!
Meg kell bizony hallani JóTengri szavát!
Jó Tengri szavát!
Lelkünk világát!
Tudásnak kútját!
Népünknek múltját!
Vadalmafát ültettem
Földanyánk méhébe,
Erdő mélyén megleltem
a sűrű cserjésbe.
Egyik ágát lehajtottam,
Másik ágát beolytottam,
Törzse mellé karót vertem,
A gyökerét megöntöztem,
Nőjön-nőjön jó magasra,
Napot, holdat eltakarja,
Minden ága hétté váljon,
Égi utat megtaláljon,
Minden ága termést adjon,
A koldusnak hogy jól lakjon,
Ízes legyen az almája,
Éltessen a világ fája!
Egyik ágát lehajtottam,
Másik ágát beolytottam,
Törzse mellé karót vertem,
A gyökerét megöntöztem,
Nőjön-nőjön jó magasra,
Napot, holdat eltakarja,
Minden ága hétté váljon,
Égi utat megtaláljon,
Minden ága termést adjon,
A koldusnak hogy jól lakjon,
Ízes legyen az almája,
Éltessen a világ fája!
Egyik ágát lehajtottam,
Másik ágát beolytottam,
Törzse mellé karót vertem,
A gyökerét megöntöztem,
Nőjön-nőjön jó magasra,
Napot, holdat eltakarja,
Minden ága hétté váljon,
Égi utat megtaláljon,
Minden ága termést adjon,
A koldusnak hogy jól lakjon,
Ízes legyen az almája,
Éltessen a világ fája!
Viselem én a terheket,
Amit az élet rám tehet,
Viselem én a bánatot,
Amit nekem itt hagyott.
Viselem én! Viselem én!
Viselem én a fájdalmat,
Ha szívem bele is szakad,
Viselem én a perceket,
Órákat, s heteket
Viselem én! Viselem én!
Viselem az emlékeket,
Ami bennem sír és nevet,
Viselem a jóságodat,
Mosolygó arcodat.
Viselem én! Viselem én!
Szikla tetején ülök,
Naptól én is szédülök,
Szívjon erőt belőlem,
Ami rossz azt megöljem.
Szívjon erőt belőlem,
Ami rossz azt megöljem.
Szívjon erőt belőlem,
Ami rossz azt megöljem.
Szívjon erőt belőlem,
Ami rossz azt megöljem.
Adjon erőt én nékem,
Adjon hitet keményen!
Adjon erőt én nékem,
Adjon hitet keményen!
Adjon erőt én nékem,
Adjon hitet keményen!
AGA UD, AGA NABU
AGA ZALAG, AGA ASU
DAGAL MUAN, DAGAL MUAN
ALDU ESA, ALDU SURA
ALDU DE, ALDU TALT
DAGAL MUAN, DAGAL MUAN
Sumér nyelvű dalom
Hej! Ezer év után,
Tátos dob előkerül,
Hallgasd meg az imám,
Lelkem tűznek örül.
Igaz istennek éneklem,
Dalomat az éjszakában,
Tiszta szívvel én megteszem,
Révülök a tűzoltárban.
Szabadíts meg engem papok börtönéből,
Szabadíts meg engem kereszt üldözéstől,
Világnak oltárán áldozat én lettem,
Tiszta szívvel állom, amit cselekedtem,
Szabadíts meg engem világ haragjától,
Vállalom mit tettem ezen a világon!
Dobom hangja száll a tűzzel,
Dobom hangja messze űzz el!
Világfa tetején élek.
Ősi dallam, ősi ének,
Újra pendül ősi lanton,
Regős ének hangját hallom,
Tűzzel-vassal űzött népek,
Ég világban tisztán élnek.
Szabadíts meg engem papok börtönéből,
Szabadíts meg engem kereszt üldözéstől,
Világnak oltárán áldozat én lettem,
Tiszta szívvel állom, amit cselekedtem,
Szabadíts meg engem világ haragjától,
Vállalom mit tettem ezen a világon!
Eljött végre, itt a fénye,
Éjszakából, jöjj fényzápor,
Égnek éke, világ fénye,
Jöjj, jelenj meg, KÖSZÖNTELEK!
Fénylő tested, vér meleged,
Ég korongja, fényed ontja,
Árny világból, fényben táncolj,
Járjad újra, világ útja.
Sólyommadár fenn az ágon, fenn az ágon, fenn az ágon.
Éles szeme a világon, a világon, a világon.
A szigorú tekintete vigyázzon a nemzetemre!
Heja, heja, heja hó
Világfának minden ága, minden ága, minden ága.
Tetejében Arany Atyácska, Arany Atyácska, Arany Atyácska.
Népünknek legfőbb áldása, jó fényt vetít a világra!
Heja, heja, heja hó
Lenn a földi rónaságon, rónaságon, rónaságon.
Jurták közepében látom, ott bent látom, ott bent látom.
Közepében tűznek helye, hol az ősöknek van lelke.
Heja, heja, heja hó
Égieket arra kérem, arra kérem, arra kérem.
Tartsa életben a népem, az én népem, az én népem.
Rójjuk ezer évig fába, mi a népünk boldogsága!
Heja, heja, heja hó
Én istenem jóság veled, jóság veled, jóság veled.
Áldott legyen a te neved, a te neved, a te neved.
Neked adom tiszta lelkem, áldozatot meg kell tennem!
Csillagút porában
Fürösztöttem lelkem,
Holdnak tiszta fénye
Szárított meg engem.
Levedlettem bűnöm
Belső tisztulást érzek,
Szellemek áldásával,
Égi útra lépek.
Levedlettem bűnöm
Belső tisztulást érzek,
Szellemek áldásával,
Égi útra lépek.
Elszakadok a földtől,
Itt hagyom világot,
Szabadulok emléktől,
Hadak útján járok.
Mindig csak feljebb-feljebb,
Egyre sűrűbbek az ágak,
Harmatos csillag réten,
Menek a világfának.
Mindig csak feljebb-feljebb,
Egyre sűrűbbek az ágak,
Harmatos csillag réten,
Menek a világfának.
Szélnek ahol hazája,
Elértem azt a világot,
Utam végét járva,
Fényességet látok.
Szólítanak hangok,
Érintenek fények,
Tisztuljon meg minden,
Istenem erre kérlek!
Szólítanak hangok,
Érintenek fények,
Tisztuljon meg minden,
Istenem erre kérlek!
A kürt hangja hívott e már hunok seregébe?
Regős ének hívott e már a tűz közelébe?
Ha nem hívott gyere hát itt a helyed köztünk,
Legyél te is bátor magyar, hogy mi együtt küzdjünk!
Gyere közénk te is bátran, álljál csatasorba,
Hogy mi együtt meneteljünk úgy, ahogy dob szólna!
Szél jár az utcákon
Rozsdás lakat a bányákon,
A drótpályán a csille már nem jár.
Kemény munka a föld alatt
Húsz éve, hogy megszakadt,
Emlékét szobrok őrzik már.
Ez a múltad, ez a jövőd, ez a hely ahol élned kell,
A történelem poros asztalán.
Néha mostohán néha szigorúan elbánt veled,
De neked itt kell élned neked Várpalotán!
Csak arra kérlek istenem,
Hogy legyen meg a kenyerem,
Minden nap mit az asztalra tehetek.
Kemény munka a föld alatt
Húsz éve, hogy megszakadt,
Emlékét szobrok őrzik már.
Ez a múltad, ez a jövőd, ez a hely ahol élned kell,
A történelem poros asztalán.
Néha mostohán néha szigorúan elbánt veled,
De neked itt kell élned neked Várpalotán!
Ez a múltad, ez a jövőd, ez a hely ahol élned kell,
A történelem poros asztalán.
Néha mostohán néha szigorúan elbánt veled,
De neked itt kell élned neked Várpalotán!
Szkítiának messze földjén ott élnek a harcosok,
Tátos dobok, regös ének erejével eljutok,
Magyar íjásza vagyok én ennek a nagyvilágnak,
Nem adom el a hazámat senki ördög fiának!
Elindulunk hívó szóra, ha kell, adom életem,
Tűzzel-vassal minden áron meg kell, védjem népemet.
Magyar íjásza vagyok én ennek a nagyvilágnak,
Nem adom el a hazámat senki ördög fiának!
Ha elveszed életemet hétszer jövök világra,
Megbánod, hogy megszülettél, mert elviszlek a halálba.
Magyar íjásza vagyok én ennek a nagyvilágnak,
Nem adom el a hazámat senki ördög fiának!
Magam fajta szittya harcos íjában az élete,
Ellenségemnek mutatom ki a magyarok istene.
Magyar íjásza vagyok én ennek a nagyvilágnak,
Nem adom el a hazámat senki ördög fiának!
Hetedik életem végén tűzben fogok elégni,
Ennél nagyobb dicsőség engem nem fog elérni.
Magyar íjásza vagyok én ennek a nagyvilágnak,
Nem adom el a hazámat senki ördög fiának!
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Benne van a fenyőben,
A nyárfában, a tölgyben,
Ágas-bogas sűrűben,
Füvet adó mezőben,
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Bakony ország hegyibe,
Átölelő völgyibe,
Ott fakadó forrásba,
Vad taposta csapásba.
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Ősbő vezér szelleme,
Benne lakik mindenbe,
Fűben-fában, bokorban,
Benne van a Bakonyban.
Szél viszi, az ének hangját,
messzire, hogy mások is hallják,
hűsíti a napnak melegét,
szárítja az égiek könnyét.
Nap viszi a világnak fényét,
meg őrzi a tűznek melegét.
Égboltnak a fényes fáklyája,
árnyékban az utat mutatja.
Urunk istenünk ki adtad nekünk a tüzet, vizet, földet, s levegőt,
Világod fénye ragyogjon mindöröktől fogva mindörökké!
Víz viszi földanyának vérét,
Segíti az ember gyermekét,
Forrásvíz mely földből tör elő,
Tisztaság a lelkedet őrző.
Szél viszi az égiek hangját,
Messzire, hogy mások is hallják
A szó elér így kerek a világ
Lelkedben az égi utat járd.
Szellemsereg közeledik,
Azt hallom, azt hallom,
Szarvas hátán lovagolnak,
Azt hallom, azt hallom,
A föld hátán dübörögnek,
Úgy hallom, úgy hallom,
Egyre jobban közeledik,
Úgy hallom, úgy hallom,
Remeg a föld pata alatt,
Azt érzem, azt érzem,
Ősi tüzünk köré érnek,
Azt látom, azt látom,
A tűz körül szarvasének,
Azt hallom, azt hallom.
Hét ég szelleme megjelent,
Hét ég szelleme közétek járt,
Hét ég szelleme igaz szavakat hozott!
Szólottak!
Amíg te hiszed az sólyom röptét,
Amíg te járod az ősök ösvényét,
Amíg te vagy az tiszta lélek,
Az igaz ember útját járod!
Legyen örök mint az folyó folyása,
Mint az nap fénye,
Mint az világ!!
A tűz körül szarvasének,
Azt hallom, azt hallom.
Remeg a föld pata alatt,
Azt érzem, azt érzem,
Egyre jobban távolodik
Úgy hallom, úgy hallom,
Szarvas hátán lovagolnak,
Azt hallom, azt hallom,
Szellemsereg távolodik,
Azt hallom, azt hallom,
Szakadatlan, szakadásban,
Nyughatatlan megnyugvásban,
Örökkön forgószélben,
Örvénylő örvénylésben.
Világnak világában,
Fénynek árnyékában,
Szerelem szerelmében,
Összeillő ellentétben.
Világ minden erdejében,
Világ minden mezejében,
Világ minden tengerében,
Benne a világmindenségben.
Ó fényes tűz, ó fényes tűz,
Ősöknek vára, lélekjurtája.
Áldás, áldás, végtelen áldás!
Ó tiszta víz, ó tiszta víz,
Ontod a szomjat, tisztára moshat.
Áldás, áldás, végtelen áldás!
Ó földanya, ó földanya,
Fának bölcsője, szarvas őrzője.
Áldás, áldás, végtelen áldás!
Végtelen ég, végtelen ég,
Turulmadár, hol büszkén száll.
Áldás, áldás, végtelen áldás!
Ó teremtő, ó teremtő,
Mindennek őre, megteremtője.
Áldás, áldás, végtelen áldás!
Solymász solymoljon,
Harcos harcoljon,
Tátos gyógyítson,
Jó lelket találjon.
Regős regöljön,
Asszony jól főzzön,
Vadász íjazzon,
Öreg vigadjon.
Gyermek tanuljon,
Leányból jó asszony,
Asszonyból jó anya,
Gyermek tanítója.
Fiúból katona,
Vitéz marcona,
Életét adja,
Hazáját megtartsa.
Harcos tiszteljen,
Erősen higgyen,
Tátos látása,
Lelket táplálja.
Szeretet legyen,
Mélyen szívekben,
Jó szándék vezet,
Tiszta az életed.
Tiszta az életed,
Istent meg kísérted,
Lelkednek jósága,
Fényt vetít világra.
Áldassék Nimrud király sarjadéka,
nemzettsége Hunor s Magor maradvája.
Ősapáink, ősanyáink szívóssága,
Ívódjon be lelketekbe kitartása!
Adassék kelő napnak tiszta fénye,
erősödjék nemzettségnek szívverése,
ügyeljétek az szarvasnak fürge léptét,
fürkésszétek kéklő égen sólyom röptét!
Amit kérek ég szelleme, megadjátok,
tűzzel-vassal űzött népem vigyázzátok,
áldozatot mutatunk be ősi módra,
hallgassatok tisztaszívű magyar szóra!
Adjon Tengri! Békét és, hosszú életet,
bő termést, nagycsaládot és gyermeket,
Fogadd Tengri! Tiszta szívemnek hűségét,
életem végéig tartó tiszteletét!
Érezd szél fúvását,
Érezd nap melegét,
Halljad kürtnek hangját,
Érezd dob erejét.
Lelkedben a parázs,
Érezd révületét,
Szemedben a parázs,
Érezd szédületét.
Mélyen lelkedbe vág,
Kifordít magadból,
Bűvölj el tűzvarázs,
Tátos dobbal dalolj.
Száll reám az álomkór vágya,
Varázsport hintek a szunnyadó világra,
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Ki emlékezik az elhunyt hősökre?
Jó tündérekre, és csodatevőkre.
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Meghal a test és elmegy a lélek,
Kilehel magából mindent, mi élet.
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Ürességet érzek ebbe a világba,
Árnyékban élünk, burokba zárva.
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Eljár az idő a ráncok, csak híznak,
A túlvilágon a szellemek hívnak.
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Vén a lelkem, húz a másvilágra,
Varázsport hintek a szunnyadó világra.
Mert sír a halomra, halomra sír,
Kivénhedt lelkem már semmit sem bír!
Hatalmas mezőkön szarvasok legelnek,
Égnek kék fényében sólymok hada száll,
Ott dúsak a legelők, s a fák az égig érnek,
Ott él az én népem s mindig haza vár.
Haza vár, haza vár, s mindig haza vár,
Haza vár, haza vár, a felhőkön át!
Végtelen pusztákon pásztortüzek égnek,
S ott élnek világnak közepében már,
Hol táltos dobok hangja gyógyító ének,
S ott él az én népem s mindi haza vár.
Haza vár, haza vár, s mindig haza vár,
Haza vár, haza vár, a felhőkön át!
Hej! Lefialt a jókedvem,
Búság, s kórság, távozzon!
Rossz tapasztalat elmenjen!
Jó kedvem el ne hagyjon!
Megköszönöm istenemnek,
Vidámságom s jókedvem,
Megköszönöm teremtőnek,
Az örömöt a szívemben.
Szívvel, dobbal, lélekkel,
Eggyé válok a dallal!
Szellememmel, véremmel,
Rezdülök a hanggal!
Dobbanását, dallamát,
Hangommal vigyázom!
Erejét és ritmusát,
A táncommal járom!
Dobom hangja ereje,
Felrepít az égbe,
A földbőre remegve,
Táncot jár a szélbe,
Szarvas patadobbanás,
Eggyé lesz a dobbal,
Fénye a szellemvarázs,
Ragyogok világgal.
Napisten havában
Sötét éjszakában.
Hej regő hej! Hej regő hej!
A tűz mellett ültem,
Halkan énekültem.
Hej regő hej! Hej regő hej!
Lángoknak varázsa,
Lelked hívja táncba.
Hej regő hej! Hej regő hej!
Izzó parázs fénye,
Lelked megy az égbe.
Hej regő hej! Hej regő hej!
Múltat megidéző,
Világot nem félő.
Hej regő hej! Hej regő hej!
A jövőnek útja,
Múltat összefonja.
Hej regő hej! Hej regő hej!
Az ember lent a lélek fent lebeg,
Baj van, ha a lélek beteg
Beteg, ha nincs irányító erő
Ez olyan, mint csonthoz a velő
Naptól a meleg fény, amit kapunk
Ettől élünk, virulunk és vagyunk!
Létezünk, mint más élőlény
Vagy nem ismert vad képződmény.
Életfa ágáról fakad az én lelkem,
Szkítáknak családja, amibe születtem.
Én hazám ,én népem büszke sólyom útja,
Az én hitemnek a szeretet a kútja.
Nannar-nak áldása, népünket vigyázza,
nap kardal-hold pajzsal ügyel a világra.
Én hazám ,én népem büszke sólyom útja,
Az én hitemnek a szeretet a kútja.
Ősanyától kaptam életet,
Ő, aki adta, és mindent elvehet.
Bő vizű forrásból fakadó lét
Víz csobogásával áramlik szét.
Nimrud királyunk is ebből ered
Így született meg a nemzeted.
A tűz, ami összeköt az ősökkel minket,
Így éred el te is az igaz istent
Innannar, s Nannar atya köszönjük szépen
Hogy imámat hallgatod, legyen a vérem
Legyen a vérem, legyen a vérem a tiéd.
Erős vár a testem.
Benne lakik a lelkem.
A lelkem a templom,
s a hit a harangom.
Megkongatom néha,
hitem ne legyen néma
S így erősíti lelkem.
Amit magamba temettem.
Mert a várfalak között,
a magány beköltözött.
Nincs senki, kihez szólna,
Sem király, sem szolga.
Erős vár a testem.
Benne lakik a lelkem.
A lelkem a templom,
s a hit a harangom.
Az emberek sietve menetelnek
Gonoszak, mindent átlépnek, szemetelnek
Hanyatló világuk rothad és bűzlik
Aki nem tart velük, azt kiátkozzák és elűzik
Rossz ez a lét a földön életük megy kárba
Hiába imádkoztok a lélekerőtök gyáva.
Véremet adom a földemért!
Véremet adom szerelmemért!
Véremet adom a hazámért!
Véremet adom az ősökért!
Véremet adom gyermekemért!
Véremet adom nemzetemért!
Véremet adom a hazámért!
Véremet adom a világért!
Égig érő fának, legfentebb ágának,
Világnak tetejében.
Táltosdobok hangja ősi hitet valja,
Hunoknak örökében.
Népemnek áldása az egész világra
Ereje szét áradjon!
Gyere hátparipám itt van az én hazám,
Hogy ha együtt harcolunk!
Regölünk áldásról világ megváltásról,
Ősöknek nagy múltjáról.
Pusztáknak nagy hada rettegett harcosa,
Nyílzáport világra szórj!
Ember! Hol jársz!
Hamis utat látsz!
Gyere ha mersz!
Hunok útján! Hunok útján!
Szívd magadba, szarvas fürgeségét,
Szívd magadba, sólyom büszkeségét,
Szívd magadba, medve harcosságát,
Szívd magadba, farkas kitartását.
Így legyen, így legyen, jó harcos belőled!
Szívd magadba, forrásvíz tisztaságát,
Szívd magadba, ősi tűznek fényvarázsát,
Szívd magadba, földanyának őrző testét,
Szívd magadba, levegőnek végtelenjét,
Így legyen, így legyen, erős a hited!
Szívd magadba, a hegyeknek szikárságát,
Szívd magadba, a völgyeknek kanyargását,
Szívd magadba, magas fenyők minden zöldjét,
Szívd magadba, kárpátoknak minden tölgyét,
Így legyen, így legyen, nagy országod!
Szívd magadba, Erdélyország erdősségét,
Szívd magadba, Délvidéknek mezőségét,
Szívd magadba, bányáját a Felvidéknek,
Egyesüljön így a néped!!
Koncon marakodó kutyák vagytok
Emberi elveket eltapostok
Nem számít semmi, csak a saját érdek
Ha ellenük fordulsz, hát neked véged.
Nem baj ha szenvedsz, nem baj ha fáj
Ez így neked jó, ez így a muszáj
Milyen lehet lélek nélkül élni
Nincsenek barátok, s mindentől félni
Neked a pénz, ami éppen minden
Nekem az isten, ami neked nincsen
Hiába pénz, hiába hatalom
Ez jár neked, ez lesz a jutalom
Lelkedben magas jéghegyek állnak
A sivár hidegben napfényre várnak
Üvölt a lelked, a hidegtől kába
Üvölt bele a jeges világba
Fáj az üvöltés, senki sem hallja
Szenved a lelked, a hideg marja
Remélem én, fáj neked minden
Bízok benne, megbüntet az isten.
Magas reptű sólyom az égen,
Magas reptű sólyom az égen,
Utat mutass, utat mutass!
Fürge léptű szarvas az égen,
Fürge léptű szarvas az égen,
Hazát keress, hazát keress!
Tiszta szívű pusztai harcos,
Tiszta szívű pusztai harcos,
Családod védd, családod védd!
Szittya vérű ősfejedelmem,
Szittya vérű ősfejedelmem,
Néped vezesd, néped vezesd!
Vérszerződést kötött népek,
Vérszerződést kötött népek,
Összefogtad a törzseket!
Új hazában, új törvény,
Új hazában, új törvény,
Hitedet féltsd, földedet féltsd!
Magas reptű sólyom az égen,
Magas reptű sólyom az égen,
Szálljon áldásod mi reánk!
Ősi áldás szálljon hát reánk,
Ősi áldás szálljon hát reánk,
Táltosoknak dobja dobban,
Ősi hitnek lelke ott van!!
Napba lőtt nyílvessző,
Oly egyenes az utam,
Megtévelyedett ember,
Jer utánam, ez az utam.
Ártó rossz szellemek,
Jó embert kerüljetek,
Föld alá süllyedjetek,
Ne ártsatok a lekünknek4
Levedlette lelkem a bűnt,
Rossz tapasztalat eltávozott,
Megszólalt égből a kürt,
Földi világból elhívott!
Menek már az égbe fel,
Szakadnak belőlem világok,
Lélektépők hagyjatok el!
Beteljesülni vágyok!
Tiszta fény,
utat nyit az egekbe,
tiszta fény,
hét ég kapun gyere be,
hét ég kapum kitárul,
jöttem földi világbul,
tiszta fény, tiszta fény.
Dob erő,
hosszú útra elkísér,
dob erő,
úgy vágtatunk, mint a szél,
dobom hangján mélyülök,
révüléssel, révülök,
dob erő, dob erő.
Ég szőttes,
csillag pora hull reám,
ég szőttes,
vágtass tátos paripám,
tátos erőm-szekerem,
húzza világot velem,
ég szőttes, ég szőttes.
Lelkembül,
a szeretet kitágul,
lelkembül,
fátylat bont és kitárul,
jó Ös ten segedelme,
a világ szeretete,
lelkembül, lelekembül.
Tiszta fény,
szemedben az ragyogjon,
tiszta fény,
őszinteség maradjon,
a világot megtartod,
*Ös ten erejét kapod,
tiszta fény, tiszta fény.
*teremtő Tengri (MÁ a magyarok Ös tene)
Magányos órák,
Mélybe döntenek.
Sikító ódák,
Néha gyötörnek.
Zajtalan térben,
Elgondolkozom,
Szürkülő fényben,
Nem jó ez tudom.
Mi nyomja lelkem?
Mélyen ott mi ül?
Gyászoló testem,
A fagyban kihül.
De élni fáj most,
Nincs bajomra gyógy,
Szenvedni látod,
Lelkem vándorol.
Elmegyek messze,
Világom hagyom.
Boldogság merre?
Hol a holnapom?
Csillagos ég volt, bárányt áldoztam
Cikázó fény folt száll hát belém
Görcsös fájdalom taposott engem
Éreztem baj van, megszállt a fény.
Kilehelt testem erőre kapott
Istenek erejét éreztem, hej!
Vagy megszállt az ördög hatalmat adott
Vérszomjas lettem a harc az most kell.
Lélekfacsart emberek
Szűkítik le a teret.
Fájdalmakból táplálkozva
Gonoszságot felhalmozva.
Arc nélküli fejek!
Simák, jellemtelenek
Az egyhangúság szinte fáj
De elviselni muszáj.
S így gyötör a lét
Vadul marcangol s tép
Torzult arccal görcsösen
Könnyezve de gőgösen
A gőg ami tart engem
Nem hajlik meg a gerincem
Mert már kell viselnem
Ezt a terhet cipelnem!
Tűzben az ősöknek szelleme vár!
A tűznek a lángja táncot jár!
Tűzből az őserő jöjj hát elő!
Égiek táncával légy teremtő!
Hallom a hangot ami táncba hív!
Érzem az ereje elrévít!
Tűzből az őserő jöjj hát elő!
Égiek táncával légy teremtő!
Életfa ágáról fakad az én lelkem,
Szkítáknak családja, amibe születtem.
Én hazám, én népem büszke sólyom útja!
Az én hitemnek szeretet a kútja!
NANNAR-nak áldása népünket vigyázza,
Nap-kardal, hold-pajzzsal ügyel a világra.
Én hazám, én népem büszke sólyom útja!
Az én hitemnek szeretet a kútja!
Jöjj el!
Hívlak téged!
Várunk!
Jöjjön fényed!
Hallod a hangom,
Az égből.
Érzem! Hozzád szól!
Érzem! Hozzád szól!
Érzem! Hozzád szól!
Jöjj el!
Hívlak téged!
Jöjj el!
Áldozunk néked!
Kérlek!
Segítsd meg őket!
Kérlek!
Áldd meg őket!
Adj erőt!
A vadászatra!
Adj erőt!
A holnapra!
Erősítsd!
Meg a hitemet!
Gyengítsd!
Ellenségemet!
Kérlek!
Hallgass meg engem!
Kérlek!
Hallgass meg engem!
Őszi idő.
Köd teremtő.
Hűvös a táj.
Pirkad már.
Fárad az ősz.
Nap tör elő.
Fény sugarát.
Ködbe vág.
Tiszta az ég.
Fény legyen még.
Szürkül a táj.
Éjszaka vár.
Alkonyat jó.
Köd teremtő.
Csillagos az égbolt,
Tábortüzek égnek,
Tábortűz fényénél
őseink regélnek.
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Regölik a múltat,
Annak dicső tettét,
Hirdeti a népünk,
A múltnak vitézét.
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Nimrud büszke népe,
Emelt fővel jártak,
A sólyom szemével,
Igazságot láttak.
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Igazság látását,
Mi is megtaláltuk,
Szittya népünk útját,
Emelt fővel járjuk.
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Utunk véget ért már,
Táltosok völgyében,
Megpihenünk végleg,
Az életfa tövében.
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Hej regő rejetem! Regő regő rejetem!
Ha én tölgy lehetnék,
Hej regő regélök, Hej regő regélök,
Felhők fölé felnőnék,
Hej regő regélök, Hej regő regélök,
Elbujtatnám a napot,
Holdat meg a csillagot
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ha fénylő nap lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Csak meleget ontanék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Árnyéknak véget vetnék,
Napvilágot vezetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ha holdfivér lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Árnyákban fényt vezetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Holdvilágom sugara,
Fényutat meg mutatja,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Csillagmező lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Lelkeket elbújtatnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
A világnak jurtája,
Szűrődő fényt mutatja,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Termékeny föld lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Erdőket fel nevelnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Fa kinőne testemből,
Víz fakadna lelkemből,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Éltető víz lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Szomjazókat itatnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Bő forrásban, bő termés,
Bő termés az szerencsés,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Tűznek fénye lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ősöket én rejtenék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
A tűznek az ereje,
Ős lélekkel van tele,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ha én szarvas lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Vadásznak utat mutatnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ott hagynám az őshazát,
Hívnám Nimrud két fiát,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Ha Turul madár lehetnék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Álomba meg jelennék,
Hej regő regélök, hej regő regélök,
Fejedelmet jósolnék,
Legyen nagy a Nemzettség,
Hej regő regélök, hej regő regélök.
Elgyüttünk, elgyüttünk,
Hunoknak maradvája.
Látást hoztunk
Szemetek világára.
Régi szokás szerint
Elgyüttünk regölni.
Sólyom népének
Jó áldást kívánni.
Szállj az égen, szállj!
A dobok hangján,
A parazsat evő
Táltosok varázsdalán.
Mondom szállj! Mondom szállj!
Mondom szállj! Mondom szállj!
Menj! Neki a kék égnek!
Az égi tiszta fénynek!
Ott ember megidéznek!
Hol tűzzel, vérrel élnek!
Mondom szállj! Mondom szállj!
Mondom szállj! Mondom szállj!
Adjon Tengri áldást s békét,
Tartsa meg fényében Nimrud népét,
Munkánkból bő termés fakadjon,
Áldott Magyar föld megmaradjon!
Szállj le az égből,
Az égi kékségből.
Jöjj elő, jöjj elő,
Égi teremtő!
Adj nekem jelet,
Adj, hogy értselek!
Jöjj elő, jöjj elő,
Égi teremtő!
Küld el áldásod,
Jó kívánságod!
Elér már, elér már,
A lelkünk az égnek száll!
Gyertek ide magyarjaim,
A tűz köré üljetek le,
Révüljünk el méltósággal,
Emlékezzünk őseinkre!
Hald a tűznek pattogását,
Elvisz minket dicső múltba,
Lángnyelveknek ragyogása,
A régi fényét hozza vissza!
Útra kelünk éjszakában,
Holdvilágnak fénye ragyog,
Hosszú csillagúton járva,
Népem nélkül semmi vagyok!
Csillagút porából látom,
Pásztortűznek erős fényét,
Hosszú utat én nem bánom,
Őseink várnak az út végén!
Pásztortűznél üldögélnek,
Bölcs öregek tanácskoznak,
Világnak-világán élnek,
Én népemről tanakodnak.
Idősebbet megszólítom.
Mi hír járja bátyám- uram?
Szól az öreg szelíd hangon.
Isten hozott édes fiam!
Az hír járja édes fiam,
Fogyóban van már a magyar,
Nehéz kő nyomja szívem,
Haza viszem a hírt hamar.
Csillagúton hazafelé,
Ránézek én a világra,
Holdvilágnak fénye mellett,
Csillagporral világítva.
Fényes az ég országútja,
Hazafele viszi lelkem,
Csillagösvényem mutatja,
Merre menyek meneteljek.
Haza ért a testem foglya,
Tűznek hallom pattogását,
Magyarokat összefogja,
Tiszteld tűznek a varázsát!
Koppány vezért én szolgálom,
egy életem, egy halálom,
négyeljetek fel nem bánom,
ősi hitetet így szolgálom!
Hitvány keresztet hoztátok,
idegennel vigyáztátok,
építettek templomokat,
üldöztetek tátosokat!
Nem törtök meg engem soha,
hiába húztok karóba,
feszítsetek fel keresztre,
hitet öntök lelketekbe!
Nem bűn tátos dobot verni,
sólyommadarat reptetni,
szarvas hátán lovagolni,
világfáján feljebb mászni!
Koppány vezért én szolgálom,
egy életem, egy halálom,
négyeljetek fel nem bánom,
ősi hitetet így szolgálom!
Égen a sólyom büszkén száll.
Rohanó szarvas meg ne állj!
Új utat mutass új hazát,
vezesd Nimrud két fiát!
Szkítia földje hatalmas,
széles csapást ver a szarvas.
Riadtan rohan menekül,
míg új hazában elrévül!
A holdfény színében,
A hetedik világban,
Csillagom jelenj meg,
Fényáradatban! Jöjj! Jöjj!
Mutasd az utad,
Belső tájak felé,
Nyisd ki kapudat,
Hogy áradjon a fény! A fény! A fény!
Szállni könnyedén,
Felhők varázsán,
A világ peremén,
Az álom szárnyán! Még! Még!
Jöjj elő őserő,
Hazafelé vezess,
Fogd a kezem,
El ne ereszd! Hej! Hej!
Ahogy a nap araszol az égen,
Ahogy a folyó folyik a medrében,
Ahogy az őszt felváltja a tél,
Ahogy az esőt szárítja a szél!
Mindennek megvan a helyes útja!
Csak az igaz Tengri, aki ezt tudja!
Ahogy a tavasz az új reményt hozza,
Ahogy a nyár a bőséget nyújtja,
Ahogy a méhből az új élet fakad,
Ahogy a halál mindent elragad!
Mindennek megvan a helyes útja!
Csak az igaz Tengri, aki ezt tudja!
Egyszer eljön az én napom én is, attól félek,
Elvisz, elragad magával a lélek.
A csillagvárába fogva tart engem,
A földfelszínéről eltörli a testem
Eltörli a testem, eltörli a testem,
A feledés homályába elmerülök,
Nem lesz létem, teljesen megszűnök.
Csak egy kopjafa marad utánam
Csak egy koporsó lesz a házam
Lesz a házam, lesz a házam
Testi börtönbe nem leszek zárva
De milliárd csillag között még is árva
Magányomban szívem néha örül
Mert nem mar már semmi belül.
Üres lettem, üres lettem.
Ha csillagokra nézel, gondolj reám
Ott lakom már én is, ez az új hazám
És ha hiányzom neked, ejts egypár könnyet
A fájdalmat elviselni így már könnyebb
Így már könnyebb, így már könnyebb
Világfa tövében,
a szarvasom hátán.
Parázsnak erejével,
menek a világfán.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Hét réteg rajtam az ing,
lábamon hét pár csizma,
sűrű tüskés ágai,
rólam leszakítja.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Első nagy ágánál,
óriások várnak,
második ágánál,
tündérek tanyáznak.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Harmadik világban,
szellemeknek vára.
negyedik ágánál,
Hősőknek jurtája.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
ötödik ágánál,
pásztor tüzek égnek,
javasok ülnek ott,
hősökről regélnek.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
hatodik világban,
nap a holdat váltja,
csillagok erejével,
ügyel a világra.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Világnak tetejében,
világnak világa,
a bölcs Arany Atyácska,
népünknek áldása.
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Csak felfelé, csak felfelé, míg az eget megleléd!
Lesz baj a földön, ha nem láttok!
Betelepítenek közénk idegen sokaságot!
Elnyomnak, de szép csendben
Így folytatnak meg, arcuk sem rebben.
Idegenek sokasága lazítja fel
Nemzetünk szilárdságát, törik el.
Ébredni kell! A lágy szó nem elég,
Küzdeni! Harcolni kell, mert jön a vég!
Patkányforradalommal kezdődött el
Utána az országot, darabolták fel!
Majd vörös köd a Kárpátok felett
A világhódító mindent bekebelezett!
Közöttük lappanganak a Kun Bélák!
Szabad kőművesek és cionista szférák,
Kampós nagy orra alatt mosoly az arcán
Hóna alatt a korona, a markát tartván
Elvesz mindent a törvény nevében
Kárpótlást kér a holocaust hevében
Mert szegény sokat szenvedett nálunk!
Mi csak uszító szöveggel traktálunk?
Nekem nincs jogom nevén nevezni
Szégyelli a fajtáját? Vagy nem szereti?
Mert rám, ha azt mondják magyar
Büszkeség tölt el, s nem kapar.
Származásom nem szégyellem!
Én nyíltan a népemet éltetem!
Nem bújok holmi háború mögé!
Nem menekülök vágómarhák közé.
Ezeket a hősöket nem gyászoljátok?
Csak az idegent pátyolgatjátok!
Saját fajtánkat kell éltetni!
Méltó emléknappal hirdetni!
Hirdetni az igazságot és követelni!
Mindent vissza kell szerezni!
Aki nem így látja, az téved!
Kell a Magyar Igazság és Élet!
Fejlődik a világ, a boltokban Kánaán
Számítógép, internet, minden lakásban talán
De nincs kenyerünk, nincs mit ennünk, nincs munkahelyünk,
Helyette van mobiltelefon, azzal majd integetünk.
A gond nem nyomja vállunkat, boldogok vagyunk,
Csatlakoztunk az EU-hoz, nem lehet rossz szavunk!
Beadtunk mindent a közösbe, semmit sem adnak,
Gazdag a mi hazánk, pénz nem kell a parasztnak.
Hát eladó ez a a föld, s a marha mi rajta van!
Vigyétek el szinte ingyen, odaadjam magam?
Igen! Mert hős kormányom ezt kívánja!
Kiszolgáló, rabszolga nemzet a vágya.
Bevallom őszintén, nincs olyan rossz sorunk!
A miliárdos multi cégnek, szinte ingyen dolgozunk!
Magyarnak lenni! Gondolkozni! Nem szabad!
Ne tüntess! Ne lázadj! Nehogy megüsd magad!
Jó neked a járom, amibe raktad a fejed!
Csak az igát húzod, hová tetted az eszed?
Naponta agymosáson esel át!
Nem tudsz élni, nincs már föld sem,
Oda a hazád!!!
Égen a sólyom büszkén száll,
Rohanó szarvas meg ne állj!
Új utat mutass új hazát,
Vezesd el Nimrud két fiát!
Szkítia földje hatalmas,
Széles csapást ver a szarvas,
Riadtan rohan menekül,
Míg új hazában elrévül!
Most mit tegyek?
Reggeltől estig robotolok
Nehezen létezek!
Rabszolga nemzethez tartozok?
Kicsi a bér!
Kiszolgáltatva, láncra verve!
S nem sokat ér!
Megalázottan semmi kedve!
Hazug a világ!
A jólét folyik a médiából!
Húzod az igát!
Egy feudális égi mámor!
Most mit tegyek?
Megtörjek, vagy meghaljak?
Leszűkült terek.
Megmaradjak Magyarnak!
A Huszonegyedik századba lépek,
A jövő helyett a múltba érek.
Nem hallani az ember szavát
Csak a gépzaj hallatja magát.
Földből kinőtt Plaza várak
Árnyékkal takart régi kis házak.
Látszólagos ez a teremtett béke
Színfalak mögött harcolnak érte.
Érvelnek, de hamis beszéddel.
Le a harccal! Ide a pénzzel.
Burkoltan mind ezt hajtja
S még jobban a véredet szívja.
Gyönyörű kirakatok az utcán
Termék áradat áraszt el durván,
Nincs hol dolgozni, nincs mit enni,
Hát ki fog ez ellen tenni?
Megválasztottunk téged! Érzed?
Hol van ilyenkor a felelősséged?
Az álláspontunkat képviselni.
Az életünket jobbá tenni!
Elveszett benned a reményünk,
Napról-napra rosszabbul élünk!
Elemészt bennünket a kétség.
Örökös, mint a szegénység.
Hajléktalannak nincs már kedve
Vajon? Ki a védőszentje?
Hideg huzatos éjszakákon
Milyen lehet a földön az álom?
XXI. századba lépek
Jó helyett csak romlást érzek.
A legtöbb ember a társán átlép.
Csak harácsolni, nincs más szándék!
Kellene egy élet,
Ahol kapni szépet,
ahol a szeretet
Naponta megetet.
Kellene az érzés,
A Jóságtól békés,
Hol nincs árva ember,
Csak jóság tenger.
Kellene megbékélni,
Nyugodni és nem félni.
Isten szemébe nézni,
S tőle sohasem kérni!
Kérdezem én! Miért szép az élet?
Ha bármit megteszel az életedet is félted!
Akkor is kérdezem én! Miből jön az álom?
A megfejthetetlen az irányadó éjjel látó.
Azok a Parlamentben döntenek sorsokról,
Mi csak megélünk, nem látunk a gondoktól.
Ők meg szabad életért küzdenek két lopás között
Mi megcsonkítva szenvedünk az isten háta mögött
Azok szájalnak bár már nem értik szavuk
Fennhangon bőgnek mint a marhák maguk
Ki ezt, ki azt vallja jónak szépnek helyesnek,
Hazudnak, lopnak, csalnak, nem fillért keresnek
Nemzetet kormányoznak! Tiszta kézzel?
De a szó már ragad, mint kenyér a mézzel
Hogy ki a példakép, ki az, aki ellenség
Eldönti minden jött-ment ki a nemzetség
Független Magyarország! Eldöntik sorsod,
Még függetlenebb légy! Nincs jobb dolgod?
Nem függni senkitől! Ez a hitemhez méltó
De kebledhez szorít, Unió te fojtó háló
Hát Antiszemita vagy fasiszta szavak ezek?
Nem! Nem úgy érzem! Inkább kutya legyek!
De nem ám más kutyája a láncon
Kik az Egyesült Nemzetek Európáját nyalják! Látod?
Inkább űzzetek, kergessetek, rúgjatok belém!
Vagy ha kell megveszek s úgy leszek kemény!
Én az igazságért üldözött ... úttörő
Kérdezem tőletek! Ki a fajgyűlölő?
Mikor a varázs kést emel az áldozatra
Akkor megjelennek a szellemek a halálszagra
A tanítványok földre borulnak félelmükben
Nem láttak még ehhez foghatót életükben.
A félhomályból előlép az erősjellem
Táncra inti a társait a vezérszellem
Kezdetét veszi a rituális szertartás
Látni rajtuk, hogy művészi ez a mozgás
Lesújt a kés és elmerül az áldozatban
A művészetet a bűnözés így váltogatja?
Oly meleg a test, oly friss a vér, de mozdulatlan
Senki nem fog tovább élni a bűntudatban?
Brutálisan hidegvérű ez a szekta
Megdöbbentő! Mint szép szemben a cerka
Lehajtott fővel s véres késsel áll a főpap
S egy újabb szűz áldozatra vár a holnap.
Betyár világ ez a mai!
Csak a lopót becsüli?
Vagy csak én vagyok maradi?
Ki a zsiványt nem tűri!
Jobb kéz ad, bal meg elveszi
Így a szegény szegényebb.
S őt koldusnak nevezi?
Pedig lehet, hogy legényebb!
Hát beállok én betyárnak!
Ostor, s jó bor a vigaszom!
Hátat fordítok a világnak!
Mit rablok, szegényeknek adom.
Nagyobb rablók vannak nálam.
Legálisan szívja véred!
Törvényt írva lopja házad.
Így fojtja meg a lényed.
Szegénynek a becsülete!
Életénél is többet ér.
De mennyit ér az élete?
Csak egy szelet friss kenyér.
Akkor nem jobb a betyárnak?
Nem parancsol neki senki.
Hátat fordít a világnak.
De van neki mit enni.
Istennek tartozom számadással!
Senki más ember fiának.
Szívből jövő odaadással.
Istenem hallgasd meg imámat!
Hozzátok szólok! Magyar vértársaim!
Hogy halljátok bősz szavaim!
Mert minket orrunknál fogva vezetnek!
Gyűlölettől nyálzó szájjal nevetnek!
Minden cselt, s fortélyt felhasználnak!
Hogy e földet a porig alázzanak!
Közben úgy, hogy felhasználnak téged,
Alattomos szavakkal, de te nem érzed!
Neki nem szent a nép és dicső múltja
Csak a hatalom, mely pénze kútja!
A pénz azt is tőled s tőlem lopta
De oly csavarva, hogy a törvény óvja!
Nem csoda, a fattyú hisz azt is ő írta
Privatizált mindent, amíg csak a bőre bírta.
Mosolyogva bámul rád, s azt kéri tőled,
Légy béketűrő, és áruld ki hazád, földed.
Mert nem az a rabló, ki pisztolyt lenget!
Hanem az, ki ősi földet szennyez
Lassan nekünk már nincs hova mennünk
Így több mocskolódást már nem tűrhetünk!
Ne is tűrj semmi gyalázatot magyar!
Mert szent hazád oda! Liberálist nem zavar!
Előbb csonkítanak, majd beolvasztanak
Az uniós gazdasággal elsorvasztanak!
Nem az a fontos kinek imádkozol,
Nem az a kérdés hogy hogyan áldozol,
A romlott új világban egy a lényeg,
Az ifjúságnak ragadjon a bélyeg,
Szer a tűben véredben árad szét,
Megjelennek a lebegő fekete lepkék,
Szintetikus anyag van benned,
Pénzedet erre költöd de nincs mit enned,
Ne engedd hogy befolyásoljanak irányítsanak,
Megvezessenek, befogjanak, beolvasszanak.
legyél istennek szelíd nyája báránya?
Buddha követője s elérkezik a Nirvana?
Allah szolgája a végtelen keleti uralkodó?
Jézus tanítvány az sem baj ha zsidó.
Milyen erő irányítja lepusztult életed?
Hamarosan utolér a szenvedő végzeted.
Meghalsz és elhantolnak végleg eltemetnek,
Nem marad semmi belőled az embereknek.
Nem kell senkinek az üres lélek
A benne ébredő furcsa lények
S marják, tépik darabokra szét
Nekem a halálom, és neki a lét
A lét a tét az életben fontos
Működik az óramű pontos
Percről-percre rothadó hússá
Változik az élet halállá.
Nem kell a megbocsájtás
Nem kell a bocsánat!
Nagy baj, amit teszek?
Ha szeretem a hazámat!
Nem kell!
Az is bűn, ha küzdök érte,
Akkor hát bűnös vagyok!
Kik milliárdot loptak tőle
Szemükbe nézni nem tudok!
Nem kell!
Fáj az igazság, ha eltalál,
Hisz letagadni már nem lehet
Gyógyszer erre csak a halál
Ki meglopja a nemzetet!
Nem kell!
Kemény szóval elítélem
És kimondom a neveket
Kiket egész életemben
Gyalázok és megvetek!
Nem kell!
Trianoni diktátumról!
Ez ám a békeszerződés
Határon innen, határon túl
Európai vérfertőzés!
Hittem én is szűz lélekkel
Minden embert a jó szándék vezérel.
De a tapasztalat mást mutatott
A sok öröm helyett bánatot adott
Szeretet mérge a vadösztön vezérel?
Ököllel üss, ne tenyérrel!
Ez a világ már csak ilyen
Ettől sorvad savanyú szívem
A rohanó világban mindenki vádol!
Minden ember csak zsákmányol?
Siratom el siratom,
Hazám büszkeségét,
Magyarországom beteg,
Érzi a végét.
Siratom el siratom,
A népem pusztulását,
De ne oszlassuk el,
Árpád vezér álmát.
Siratom el siratom,
pusztul romlik az élet,
ember maradok én,
ameddig csak élek.
Siratom el siratom,
Ősi nemzedékünk,
Fogjunk össze magyarok,
Különben végünk.
Siratom el siratom,
Hogyan romlik az ember,
Már az áldott nap sem,
Keleten kel fel?
Siratom el siratom,
Lovas múltunk vége,
Nem húzunk fel áldozatot,
Lóbőrt az égbe.
Segíts hát segíts nekem,
Magyarok nagy vezére,
No folyjon el,
Nemzetem vére!
Veremben a becsület
Ver is engem eleget.
Egy veremben ülünk ketten
Bár a jövőt látnám szebben
Nincs se kéz, se kötél
Fejem felett se födél
Nincs hát társam, se barátom
Csak ellenségem! Ki nem állom.
Nem él nálam nagyobb árva
Szabadságnak rabszolgája
Földönfutóvá tettek
Kigúnyoltak, megvetettek.
Véremben a becsület
Véd is engem eleget
A mocskos kéz, ki bekoszol
Sároz újra mindenhol.
A lelkiismeretemben
A tisztaságot szeretem
Becsület a véremben
Tisztaság a lelkemben.
Át a világ tüzén,
hej, hej, hej!
Menni úgy, mint a fény,
hej, hej, hej!
Napba nézni ne félj,
hej, hej, hej!
Bátor légy és kemény
hej, hej, hej!
Szél szárnyán csak szállj,
hej, hej, hej!
Minél előbb ne várj,
hej, hej, hej!
Igaz lelkeket tárj,
hej, hej, hej!
Ében őstáncot járj.
hej, hej, hej!
Tiszta kiáltásom,
hej, hej, hej!
Őszinte varázsdalom,
hej, hej, hej!
Szárnyalj a te utadon,
hej, hej, hej!
Vágtass a csillagbolton.
hej, hej, hej!
Hallják hát az istenek,
hej, hej, hej!
Örömmel segítenek,
hej, hej, hej!
Igaznak tekintenek,
hej, hej, hej!
Vágyadhoz repítenek.
hej, hej, hej!
Útban vagyok a hetedik világ felé.
Lassan haladok, de evezek felfelé.
Száműztek innen földi helytartók.
Emberek nem istenek, csak ostoba uralkodók
Embernek vára a földön kőből áll
Isten országa, az égben nincs határ.
A földet már nem az Atlasz tartja.
A villámokat már nem Zeusz szórja.
De kell a háború, jöjjön a rész,
Hívlak hadiisten! Jelenj meg Aris!
Jelenléted okozzon járványt!
Haragod pusztítsa el az ártányt!
Hol te vagy, ott a háború az úr,
Egyformán esik el a hős és gyahúr!
Gerjed égtelen nagy haragra,
S ha kezünkhöz tiszta vér tapadna
Tiszteletünk jeléül adjuk
Az áldozatot számodra fenntartjuk
Fogd és vidd az áldozatokat
Csak segítsd megnyerni a háborúnkat!
Föld, föld, ami csak a hátán hordjon
Egymilliárd évig még életet adjon!
Nap, nap, ami csak küldjön meleget,
S így melegíti fel a hideg tereket.
Víz, víz, ami csak jöjjön a földből.
Hűsítsen mindent, folyjon a völgyből!
Tűz, tűz, ami csak égjen az égbe,
Az izzó parazsa szálljon az égbe!
Szél, szél, ami csak bejárja a teret,
A levegőt tereli, tiszteld a szelet!
Lény, lény, ami csak életet hozzon,
S az öt lételemre vigyázzon.
A mindenség új állomása az élet,
bizonyítanod kell tudod e a szépet,
Alkotni, építeni a világmindenséget,
Hogy érdemes éltetni az emberiséget,
Ez nem oly megszokott, amire gondolsz,
Emberi aggyal ilyet meg nem fontolsz,
Kézzel nem fogható dolog minta fa,
Se tárgy, se élő de világ ősi oltalma.
Szabadon száll, mint lélek a csillagokban,
Repül, lebeg, vándorol a kozmoszban,
Melynek nincs eleje se vége időben és térben,
De ott lapul vízben, napban és a szélben.
Elemi létfontosság, mint az élőlényekben,
Növényben, állatban, világmindenségben.
A mindenség új állomása egy új lét a halál.
Nem, lehet, elbújni minden lelket meg talál,
Szabadon szálló lélek börtöne a test,
Ezzel a lélek egy elhasználódott életet veszt,
Csillagok fiai a szabad lélek ősidőktől,
Halállal szabadulnak ki a bőrükből.
Az, ami fogva tartja őket egy piciny időre,
Az emberi újjászületéstől kapnak új erőre.
Újból eljött a hideg téli szél,
Az erdő népe napról napra remél.
Idézi a tavaszt az énekes madárka
És nem száll színes lepke a virágra.
Fáradt fák szunnyadnak a télbe,
Béke honol a lázadó kék égbe.
Alszik már a fának koronája,
Megfagyott minden aranyága.
Csak a csend töri meg a hangot
Csak a hó takarja el a hantot.
Fehér a föld, fehér az ég is,
A mocskos föld tiszta mégis.
Éjjel sírnak a bokrok s a fák,
Nappal élvezik az enyhe nap sugarát.
A tél rettentő fegyvere a fagy
Egy csapásra pusztít, hatalma nagy
A tavak háta keménnyé válik tőle
Így a jég lesz a halak védőőre
Hótakaró lopja el a lábad nyomát
S ő takarja el az országút porát.
Alszik a lányom az ölemben
Alszik és jó a kedve.
Szép az álma, csak ő látja
Alszik és nincs több vágya.
Nevet a lányom az álmában
Nem jó neki az ágyában
Az ölemben jó és meleg,
Mi lesz majd, ha felcsepered!
Álmában azt sóhajtozza,
Az ölemben jól van dolga.
Alszik a lányom az ölemben,
Kívánom, bár csak ne öregedne.
Olyan apró. A karomban.
Könnycsepp szalad az arcomra.
Alszik a lányom az ölemben,
Melegség van a szívemben.
Eltűnnek az erdők, meghalnak!
Nincs helye az űzött szarvasnak.
Kipusztul minden és így végül,
Nem lesz állat, ami elrévül.
Se vad, se vadász, se élet,
Csak a kínt, csak a halált nézed!
Látod? Ott a jövőben a vég!
Nézz vissza! Kutass a múltban még!
Vajon hol vágtuk át a teret?
Segíts égi! Adj egy jelet.
Tudom rászolgáltunk a végre
De ki vagyunk éhezve a szépre.
Szivárvány táncot járok neked,
Csak nyújtsd nekem csodatevő kezed!
A paradicsomot is add nekünk!
Hogy mi mindent tönkretegyünk.
Mint a sáska, mindent ellepünk
És csak pusztítunk, nem építünk.
Állj meg már végre emberállat!
Ne temesd el a lelki várat!
Halld meg magadba a hangot,
Lásd meg a benned búvó arcot!
A bőröd alatt rejtőző szépség
Ő lesz a lelkedhez a térkép.
Ha minden megvan, térj a tényre
Emberiség, javulj már meg végre!
Mert a természetnek nyílt seb vagyunk
Mint a vér: kiömlünk, s megalvadunk!
De mostoha ez az este,
És fájdalmas minden perce.
Mely csak óránként mutatkozik,
Örökkön-örökké jár, de unatkozik.
Gondolatok ostromolnak
Fájdalmakat így megtorolnak.
Olyan, mint szellem a palackban
Mint a képmutatás a szavakban.
Rabszolga a testem lelke
Hogy szenved az istenverte
Kerékbe törne, de erővel
Eltiporna e kerek földdel.
S akkor lennék csak mélyen
Félelmem eltéved e téren
S halva lenni e világon?
Azt a száz esztendőt kivárom!
Csak hallgatok, mereven nézem a falat,
De nem látok semmit, pedig mindent szabad.
Már tíz éve betört a demokrácia,
És gyötör a nemzetellenes demagógia.
Csak hallgatok, szótlanul tűröm a változást
Mozdulni kell! Átlépni a fáradást!
Nem jó ez az ösvény, amit kitapostak!
Ne fogadd el, amit neked megrajzoltak!
Csak hallgatok, s nézem a régi térképet!
Szomorúan látom, átszínezték a részeket!
Hazugságot terjeszt a történelem
Hazugságból neveltek! Hazug az életem?
Csak hallgatok, szemlélem az új kultúrát
Érzem a magyarellenesek jajszavát
Mást kell ültetni az ország székébe
Keményebb vezér kell a nép élére.
Csak hallgatok! Európa még mindig ver
De nemzeti szabadságom nem adom, az kell!
Védelmeztünk! Te most megtörsz oly mostohán.
Segítve kihasználtál, néztünk oly ostobán.
Nem hallgatok! Üvöltök négy égtáj felé
Nem halljátok? Direkt álltok fal elé?
Sírva nevet jóllakott arcotok
Torokból üvöltök és ti, mégis hallgattok!
Szabadulni ebből a századból
menekülni az összes bánattól,
A XX. Századi bűntől,
születni a tisztítótűztől.
Szabadulni!
Mögöttem hagyni az új embert,
ki csak atombombát termelt.
Szabadulni a hatalomvágytól,
menekülni e csúf álomvilágból.
Szabadulni!
A fonnyadó jövőt eltaposni,
az ember lényét megmutatni?
Felelni fogunk minden bűnért,
Bűnhődni kell minden tettért!
Szabadulni!
A bűntudat el nem ereszt téged,
a lelkiismereted sírva nézed,
ami árad belőle az a fájdalom,
amit tesz, közel nem szánalom.
Szabadulni!
Szabadulni emberi bőrünktől.
Menekülni romboló génünktől,
méltó legyen az ember név
Mert vadon csak az állat szép!
Látomástól elvakulva
Téged is megnyugtat az urna
Sikoly, ami a mélyből tör fel
Soha nem enged el!
Sötét oldal! Hideg a kamra,
És ez így van elfogadva,
Kiszáradt fából a koporsó
Felette szárad el a kóró.
Senki nincs, aki gondozza!
Egyedül nyugszik a dobozba
Hideg a föld és néha nedves
Halál! Legalább te legyél kedves!
Reménytelen az újjá válás
Lassan jön el az égi áldás
Sorvad már a csont a mélyben
Sohasem lesz ennek vége.
Bolyongok az ismeretlen térben,
Vándorolok a hűvös sötétben.
Nem lelem helyem nyugvását,
Izzítom lelkem vulkánját.
Szétfeszíti a gáz a zárt teret,
A túlnyomástól duzzadt eret.
Feszül még bennem a hangulat,
De elpattan a húr, jön a kábulat.
Néma csend töri meg a sivár zajt,
A hangtalan fájdalom hozza a bajt.
Tálcán teszi elém kitálalva,
S én védtelenül kiszolgáltatva.
Egy pillanatnyi merev kép áll elém,
Ez egy másodpercnyi büszke remény.
Ennek a tűrésnek nagy lesz az ára
Felszínre tör, és ömlik ki a láva.
Ne üss minket Európa!
Ne dönts bele a nyomorba!
Ezer évig téged védtünk
Most viszont békét kérünk.
Fogadj el ilyennek minket
Mert fájdalom fájdalmat szülhet
Inni, enni adtunk neked
Kézen fogva jártunk veled
Hát sokat bizonyítottunk
Rengeteg áldozatot hoztunk
Életképes nemzet vagyunk
Mindig álltuk szent szavunk.
De te mostohán bánsz velünk
Ugyanolyan kék az egünk
Mint a te fejed felett
Európa! Miért nem szeretsz?
Országok közötti remete
Ez mindennek a teteje!
Hát búcsúzz tőlünk szépen el!
Vigyázz! A Magyartól félni kell!
Vadvirágnak érzem az illatát,
Szeretem színes vigaszát.
Oly védtelen, mégsem magányos
Oly gyönyörű, színe látványos.
Lenyűgöz engem törékeny léte
Letaglóz méz ízű sós vére.
Lennék dolgos méh, rászáll, megpihen,
Aztán jó híred tovább viszem.
Te szivárványszínnek minden árnya,
Mostoha természet vadvirága
Ki az emberből űzi a rosszat
Csak nekünk használ az oldat.
Bár tüskéd szúr, mégsem fáj
Nélküled nem lenne színes e táj
Neked nem erényed a fölény
Szép vagy gyógyító színes növény.
A lapra egy kulcsot rajzoltam,
Ezt a kulcsot a kezembe gondoltam.
Nyitna kaput és törne gátat,
Így emelné magasra a bennem égő vágyat.
Mert e tárgy nyitja lenne a léleknek
Útmutatója a megtévedt embernek.
Megmutatná, merre kell menni,
A helyes úton vezekelni.
Testi börtönről lehull a lakat,
Hallgasd és nyisd ki önmagad.
Minden emberből csak a jó áradna
A rossz érzés elsápadna.
Te kulcs, miért nem vagy valóság?
Te élet, miért nem vagy igazság?
Szívemben így is sír a bánat,
Mert rossz lélek lakja a testi várat.
Te kulcs, miért nem vagy nálam?
Vajon miért zsibbad a hátam?
Már egy órája itt ülök,
Egy rajzolt kulcs felett és szédülök.
Szunnyad a fény
Ha eljön az éj
Leszállt a folt
S ébred a hold
Alszik a táj
Pihen és vár
Suttog a szél
Halkan zenél
Csillag vigyáz
Eget szitáz
Esti tudat
Utat mutat
Itt a sötét
Az árnyékos lét
Lombokon át
Holdfény lát
Harmatos rét
Hűvös levét
Áztatja el
A földiekkel
Az ember jár
Az álmok útján
A képzelet szép
Ez az álomkép
Nyugodt a föld
Így meg ne öld
Békés tere
Alvás helye
Ember pihen
Mást, mit tegyen
Fáradás száll
Az erőből már.
Hajnali nap
Ébresztőt ad
Kelesztő fény
Világ örvény
Dologra kél
Minden mi lény
élet tere
hogy dolgát tegye
nap útja fény
nyugovóra tér
ha eljő az éj
szunnyad a fény.
Aki az asztal mögött ül
Aki hamisat prédikál
Ő érzi magát remekül
A Holocaust Cannibal.
Szívja, szipolyozza a vért
Persze békét ordibál
Tőled soha nem kért
A Holocaust Cannibal.
Mert azt mondja neked jó
Eszik, iszik, zabál
Ravasz, mint a kígyó
A Holocaust Cannibal.
Téged is rémületben tart
A kultúrája bedarál
Veszett kutya meg mart
A Holocaust Cannibal.
A szikkasztó nap sugara szárít,
A borzasztó hőség szédít, kábít.
Láthatatlan csövön szívja az erőmet,
Egy izzó tű nyomja a velőmet.
Ez az izzasztó meleg, ami sápaszt
A fájdalmas hallgatás, ami fáraszt.
Erőre kapni nem tudok már
A gondolkodás is nagyon fáj.
Hasít bennem valami kényszer,
Vérem folyik. Ez a testi ékszer.
Sikító hang olyan, mint a csend,
Ez a káosz, de félig rend.
Merre találom azt a hűs helyet?
A megnyugtató kozmikus teret.
A csobogó víz hangja hiányzik,
Égett testemből a nedv kiválik.
Párolog minden, de ez a fájdalom.
Nem kímél a nap. Hol a szánalom?
Kérlek, segítsd túlélnem a szenvedést,
Ezt az eldurvult mérgedést.
Dübörög a csend, várom a véget.
A húség kemény, mindenkit méret.
Az élte dolgozata, mai felmér,
Osztályzat nincs, csak egy szelvény.
Az élet igazolása megjósol mindent,
Kérhetsz embert, kérhetsz istent!
Európa hadiösvényén járunk
Nyugtiak haragjától nem félünk
Ma már senkit nem bántunk,
Mert ezer éve megtértünk.
Mennyit ér az ember, ha nincs béke
Mit érhet a rang, ha nincs jövő
A romlásnak legyen most már vége
A bizonytalan jövő feltűnő.
Soha nem teljesülhet az álom?
Nagy fájdalom az embereknek
Csak a süllyedést látom,
És ha meghalok, akkor elfelednek.
Belém mart a kígyó
Miért tette nem tudom
Nem biztos, hogy így jó
Várom a holnapom
Elszaladt az ereimben
Szanaszét a méreg
Megerősödtem a hitemben
De megviselt az élet
Mosolyog rám a vadállat
Öntelt gőggel néz
Tűröm én is a fájdalmat
Szorít már a prés
Gémberednek a végtagok
Lassul a szívverésem
Elszaladtak a szép napok
Zsibbad már a kéz
Szédülés és látászavar
Nem az éhség gyötör
Láz és a veríték eltakar
Bezárul a kör
Nincs mit tenni
Mosollyal megyek a halálba
Halni vagy lenni
Kígyó a halál kaszása
Te bortól mámoros gondolat
Félelmet keltő arculat
Magánytól csendes fájdalom
Halállal megvető szánalom
Te erdőtől duzzadó szívverés
Vértől pirosló szenvedés
Arannyal megrakott gazdagság
Ármánnyal összefonódott konokság
Te csellel gáncsoló győzelem
Lépj már túl a szennyeden
Te nem barátságos ember
Itt állsz egy elvetélt béketervvel.
Menne a lelkem az égbe
Menne, de nem engedem.
Táncolna fenn a fénybe
A távoli végeken.
Szűk neki a testi börtön,
Szűk neki a világ.
Nem szeret itt a földön
Keresi a jó irányt.
Gondtalanul csak szállna,
Bolygók közötti űrben.
Mindent bőröstül felfalna,
Ez ám az örök éden.
Furcsa lény, ami bennem él,
Követeli tőlem a jót.
Furcsa, de mégis sokat ér,
Megadom a neki valót.
Oltalmad legyen rajtam,
Szólni már nem bír ajkam.
Fohászkodtam már eleget,
Nem is tettem egyebet.
Fáradt fejem lehajtom,
Pihen tajtékos arcomon.
Kérges tenyerem erőtlen,
Megfáradt az erdőben.
Az erdő, mely munkát ad,
A test, ami elfáradt,
De hosszú alvás után újra,
A fáradt gyenge kéz durva.
Napfény, ami meleget szállít
Meleg, ami földet szárít
Föld, ami növénynek őre
Fű, fa, bokor, virág vagy tőke
Tőke, ami jó bort adjon
Jó bor, ami vigasztaljon
Vigasz, ami reményt adjon
Remény, ami el ne múljon
Nemzet, ami megmaradjon
Ország, ami gyarapodjon
Határ, ami visszaálljon
Népemért csak ezt kívánom
Tömeg, ami egyet akarjon
Lélek, ami erőt adjon
Erő, ami bátorságból
Elég már a gyalázásból
Rendszer, ami elmúlt vége
Törvény, ami őket védte
Nyakkendőben tolvaj horda
Szegény vállát a súly nyomta.
De mostoha ez az este
Fájdalmas minden perce
Mely óránként mutatkozik
Örökké jár, de unatkozik
Gondolatok ostromolnak
Fájdalmakat megtorolnak
Olyan, mint szellem a palackban
Mint képmutatás a szavakban.
Rabszolga a testem lelke
Szenved az istenverte
Kerékbe törne erővel
Eltiporna a kerek földdel.
Akkor lennék csak mélyen
Félelmem nincs e téren
S halva lenni e világon
De azt a száz évet kivárom!
Tiszta tudatállapotból induló megtisztulás
Az érzékszerveink által jóváhagyott megmozdulás.
Agybizsergető szerekben megbújó idegen lények
Szerves együttéléshez segítséget tőlem kérnek.
Nem látod, mégis a bolygón közöttünk léteznek
Egy másik dimenzióban szebb világot képeznek.
Mindenkinek megvan a méltó helye, amit betölt
S van elég szolgája, akit előző életében megölt.
Emberi mércével vett szellemek birodalmában,
Foghatatlan lények a láthatatlanság oltalmában.
Ezer szempár figyel, s vár egy alkalmas pillanatra,
Hogy tudassa veled, gondolj néha irgalomra.
Ne bolygasd feleslegesen a ködbe burkolózó várat
Hidd el, a halál nem késik soha nem várat.
Zsibongóvá vált a lelkem, melyben áramlik az erő
Hiába vénülök, de nekem dolgozik a vén idő.
Csordultig tele a pohár,
Nem tudom már hol a határ.
Örömtől és fájdalomtól kába,
Ez a már a szenvedés vára.
Elértem egy bizonyos pontot,
És torkon ragadtam a torkot.
Iszonyúan vetem bele magam
Az életbe. Halk a szavam.
Sehol egy sziget, ami az enyém.
Pihenni naphosszat, ez kemény.
Hiszem, egyszer a jobb jövőt!
A lendületes cserkészt, úttörőt.
Visszaeső lett bennem a bűn
Őrülten tűrtem, de nem remekül.
Sírni minek? Hisz nem segít!
Inni kell? Az elszenderít!
Hiszem azt, még lesz jobb élet!
Nem kapom vissza a rossz évet.
Nincs erő, amitől megijedek,
De van fájdalom, ettől meggebedek!
Harcolni kell! Az élet is ezt diktálja.
Ez a kényszer visz bele a pusztulásba.
Ilyen az élet, könyörtelen és mostoha!
A tét a léted, térj hát a sorsodra.
Kell ez a harc, tested-lelked éhezik rá
Ez a hadisarc, a fájdalomtól lettél jobbá.
Ő a fájdalom, ellenben a szenvedéssel
Mind rád hagyom, vértől mentes testi ékszert.
Világra jöttem, elevenen a napvilágra
Harcolnom kell egy életen át, de mindhiába!
Minden jóság elbújik bennem.
Beteges kórság lett a testem.
Fekete és büdös, mint a kátrány,
Koszos, de őszinte ez nem hátrány.
Hát nem teszem tönkre a fejem!
Hóhér azt le ne vágja!
Hiába van itt a helyem?
Sorsomat senki ne bánja.
Elbujdosok inkább a hegyekbe
S barlanglakó leszek
Én istenem ki az egekbe
Hozzád szólva imát teszek!
Imába foglalom nemzetem
Határon innen s túl
S fényét magasba emelem
Hol most elnyomás az úr
El kell tűrni minden gyalázatot?
Népemnek nincs irgalom?
Érezzük még a halálszagot?
S légy átkozott Trianon!
Hát ezért nem teszem tönkre
Fejem helye a nyakamon
Ha kell, megyek ellened ölre,
De légy átkozott Trianon!
A felkelő nap sugara
Ébredezik már az új haza!
Jó reggelt! Magyarország!
Virradj! Itt az új világ!
Elmúl t a hideg éjszaka,
Elvonult a sötétség hada!
Ifjúság nyisd ki szemed!
A bátorság legyen veled!
Újra éled a remény,
Indulj! Ne légy szerény!
Itt az idő, cselekedni kell!
Alvó oroszlán ébredj fel!
Mert kell a hit és egy cél,
Így a nép még ezer évig él!
Mennyből jövő dörgő hangok
Villámtól fénylő égi arcok.
Esőtől ázik a réti nép,
Széltől fázik, s vadul tép!
Szürüben a nyárfák meghajolnak
A szélistenek mindent letarolnak.
Cikázó villám sújt a földre
Pusztít mindent, így csal tőrbe.
Az öreg tölgyfát derékba töri
Egy csapással végez vele, megöli.
Dermesztő látvány a vihar
A halott fa lelke mindent takar.
Ég a fa, ég már a világ
Megfullad minden élő virág
A föld az égtől verést kap
De végül úgyis kisüt a nap!
Szomorú a kedvem,
Nem akar változni.
Trianonért minket,
Nem kárpótol senki?
Ide rendelt az Isten,
Magyarok vezére,
Ide rendelt hittel,
Erre az ősi földre.
Verje meg az élet,
Verje meg az isten,
Aki megnyomorított,
elvehettek mindent!
Csonka Magyarország,
Az már nem ország,
Egész magyarország,
Az meg a mennyország.
Trianon, Trianon,
Határ a magyarnak,
Teljesen szétloptak,
Mindent visznek, akarnak!
Vissza a Vajdaságot!
Erdélyt s Felvidéket!
Kárpátostul vissza,
Az egész magyar népet!
Székelyföld, Székelyföld,
Határ a magyarnak,
Székelnek az idők végéig
Vérükkel mit Attilától kaptak.
Vajdaság, Délvidék,
Ősi magyar földünk,
Döntsük le a határokat,
Pálcát most mi törjünk!
Felvidéki bányák,
Nagy hegyek ott vannak,
Nem hoznak már hasznot,
Soha a magyarnak!
Ide rendelt az Isten,
Erre a kis földre,
Nagy föld hogy elfogyott
mi lett hát belőle.
Nagy diófa gyökere,
Abból él a levele,
Szívja, szívja a vizet,
Így vámolják a földet.
A földből él mégis azt szívja,
A föld szenved és bírja,
Élteti, és nagyon félti,
Szívja, mégis óvja, védi.
Minket is hord a hátán,
Mi szállunk az álmok szárnyán,
Korbácsoljuk, járjuk a bőröd,
Minket, embereket is őrzöd.
Csak építünk fel és le,
Lent bányászunk a mélybe,
És csodálkoznak az emberek,
Ha a földanya megremeg.
Vulkán ki tör, elönt a láva mindent,
Mi imádkozunk, kérjük az istent,
Sírás-rívás bánkódás vagyon után,
Ostoba emberi vágyódás a pénz urán.
Az ember nem isten de az akar lenni,
Uralkodni akar mindenen nem tenni,
Ha elpusztulunk itt élt az ember vala,
Kérlek, ne pusztíts el minket földanya.
Édes nap, ha nem lennél,
virágzó föld mit ennél?
Mondd el, honnan meríted,
ki nem apadó készleted?
Ami élteti ezt a lényt,
azt az energikus fényt,
a melegéből táplálkozik,
s a fényéből színpompázik.
Miért tűnsz el éjszaka?
Te nappal csillaga?
Testvéred az ősi hold,
Hazátok a csillagbolt.
Te tüzes égitestünk,
Egy új rendszert teremtettünk:
Éjszakának ellenszert!
Távolról nagyon szép,
De ez a bolygó mindig ég.
Közelről a hallhatatlan halál,
Csak izzó földet talál.
Nyáron meleg van tőled,
Főleg, ha mutatod az erődet.
Ez a föld meleget kap,
Életünk élete a nap.
Az életed! Fogd és lélegezz
Harcolj érte, védekezz!
Nézz át az ördögön!
Élj az eleven ösztönön!
Kérd a szemnek a fényt!
Az orrnak az oxigént!
Követeld, ami jár neked!
Ragaszkodj! A te életed!
Az, ami alapfokon jár,
Mint királynak a vár!
Tartozik hozzád az erő,
Mint csonthoz a velő!
Ne hagyd magad tiporni!
Mindent meg kell torolni!
Érintsen meg az eszme
Ne a kiválasztott szennye!
Mely élni akar, nem ölni
Az elfajzott elveket megtörni!
Így hát járj, és lélegezz!
Harcolj és védekezz!
Oly drága nekünk az élet
Mégis megölünk föld téged.
Kiírtunk minden fát s bokrot,
Helyette építünk rozsdás vastornyot.
Civilizált élőlény az ember?
Szennyez ő folyót s tengert.
Telefon, tv, technika,
A természet borzalma.
Uralkodó emberállat!
Öljön meg már a bánat!
Ami tépi szét a lelked,
Már ha él valami benned!
Miből leszel, ha nincs föld?
Se fa, se víz, se zöld?
Mit iszol, ha nincs víz?
Van, de nem tiszta íz.
Elfogy majd a levegő,
és meghal az éltető erő!
Felzabál mindent az ember hada.
Bocsáss meg nekünk földanya!
Amerről fúj a szél,
Ti oda álltok,
Nem számít a vér,
Nincs hazátok!
Nálatok a becsület,
Semmit sem ér.
Eladod a földedet,
Grófi rangért.
Nálunk ez nem szokás,
Dörgölőzni!
Az arcokba mosolygás,
És meghajolni!
Az országot elárulni,
Halállal jár,
Anyaföldet eladni,
Rátok akasztófa vár!
Ősi dobok hangja szól,
Tiszta fényt áraszt a hold.
Táltos táncom esőt jár
Száraz föld hűs vizet vár.
Száll a por az erdőkre,
Az aszályt nyelt legelőkre.
Ráncos bőre földanyának,
Szenved, sír, a hátába vágnak.
Meleg száraz levegőből,
Nem jön semmi a felhőkből.
Táltos táncom esőt jár,
S éhes növény vizet vár!
Várja, várja hiába,
Nem jön eső virágra,
Táltos táncom esőt jár,
Szomjas állat vizet vár.
Várom, de hiába várom
Keresem, de nem találom
Kutatom, de nem sok sikerrel
Járom az utam ezerrel.
Húzza az agyamat, nyúzza,
Kérem, de elkezdi újra,
Tépni az érzéseimet,
Elfeledni a kérdéseimet.
Arcomat az idő verte
Még jobban vág az elme
Borotva élen akár a fegyver
Sajnos ilyen az ember
Melyből a háború árad
Ha jó, akkor is lázad
Gondolata a pusztítás
Lételeme, mint az alvás.
Aludni az éjszakában
Fürödni a naphomályban
Levegőt a föld színéről
Végrendelet az emberekről.
Ez itt a nagy béke!
A XX. század jelképe.
Ahol nincs több bomba
A fáj a halál torka
Elfogytak a vadászgépek
Helyette repülnek a méhek
Nincs már harckocsi
Ha van már csak orvosi,
Célokat szolgál
De erre jó a hordágy
Nincs már több katona
Se lovas, se hajós marcona
Nem szólnak az ágyúk
Virágot csövében látjuk.
De ez mind csak délibáb
S holnap újra kezdik a csatát.
Vágtat már,
a napsugár,
Ébresztő!
Kelesztő!
Indulj el!
Harcra fel!!
Küzdjél meg,
az emberrel.
Izzófény,
Melege,
ebből lesz
majd elege.
Mindenhol
csatazaj
keserű
arcokkal!
Elesett vitézek!
Árván maradt,
gyerekek.
Győztes, ha
Leigáz.
Veszteseket
Sorba ráz.
Éhező
harcosok
szomjazó
hátasok.
Mélységes
elszántság
rendíthetetlen
bátorság.
Vitézek
nagy hada
csatamező
az otthona!
Szent hegy tetején áll a kopjafa,
Hirdeti urát, itt fekszik alatta.
Híres ember lehetett ősidők hajdanán,
Arcképe ott feszít a kopjafán.
Itt nyugszik hóban, fagyban, hideg szélben,
Elmesélem mit tett hát életében,
Ő volt minden népnek fő javallata,
Ember és ég között híd isten tolmácsa.
Világteremtés kezdete óta,
Figyelt a sokat jelentő emberi szóra,
Az égi érő fa megérződik benne,
Látja az ilyes fajta kaput világ szerte.
Csillagok üzennek neki világról-világra,
S ő lett a táltosok királyának királya.
Megjövendölt diadalmas fejedelmeket,
Hatalmas végét nem látó seregeket.
Gyógyított ő beteget vissza a halálból,
Megsebesült vitézeket kik jöttek a csatából.
Segített ő mindenkin szegényen és gazdagon,
De a földet sem hagyta műveletlenül, parlagon.
Kétkezű munkával kereste meg kenyerét,
S így töltötte hosszú békés életét.
De az idő felette is gyorsan eljárt,
Senki nem tudja legyőzni a véget, a halált!
Szent hegy tetején áll az ős régi kopjafa,
Egy tudós ember csillaglátó nyugszik alatta,
Itt nyugszik még vagy ezer esztendeig,
Vagy a világ végtelen véges végezetéig.
Essen eső száraz földre
Hulljon könnycsepp a gödörbe.
Bátor harcos sírban fekszik,
Fegyverével harcolt eddig.
Nincs már lélek a testében,
Csillagok közt fent az égen,
Vándorol a szabad lélek,
Bolyong a nagy csillagréten.
Halál, halál, csúfos halál,
Lelket nem csatában talál,
Találod hát mély álmában,
Erős vitézt a sátrában.
Orvul ragadtad el innen,
Lecsaptál rá a sötétben,
Bosszút rajtad nem állhatunk,
Senki fiát nem bánthatunk.
Hát vigadjunk a sírod felett,
Nem feledjük el a neved,
Melléd helyezzük a kardod,
Fába rójuk be az arcod.
Másvilágon szükség lesz rá,
Lélek, lélek vigyázz reá.
Lehajtottad már a fejed,
Az egész világ téged temet.
Áldozatot mutatunk be,
Lelkét küldjük az egekbe.
A lovad bőrét melléd tesszük,
A húsát, pedig mind megesszük.
Emlékezünk tetteidre,
Vigyázunk a gyermekedre.
Úgy fáj az emlék
Utánad mennék
Árkon-bokron át
Tűzön-vízen át.
Benned a vérem
Nézel! Én érzem.
Jó ott fent élni?
Fentről lenézni?
Itt lenn szenvedés
A valós létezés
Itt a vér az vörös
A szenvedés örökös
Járj közöttünk itt!
Senki nem segít?
Hiányzol nekem
Nem szorít a két kezem
Erőm nincs sírni
Időm nincs félni
Vérrel siratlak
Az égi uraknak
Tűzben él az emlék
Én is tűzbe mennék
Találkozunk még
Halálom oly szép
Még mindig fáj
Hogy itt hagytál
Őseinket élsz
Velük nem félsz
Itt csak félni lehet
Élni keveset
Az a lélek él
Bennem remél
Reméli, hogy eljő
Vár rét s erdő
Hívunk téged
Várunk! Érzed?
Elmentél tőlünk
Szívünkben őrzünk
Hiányzol nekem
Nem ölel a kezem.
Magyar lobogó alatt terül ez a föld!
A zászló is jelzi: piros, fehér, zöld!
Piros a vér, fehér a tisztaság,
Zöld a föld színe, ez a kicsi Magyarország.
Itt élünk a Kárpát medencében,
Létezünk a bölcs Árpád örökében.
Duna, Tisza, Dráva, Száva,
Ez a nagy folyók ősi hazája.
Mi vagyunk Európa keleti határa,
Egyben a szíve is, de ennek nagy az ára!
Ezer éves múltért sokat fizettünk,
Ezért volt a harc, hogy létezzünk.
Elég már a sok vívódásból,
A háborúkból, a csatákból.
Ezen a földön mindig megterem a kenyér,
A nyugodt szabadság mindent megér!
Nem hagytuk magunkat megtörni soha,
Itt élt török, orosz, maradni nem volt oka.
Ezer éven át anyanyelvünk töretlen,
Semmiféle erő, meg nem tudja törni az emberekben!
Élni kell fontos az erény és az ösztön,
Magyar vagyok! Vágják rá az emberek rögtön!
Ebből árad a nyughatatlan vágyás,
S a nép feltámadása lesz számomra hálás.
Szegény csonka Magyarország,
Viharos időkben ki vigyáz rád?
Még mindig újra vér fakad a sebekből
De lassan a könny kiszárad a szemedből.
Csak mar belül a bánat,
Ez a fájdalom növeli bennem a vágyat.
De nekem, neked, nekik egy tervet készítek,
Egy új, nagy magyar hazát építek.
Ez az a hely, ahová visszajárok
Ez az a hely, ahol senkit nem várok
Ez az a hely, ahol régi az álmom
Visszatér, és alig várom.
Ez az a hely és mindig ott van
A jövőben és a múltban.
A szép emlékek átkarolnak
A kalandozások elrabolnak.
Néha napján visszatérek
Erre a helyre és remélek
Remélem, egyszer megtalálom
De nem tér vissza az ifjúságom.
Pusztákon áll az otthonunk,
nincs kápolnánk , nincs templomunk.
Ősi hitünk lelkünkben ég,
Táltosok hozzák el a fényt!
A fényt! A fényt! A fényt!
Nyílt ez a terep a védteleneknek,
A talpraesettek is megfeneklenek,
Hideg szárító szél átfúj rajtuk,
Sorvad, aszalódik szárad az arcuk.
Milyen világ az, amitől félni kell?
S ettől romlik az ártatlan ember?
Folyton mérgező fényzsibbasztó,
Levegőt, földet, vizet károsító,
Savval mart seb melyből genny folyik,
A fájdalom lassan előhozakodik.
Mélyről jön, tör a felszínre,
A vak sötétből a tiszta égszínre,
Csak unott szürke körbe minden,
Szürkén élünk a sivár felszínen,
Segítséget senkitől nem fogsz kapni,
Amit elrontottál, nem tudod javítani,
Hát fogd meg és öleld magadhoz,
A szürke sivárságot húzd az arcodhoz,
Az arcod melyben még van meleg vér,
Nekünk a tiszta vér sokat ér,
Annyit érhet, mint növénynek a víz,
Vagy a fényes sugara de nem tíz,
Fényességéből elég egy bolygó,
Melegítsen minket, átkaroljon oly jó,
Az android most nagyot téved,
Ide nem gép kell csak emberi élet!
Hallottam már sok dicsőítő költeményt
Dalt, prózát és hős regényt
Daliás vitézekről, ki a rosszaknak árt
És megvédi az ősi földet, a hazát.
Várvédőkről, katonákról s nagy túlerőkről
Bátor ifjakról, hatalmas seregekről.
Igazságos királyokról írtak mesét
Vagy dal komponáltak lágy zenét.
Bolygók a világűrben,
Keringenek a sötétben,
Hosszú útjuk meg van írva,
Nem bőrre és nem papírra,
Nem emberi kéz alkotta,
És nem tátos varázsolta.
Miféle erő teremtette?
Ki a világűrbe repítette.
Hatalmas úr volt vala,
A szél eső nap ura,
Király volt talán vagy vitéz?
Megmondani nagyon nehéz.
Napot, földet teremteni,
Holdat, csillagokat terelni.
A világűr hatalmas mezőjén,
A mindenség minden erőjén,
Úrnak lenni mindeneken,
Hegyeken, földeken, embereken,
Hej te tágas világűr,
Szabadon érzem magam remekül.
Te mindent látó láthatatlan,
Tudat alatti olthatatlan,
Mutasd magad, adj jelet,
Nyújtsd felém segítő kezed,
Adj jelet, hogy higgyek benned,
Nem kell mutatni a tested!
Az ember irigy telhetetlenségben él,
Az a lényeg hogy jól érezze magát.
Ha bajban van, rohan hozzád segítségért,
Ilyenkor nem jelenik meg a sok álbarát.
Ha segítesz téged a földbe, taposnak el,
Átlépnek rajtad, megaláznak és lenéznek,
Téged egyedül csak az magasztaljon fel,
Hogy ők az üres alsóbb rendű lények.
A felkarolást te soha nem kapod vissza,
Pedig téged csak is a jó szándék vezérelt,
Bizony ezt a titkot magaddal viszed a sírba,
Hiába minden ármánymentes tiszta vezérelv.
A nagyképűségük felett már csak a gőg áll,
A teljes emberi értékük ezeknek nulla,
Azt hiszik, hogy nekik mindenből a legjobb jár,
Pedig még fel sem készültek a hosszú útra.
A templomba járás nem szünteti meg a bűnöket,
Köpönyegforgatás helyezkedés vagy kaméleon,
Soha senkinek semmilyen helyzetben nem irgalmaz,
Ha a hidegvér és a kegyetlenség ott szerepel az étlapon.
Ő az erősebb üldözi és kihasználja a gyengébbet,
Mindent beígér soha semmit sem tart meg,
Nem tudja érezni fel fogni a tiszta lényeget,
Ezért belső énje nincs s vére soha nem meleg!
Tőled semmi sem fáj,
Nem baj, hogyha muszáj
Tőled semmi sem árt
Nem okozol bennem kárt
Tőled minden szép
Érted küldöm a fényt
Tőled annyi a jó
A sok kedves szó
Belőled a kedvesség
Árad szerte-szét
Oly sok az érzelem
Ugyanúgy a félelem
Belőlem száll a dal
Csak neked hamar
Neked adta a szépet
Köszönöm neked élet!
Ezer év után keletre néz a jurta ajtaja
Hamvaiból felébredt az ősi földanya
A férfiak újból hosszú hajat növesztenek
Kurjantással pogány dallal örvendeznek
Felébredt büszke erő testemből áradj
Ezer éves szenvedés után is lázadj
Lázadj! Sohasem késő harcolni ellenük
A harmadik pogánylázadást szervezzük
Elveszünk mindent tőlük, amit tőlünk elvettek
Ők a magyar nép sorsát kockára feltették.
Emlékezzünk az ősökre, Koppányra és Vatára
A keresztények öltek. Üldözték őket halálra
Csak azért mert nem egy az istenük
Ezért most pusztuljatok árulók, ég velük.
Kitörő ősi ösztön testemből Lázadj
Ölj meg minden papot és Lázadj!
Lázadj! Lázadj!
Hány bőrt nyúz le rólam az állam?
Nem segít, ha felkopik az állam!
A kisebbséget támogatja!
A Magyarjait éhen hagyja!
Dörzsölődnek mindenhova
Segget nyalnak! Lesz Amerika!
Nehéz a bányászok élete,
Mindig mocskos a két keze,
Reggel hattól kettőig,
Vagy este tíztől hajnalig.
Kétkezű munka húzós nehéz,
A kizsákmányoló nagyon merész,
Kemény a meló kevés a bér,
Ha nem lesz pénz, hát folyik a vér.
Nem vagyok olyan tanult gyerek,
De a két kezem vág az eszem helyett,
Hiába vagy te az értelmiség,
Ha eltalállak, akkor eljön a vég.
Nálad a profit nálam a kés,
Ha sokat tudsz, nem sokat élsz,
Vésd bele jól a fejedbe,
Nem kerülsz bele a keretbe!
Bányászok öröme a jó hideg sör,
A kricsmiben a haveri kör,
A bányádban te vagy az úr,
De közöttünk te maradsz alul.
Ne hagyj békén
Úgy dúsít az élmény
A párolgó órák
Ugyanazt mondják.
Fájdalomtól a jóig
Az utolsó szóig
Bennem a rejtély
Benned a szentély
Orkán vagy vihar
Pusztítani akar
De a szó végén
Ne hagyj békén.
Ne pusztítsd el a földet
Mert ő is megöl téged!
Ne árts a fának
Adj jelet a mának!
Ne irtsd ki a vadat
A szarvast, a halat!
Hagyd élni az erdőt
S virágozni a mezőt!
Ember! Ne pusztítsd,
Inkább építsd!
Szívni akarom a levegőt
Látni hatalmas legelőt.
Szabad állatokat futni
Álnok embert pusztulni.
Látni akarom a napot
Földet s a csillagot
Érezni a melegét
Az erős szúró fényét.
Ne öld meg a földet
Ne bántsd a jövődet!
Lovak dobogása,
Ostor csattogása
Juhok bégetése
Kecskék tejelése
Nomád élet,hej,hej
Pogány élet, hej,hej
Dolgozzatok, vígadjatok,
Ez kell!
Íjak felajzása,
Szablyák suhogása,
Hangos kurjantások,
Verik a világot,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Harcoljatok, csatázzatok,
Ez kell!
Arany ragyogása,
Kincsek csillogása,
Ládák gazdagsága,
A vitéz harcossága,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Csillogjatok, ragyogjatok,
Ez kell!
Lányok csacsogása,
Jurták tisztasága,
Szépséges nádszálak,
Pusztákon rád várnak,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Ölelgetlek, megforgatlak,
Ez kell!
Jurták városában,
A nagy őshazában,
A széles pusztaságban,
Őseink nyomában,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Tiszteljétek, tiszteljétek,
Ez kell!
Lovak áldozása,
Táltos táncolása,
Vezér vígadása,
Kumisznak varázsa,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Áldozzatok, áldozzatok,
Ez kell!
Táltos dobok hangja,
Nádsípoknak dalja,
Tűznek pattogása,
Ősök varázslása,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Forogjatok, táncoljatok,
Ez kell!
Kopjafának arca,
Halottaknak hangja,
Hősök temetése,
Sírok befedése,
Nomád élet, hej, hej,
Pogány élet, hej, hej,
Halgassatok, sirassatok,
Hej, hej,
Kerek erdő szögletes teteje,
Ott él az öreg remete,
Magány az egyetlen barátja,
Ember, ami ezt az érzést kiváltja.
Ő így pendergeti mindennapjait,
S ritkán mozdítja ajkait,
Szóbeszéd ritkán hagyja el száját,
Senkinek nem mondja szíve vágyát.
Együtt él nyúllal és az őzzel,
Téllel, nyárral, tavasszal, ősszel,
Évszakokkal, esővel s a széllel,
És a világot bezáró kék éggel.
Ismeri az összes odvas fát,
Nem szégyelli használni a kapát,
Barátja mindenféle állatnak,
Növényeknek, na meg ősrégi tájaknak.
Fekhelye puha őszi levél ágy,
Az erdő adománya nagyon lágy,
A világos holdfény elaltatja,
Az éjjeli tücsökzenét hallgatja.
Hajnali madárdal az ébresztő,
Meleg simogató napsugár a kelesztő,
Kicsi patak vágja át az erdőt,
Édes vize színesíti meg a bendőt.
Bogyókon él s gyökereken,
Megbotránkozik az embereken,
Belül mindig örül és nevet.
A magány ily öröm lehet?
Az öreg remete nagyon bölcs,
Számára még létezik az erkölcs,
Lehetne ő az emberek példája,
Remélem értitek nem írok hiába!
Egy lélek távozik
Egy csillag felragyog
A test kárhozik
Amit a lélek itt hagyott
Fénye erős az égen
Éjszakákon át
Fenn a csillagréten
Tiéd a nagyvilág
Az öreg holdanya
Vigyáz már terád
Ő a hajnal ablaka
Lesz benne a vágy
Az égig érő fának
A legfentebb ágán
A hetedik világban
A szépséget látván
Földi maradványod
Csak egy kopjafa
Emlékezéseimben
A jóságok hada
Színtelen az élet
Sivár a létezés
Te már nem érzed
A kínt, a szenvedést
Fent élsz az égbolton
A lélektemetőben
Emlékedet tárolom
A tüzes véremben
Ha meghalok majd én is
Találkozunk az égen
Földön emlék, égen fény is
S nézünk le szépen.
Hej! Hej! Égi vándor
Messze jár az óhazától!
Hej! Hej! Szíve dobban
Hangját hallja ősi dobban.
Regős, táltos mindent tudó
Nemzettséget összefogó,
Láthatatlan hatalmas erő,
rónát erdőt átjáró szellő,
Bátor hite legyen vele,
Szóljon hozzá hát a rege,
Bátor szíve mindent takar,
Lehetsz Szkíta, Hun, vagy Magyar!!!!!
Az ember a legrosszabb lény
Benne a rontó gén
Nekünk csak ez jutott
Az emberiség megbukott.
Nekünk nem kell a tisztaság?
Az erkölcs és bátorság
Ez az eszme is romba dőlt,
Az emberiség neve eltörpült!
A majomtól származunk?
Magunkban is állatot látunk.
Vagy az Isten teremtett?
De rossz irányba fejlesztett!
Fekszik egy fa lenn a sírba,
Rovással van beleírva,
Magyar vitéz keze nyoma,
Le van vésve gondolata.
Ezer éves ősi emlék,
Vitéz rótta ez nagyon szép,
Fába vésve írogattak,
Ez járta az ősmagyarnak.
Így jegyezték le gondjukat,
Örömüket és bánatukat,
Így üzentek egymás között,
A rovásírás mindig örök.
Az tudja csak elolvasni,
Aki magyar kíván lenni,
Idegennek furcsa jelek,
Régi módra így felelek.
Honfoglaló nagy vezérek
Rovásírással beszélnek,
Így üzenték meg egymásnak,
Új magyar hazát találtak.
Én is magyar ember vagyok,
Mert a fába bele rovok,
Én is így üzenek néktek,
Az utókor magyar nemzedéknek.
Kevesen rónak már vele,
Bár a világ lenne tele,
Rovással és ily jelekkel,
Az ősi hazaszeretettel.
Ez a múltunk szép emléke,
Az őseinknek létezése,
Bizonyságot tesznek róla,
Ez is ide van már róva.
Írok bizony mélyre vések,
Így múlnak még az évek,
Ezer év után is látszik,
Ez az írás le nem ázik!
Vér van bennem, vörös akár az ég
Hun büszkeségem nagyon bennem ég
Magyar földön van csak maradásom
Itt születtem, itt legyen a halálom!
Bakonyi utakat, erdőket ismerem mind.
Várom a jelet. Nannar majd int!
Hová tűnt el a büszkesége?
Az európai süllyesztőbe!!
Csillag fénye kérlek, ragyogj le ránk.
Ismét add vissza megcsonkított hazánk!
A turulmadár nincs már fenn az égben?
Nem mutatkozik a büszkeségben?
De mutassuk meg Európának ki az úr,
És most ne magyar maradjon alul!
Rázzuk le magunkról a láncot!
Töröljük el a cionista átkot!
Én ezt! A nép mást akar
Hiába! Sírva vigad a magyar!
Nekem a toll
Neked a szó
Nekem a szép
Neked a jó
Nekem a lélek
Neked a pénz
Nekem az élet
Te ettől félsz.
Nekem az erő
Neked a magány
Mint csont és velő
Te vagy a vagány!
Nekem a fehér
Neked a szenny
Sok mindent elér
Hát fogd és menj!
Állj vigyázzba, ha a Himnuszt hallod!
Közben ne rezdüljön az arcod!
Add tudtára a nagyvilágnak,
A magyarok e dal hallatára felállnak!
A tiszteletedet nagyra értékelem,
Nemes szándékodat, pedig tisztelem!
Ne árnyékolja folt a hazád nevét,
Aki itt él, az téged megért!
Ezerévnyi múlt van mögöttünk,
Nagyon sok rendszert eltöröltünk!
Emlékezünk! Árpád atyánkra,
Az igazságos Mátyás királyra.
A negyvennyolcas szabadságharcra,
Az Aradi vértanúk tizenhárom arca.
Az első világháború kimenetele,
Új határ lett az ország széle.
Trianon, ami ezt a sorsot hozta,
Azóta lett nagy országunk csonka.
Második világháború és Don kanyar,
Ott veszett el sok hős magyar.
A háború után jött a nagy béke,
Ötvenhatos forradalom lett a vége.
A téren a halott emberek,
Asszonyok és gyerekek.
Ezért mondom! Tiszteld a múltad!
Ezek az emberek, mind érted haltak!
Elfeledni a régi dolgokat?
Újra boldognak látnia ráncos arcokat.
A múltat letagadni nem lehet!
A jövőt építeni csak veled!
A zászlót tűzd ki a legmagasabb hegyre!
A három szín így a legszebb egybe.
Piros, fehér, zöld. Lobogni akar!
Mondd el a világnak: Büszke még a Magyar!
Túl vagyunk egy évezred korszakán
A régi felfogás megváltozott már.
Mivé lettünk azt még nem tudom
Bizonytalanná vált a holnapom.
Itt vár egy új világ, nem olyan, mint rég
Jaj te szegény ó magyar eljön már a vég
Itt születtem, itt az otthonom
Én ezt soha el nem hagyom.
Remélem, egyszer sikerül talán
Ismét feltámasztani megfáradt hazám
És végre büszkén mondhatom
A hunok igazságát oszthatom.
Énekelek új imát, újat hoz a szél
Akkor feltámad bennem, ami él.
Jön egy új világ, a régit itt hagyom
Az ősök földje lesz az otthonom.
Varázsének töri át,
A holdfényes éjszakát.
Táltos dobol, hangja szól,
Regél nekünk ősmúltról.
Ébredj csillag, talpra hát!
Mondok érted új imát.
Hívlak téged holdanya,
Az éjszaka csillaga.
Kegyes naphoz is szólok,
Varázstáncot is járok,
A nap fia az ősi tűz,
Testvére a víz elűz.
Varázsének barangol,
Hegyen-völgyön vándorol.
Bejárja az erdőket,
A Bakonyi hegyeket!
Ébredj állat és növény,
Ébredj gazdag és szegény.
Hallja ezt az őz, a fürj,
És énekli, hogy sokat tűrj!
Indulunk hát, dől az ég,
Menekülj, mert itt a vég,
A nagy lárma zakatol,
Varázsének hangja szól!
Nagyon sok idő kell még
Hogy az emberek megértsék
Nem ellenük vagyunk
A rendszer ellen lázadunk
Ami jár, azt elvesszük
Harcolunk vagy elveszünk
Nem kell a hamis isten
Vigyék vissza innen
Nagyon sok idő kell még
Lehet hogy ezer év
Annyi már rég elhűlt
Az egyház sokat gyengült
Elveszett a méltósága
Koszos lett tisztasága
A harangok másért szólnak
Nincs értelme a szónak
Ott senki sem téved
Egyház neked véged
Csak folyjék a véred
És te csak nézed
Hogy halsz meg
Úgy véged
Az égig érő fa tövében,
A földi világ fekszik éppen.
Tündérek és óriások laktak,
Együtt az emberekkel jól megvoltak.
Itt élt még az öreg Puszta,
Van két lánya s három fia.
Első fia: Szépmező Szárnya,
A középső: Széptüzek Lángja.
A harmadik fivér: Jószél Fúvása.
Ennek az embernek még két szép lánya:
Tengerbe Pillantó az idősebbik,
Délibáb volt a legkisebbik.
A felső világ tetejében,
Arany Atyácska élt békében
Temérdek lányával és fiával
S alatta földi világgal.
Lidérc ellene vétkezett,
Ezzel jó nagyot tévedett.
A hetvenhetedik mélységbe
Lökte le Atyácska mérgébe.
Az emberek bosszantója,
A torz sárkány: Kalamóna.
Büntetése neki nem elég,
Harcol ellene az emberiség.
Ez a föld a börtön
A büntetésemet töltöm
Nem öltem, nem vétkeztem
Egy reggel mégis itt ébredtem
Kicsit szűk ez a cella
Itt élek bezárva
A bírákat nem ismerem
Várom az ítéletem
Szállnék már az égbe
Odafent a szélben
Csillagok közt nagyszerű
Itt bűnhődni nagyon újszerű
Lassan telik a hónap
Itt a vége minden jónak
Új állomás lesz a halál
Nehezen de reám talál
Megérni újabb emberöltőt
Megismerni a védőt-őrzőt
A lélek útján vándorolni
Jó lenne már megízlelni
Újra itt a földön
Még ugyan az a börtön
A napokat itt töltöm
Cellatársaimmal a földön
Ezen a földön
Őseim nyomába lépek
Nem segítenek a vitézek
Tüzet gyújtok a réten
S a csillagokat megkérem
Táncolni fogok a napnak
Az esőnek s a madaraknak
Együtt élek a fával,
De nem tudok élni a mával
Ha feszes az íj sebes a nyíl
Nem tudom a földanya meddig bír
Lóháton sebesen vágtatok,
Riadtan futnak az állatok
Áldozatot mutatok az égnek
Nyomát se látom a vérnek
Hunok módjára harcolok
Mulatok s meghalok!
Csak arra kérlek istenem,
Fordítsd jóra az életem!
Egy öröm van az életben
Magyar vér folyik az ereimben.
Ősi isten arra kérlek téged
Anyaföldön haljak meg végleg
Eltakarja sírom az avar
De itt nyugszik egy igaz magyar!
Tűzből eredő élet
Ha túl közel mégy, éget
A szélistenek hátán
Kacag rajtunk a sátán
Hát nevess, nevess
Nevess te átkozott!
Rajtad, s benned
Semmi sem változott
Gyűlölj engem
Inkább égetem!
Arra kérlek
Vedd el nyomorult életem!
Tűzből eredő élet
Halált hozók a gépek
Hiába a két kezem
Tehetetlenül nézhetem.
Áldás a nagy áldás
Mindenkire szálljon
Vágás a kardvágás ellenséget lekaszáljon
Hej rege, hej rege, hej virradó
Hej rege, hej rege, hej csillogó
Hej rege, hej rege, induló!
Végtelen csillagfényben
Egyedül állok én
Turul utat mutass nékem
Merre van a fény
Hej rege, hej rege, hej virradó
Hej rege, hej rege, hej csillogó
Hej rege, hej rege, hej induló.
Aki Magyar földön él,
ezen nyelven beszél,
és nem tud magyarul érezni,
Csatamezőn fog elvérezni.
Nem akarom megélni a véget,
építsük a magyar népet!
Köztünk is sok a selejt
XX. század ilyet nevelt.
Toborozom a sereget
Magyar vér önti el az ereket.
Lüktet, átjárja a testét
Éltetni kell ezt az eszmét.
Nacionalista csúnya szó
Nem magyar szájának való
Ez az ősöktől az eredet
Nem más csak hazaszeretet.
Remélem, nem kell ezer év
Hogy az emberek megértsék
De a tudatára jöjjön
Hogy érezzen a földön.
Mai világról a véleményem
Hanyatlunk! Érzem, érzem.
Mossák át az agyadat
S láncolják a karodat.
Hát nincs egyéniséged!
Te magyarság véged?
Sablonba vagy zárva?
S életed megy kárba.
Ne dobd el magad,
S nemzeted megmarad!
Ne majmolj senkit!
Nem az országon lendít!
Ne dobd el a néped,
Mert a vak világból nézed!
Azt, hogy mivé lettél
Elhagynak, kiket szerettél!
Így hát ébredj magyar!
Vakságod zavar!
Vedd elő büszkeséged!
Ne veszítsd el a léted!
Éljed hát magyarságod
Nagy leszel, meglátod
És ne engedj a romlásnak
Ennek a Júda világnak.
A magyar szó egyet jelent,
Büszkeséget teremt!
Igazodni neked kell.
Nemzeted ne engedd el!
De romlott ez a világ
Sajnos romlik tovább.
Megállítani nem lehet,
S ez homályba vezet.
Én bizony így vagyok vele!
Segíts harcolni! Gyere!
Vessünk gátat a romlásnak!
Legyen jó az országnak!
Magyar föld német tulajdonba
Eladnak mindent e szép honba.
S így elfogy a haza
És élt egy nagy ország vala.
Mint hős elődein a sorban
Mi úgy hempergünk a porban.
De szívem mondani egy szót akar!
Magyar! Magyar! Magyar!
Oly kék az ég
Oly zöld a fű
Az élet nagyon nagyszerű!
Úgy állnak a fák
Úgy éget a nap
Élünk a fehér felhők alatt!
Az emberiség
Boldogsága
Belekiabál a nagyvilágba!
Hogy szeretlek
Hogy szeretem őt
Kívánom én is az életerőt!
Szívemen
A két kezem
Már többet nem vétkezem!
Én vállalom
És rád hagyom
Az összes bűnt elátkozom!
Szivárvány
Egy mutatvány
Az égiektől egy utalvány
Oly szép a fény
Oly tiszta lény
Javítsunk hát a szépségén.
Ősanyától kaptam életet,
S ő adja majd a végzetet.
Velem van mindig, mindenhol
Lehet élet vagy maga a pokol.
Szólok én! Hát megszülettem!!
Egy új életet teremtettem
Véremből vált erős vérré,
Erőmet adtam, legyen az övé!
Becsületes élet nehéz dolog
Zsiványok között talpon maradok.
Szép az élet nincs semmi baj
Sírva vígad a szegény magyar.
Hiába kérem a nagy bálványt
A XX. századi öreg sámánt.
Adj erőt még, hogy élni tudjak
Mindenkire jó áldást hozzak!
Nincs már lovam, vész a hitem
Egyedül élem gyötört életem
Alig van már jó barátom
Ha meghalok már nem bánom
Őseimnek tábortüzénél
Sebesebben szállok a szélnél
Igaz hittel várnak már rám
Itt már nem leszek árván!
Álmos, Géza, Árpád vezérünk!
Halál után is elkísérünk
Ősi hitem ég bennem, mint a tűz
Nyugat-Európa, aki messze űz.
Ki menti meg a világ bűneit?
Ki lesz az áldozati bárány?
Hogy mentik meg az ember dolgait?
Ki az a hatalmas bálvány?
Mit jelent az a szó: bűnmegbánás?
Melyik ima oldoz fel alóla?
Mikor érjük meg az emberré válást?
Azt hiszem, ezt már nem jelzi az óra!
Miért fáj, ha egymást marják, tépik?
Akkor érzi jól magát, ha csak tőle fél?
Közben belül csak a fájdalom vérzik!
De ez nem látszik, így önmagában él!
Élet az anyaméhben.
Élet mindenképpen.
Ösztön az emberekben.
Ösztön, hogy utódot nemzzen.
Alap a fajfenntartás.
Alap az önpusztítás.
Erő az életcélhoz.
Erő mindent megcéloz.
Légzés a tüdőnek jót tesz.
Légzés s teremtéshez.
Látás a nagyvilágba.
Látás a jövő eltorzítja
Kérdés a születésről
Kérdés a teremtésünkről
Étel a tápláléklánchoz
Étel a megmaradásunkhoz
Napfény a bolygónk pajzsa
Napfény a földet szárítja
Csillag az utat mutatja
Csillag az embert bújtatja
Erdő a zöld övezet kell
Erdő az embert pusztítsd el
Álom a valóság tükre
Álom repít az űrbe
Lélek a test menedéke
Lélek az élet vére
Nemzés az utód hozása
Nemzés a hősök pótlása
Ember és a fajelmélet
Ember a pusztulás részed
Irtod a saját fajtádat
Irtod és nem sajnáltad
Állat is az élet része
Állat a természetbe
Forgás a föld vonzása
Forgás a nagyvilágba
Ármány az ember része
Ármány az élet vége
Vége, vége a dalnak
Vége és elkaparnak
Földbe, a hideg mélybe
Földbe, az emésztőbe.
Ki az a lény, aki irányítja az embereket?
Mi az az erő, ami vezeti a szemeseket?
Mit jelent az a szó, hogy hit vagy isten
Jelentése égbemenő! Vagy ereje nincsen?
Milyen hit az, amit pénzért árulnak.
De más népek ezért fegyverrel harcolnak!
Ha fizetsz, akkor hantolnak el a földbe
Tisztelettel helyeznek nyugvásra örökre.
Néha szomorú vagyok
Ezért keveset adok
Belőlem csak neked
Amit szeretnék veled
Villanyozz fel engem
Arra vár a lelkem
Vagy csak szeretnék
Mint bennem színes lepkék
Szállnak virágról virágra
Várom, lehet, hogy hiába!
Járom az utamat én,
Az élet furcsa tengerén.
Hullám verte partjainál,
Kis ember hiába ordibál.
Evezünk végtelen vizeken,
Véget nem érő síneken,
Szívfájdító szomorúság,
Az élet csupa furcsaság.
Száműzöttek szigetén élő,
Alkalom vissza nem térő,
Sebzett vad meleg vérével,
Dermedve a halál csendjével.
Halott lélekből halott a szó,
Kipusztul minden, ami jó,
Körülöttem mindenki komor,
Hideg, mint egy kőszobor.
Ártatlan életet elpusztító,
Gazdagságért megalkuvó,
Belső énjét magával hozta,
Mégis halál a sorsa.
Beindult a lelkem vágya
Beletaszít a nagyvilágba
Rám ordít a világ őre
Lelkem nyakán van a tőre
Hallgass, nyughass lélek
Nyugodj meg, mert megidézlek
Elátkozlak, megbüntetlek
Megalázlak, eltemetlek!
Nem kell senkinek az üres lélek
A benne ébredő furcsa lények
S marják, tépik, darabokra szét
Nekem a halálom, de neki a lét
Emelkedj fel bálvány
XX. századi sámán
Esőtáncot járva
Tiprolódunk a sárban
Örökfényű csillagok
Mutatják, hogy itt vagyok
Tűz körül táncolunk
Pörgünk, forgunk, mulatunk
Hej!
Senkitől nem félek
Imát mormolnak érted
Sárkány hátán repülve
Onnan nézek a tűzbe
A magasból látom
Emelkedik a bálványom
Fel-fel a magasba
Szállj ár a világra
Hej!
Száguldó tűzparipán
Siklani a füves pipán
Szerelem helyett ármány
XX. századi bálvány
Körbe-körbe a tűzben
Forogni a világűrben
Naptól a holdig fordítva
Úgy, hogy a lelkem ordítva
Hagynak el a világok
XX. századi zsiványok
Hej!
Akitől én lettem
Aki értem él
A vére van bennem
Senkitől sem fél
Aki félt engem
Kinek a lelkében vagyok
Oly védtelen lettem
Fájdalmat nem hagyok
Ha kell, meghalna értem
Akinek gondja a sorsom
Én ezt már megértem
Segít, ha nem tudom
Később támasza lennék
Ha elmegy az idő
Kezet nyújtanék
Mellette állok, mint a kő
Ő nevelt és tanított
Megszolgálom bizony ám
Minden szép dolgot
Én édesanyám.
Ősi erőből kitörő bátorság
Idők közötti fényévnyi távolság
Oly messze vagy, lelked oly közel
Hiába szólítalak, senki nem felel.
Csillag! Utat mutasd a végtelen felé!
Szeretném, ha lelket öntenél
Belém ösztönöznéd vakító tisztaságod
Magyarország! Figyelj kicsit rám,
Én szólok hozzád, hallgasd az én imám.
A földből kitörő ősi tűzkarikák
Folyton szoruló lüktető eret vág.
Szólítalak téged láthatatlan erő
Tanuljátok meg sohasem késő.
Hát akkor pusztítson a vihar
S a háborgó víz mindent eltakar.
De lélegezz! Szenvedj egy keveset,
Embertársad elkapar, s eltemet.
Azok a parlamentben döntenek sorsokról
Mi csak megélünk, nem látunk a gondoktól.
Ők eszmékért küzdenek két lopás között
Mi élve szenvedünk az Isten háta mögött.
Sárkány szárnyakon szállnék.
Vágy most ért el nemrég.
Szél süvít bele a fülembe,
Gondolat száll a fejembe.
Ég veled! Ég veled!
Hogy élni csak így lehet
Segít és emel a képzelet.
Összeteszem a két kezem
Az érzés túlszárnyal ezen.
Ég veled! Ég veled!
Túl-túl az üveghegyen,
A végtelen égi mindenen.
Ellopom minden életed
Itt hagylak világ ég veled!
Ég veled! Ég veled!
Itt hagylak ég veled!
Meghalt a családtag készülnek a torra,
Mindenki jót zabált elfogyott a torta,
Jól érzi magát az egész család?
S neki már kukacok eszik az agyát.
A pereputty felvette a fekete göncöt,
Emlékére vedelik literszám a fröccsöt.
Csorog a nyál kérés az örökség,
Nincs pénz nő a feszültség,
Az is itt van, aki utálta már rég,
A hiénának jó a szar de nem elég,
Téged már mindenki leírt s eltemet,
Egy nagy baj van nincs végrendelet!
Szkíták vére folyik bennem,
Ősmagyarok földjére születtem.
Hol van a dicső nemzet hangja?
Eltűnt Európa nagyon akarta!
E népet nem lehet megölni,
Rabbá tenni láncra verni,
Európa szíve benned élünk,
Ellenségtől sosem féltünk!
Voltak közöttünk árulók,
Halálosztók és besúgók,
Miattuk hunyt el sok magyar,
Pokolra kerültek ők is hamar!
Őshazából jött ide a lelkem,
Hét vezér ereje áll mellettem,
Íjam feszül ölésre kész,
Szkíta harcos bátor s merész!
Itt a szó hát indulnunk kell,
Küzdünk, soha nem adjuk fel!
Tűzre veletek gyáva kutyák!
Hallgasd egy vérmes harcos hangját!
Szárnya szegett turulmadár
Őshazától messze jár
Rácsok mögött van a teste
Magyarok közt él a lelke
Ott repül fent a szélben
Hej rege táncol a kék égen
(csillagfényben, a sötétben)
Csillagfénybe, fent az égen
Ott úszunk a sötétben.
Régi álmom, hiába várom,
Atilla jöjjön el az én királyom.
Fényes kardja, hun oltalma
Megragadja a turul karma
Eljön, és mindenki örül,
Táncolnak az őseim a tűz körül.
Az öreg idő késő őszre jár
Száraz fákra csak a varjú száll
Károg egyedül az öreg dolmányos
Hirdeti a világnak, hogy magányos.
Fáradt és hűvös tekintete
Gyászba borult az egész élete
A gyász színe kívülről rátapad
De belül a szíve egészen szabad
Fekete a tolla, fekete a vére
Varjúmadárnak szabad még a szíve
Reggeli fagy a legjobb barátja
Gyönyörű vagy fekete madárka.
Távkábítás a médiából
Népsokkolás a gazdaságtól
Robbanásig feszül a levegő
Ne tűrj tovább, itt az idő.
Nincs jogod! Csak dolgozni!
Nincs életed! Csak szolgálni!
Rabszolgatartó társadalom
Meddig tart még, nem tudom.
Ameddig tüdőm szívja a levegőt
Szívem üti az élet ritmusát
Amíg meg tudok állni a talpamon
Addig védelmezem a hazám.
Sír bennem a bánat.
Könnycseppet ejt egy párat.
Egy igazán ősi népért.
Vagy egy elfelejtett eszméért?
Elpárolgott dolgok, szokások.
Teljesen torzult vonások.
Igaz! Nem jó úton haladunk,
Lejtőn lefele szaladunk,
S szakadék és végtelen zuhanás.
Ez az újvilági rohanás
Nincs időnk egymásra?
Beleesve a nyugati hibába!
Ahol nap, mint nap járunk
a pillanatnyi jótól szállunk.
Belefulladni ebbe a jóba,
az érzelmektől mentes szóba,
Mely értelem nélküli mondat!
Hát kérdezem! Ez a szózat?
Szavak ezrei nem mesélnek
Csak vannak, s beszélnek.
Az undorító globalizáció
Te megveszett evolúció
Maga alá gyűr s temet minket .
Hogy adjon így tiszta inget?
Miért jó neked magyar?
A szándék mást takar!
A nyomor elbújik az unió mögé
S így lesz a miénk az övé
Ez a jövő XX. Századi élet?
Elsorvaszt majd a méreg.