A mai világban az egyik legnagyobb probléma az lehet, hogy nem vesszük észre magunkat, s ez által a környezetünket sem. Hajlandóak vagyunk önmagunkat lehangolni. Pedig ha kinyitnánk a szemünket, akkor meglátnánk a saját helyzetünket a világban. Ezáltal akár pozitívan is értékelhetnénk az életünket és a saját életünkön keresztül önmagunkat is. Valójában az emberek hajlandóak egy náluknál sokkal jobb helyzetben lévő embertársaikhoz hasonlítani önmagukat, s ez által egy rosszabb képet alkotnak saját magukról. Ebben a mai világban azt hiszem ez egy belső elvárás, pedig igazából nincs semmi jelentősége. Olyan társadalmi kényszerelvárásokat állítunk fel önmagunk számára, ami már az ötlet megszületése pillanatában csak nyomasztó érzés, és felesleges lelki teher. Igazából nincs reá szükségünk, de mégis belehajszoljuk magunkat, mert a tudatalattink szeretné megtapasztaltatni ezt az élményt is, vagy egyszerűen a kapzsiság vágya kelleti. Én igazából, amikor erre rájöttem, már nagyon nyomta az érzés a lelkemet, s nem tudtam, hogy mit is tegyek valójában. Először ellenállás formájában tört rám ez az érzet. Mindennek ellen álltam, mert azt éreztem, hogy ez nem kell nekem. Elkezdtem harcolni. Nem fogadtam be semmit, bezártam önmagamat. Aztán azt vettem észre, hogy már semminek nem tudok örülni. Minden olyan sivár lett, és üres. Nem adott örömet semmi, és senki. Ki szerettem volna szállni a mókuskerékből, de nem tudtam hogyan. Ekkor még általános iskolás voltam. Ekkor nyílt meg számomra egy új lehetőség. A természet, az erdő. A teljes szabadság. Nagyon sok időt töltöttem kint a természetben. Egyszerűen élveztem a végtelen egyszerűséget, és a szabadságot. Elkezdtem figyelni a természetet, s közben összehasonlítottam a világgal, az emberekkel, a filmekkel, stb. Rá jöttem, hogy a külső világ és a természet még csak köszönő viszonyban sincsenek egymással. Felfedeztem a természet egyszerűségében, a teremtés harmóniáját. Hirtelen a végtelen szabadság tárulkozott fel előttem. Figyelmes lettem, hogy a természeti jelenségek mind tanítanak. A maga egyszerűségében, tisztaságában, és gyönyörűségében, senki, és semmi nem akart másnak látszani, mint ami volt valójában. Mindenki önmagát adta. A tiszta valós lényét. Ott nem kellett félnem attól, hogy mást mutatott, ami valójában. Ekkor jöttem rá valójában az a baj, hogy egyáltalán nem vagyok önmagammal megelégedve. Nem kell hajszolnom semmit hisz minden csoda itt van körülöttem. Itt jön a csavar a dologban megelégedni saját magunkkal, elfogadni önmagunkat. Nagyon boldog pillanatokat éltem meg akkor. Imádtam a végtelen Bakonyi erdőkben a barangolást. Olyan helyeken kóboroltam ahol embernek nyoma sem volt. Nem is akartam hazamenni. De minden egyszer véget ér, s haza kellett mennem. Aztán vissza az úgynevezett civilizációba, ahol ismét az elvárások hegyei vártak. Úgy éreztem örökké kettős életet kell majd élnem. A végtelen szabadság erdejében, és a társadalmi elvárások rengetegében. Aztán szépen lassan előjött belőlem a gondolat, persze sok-sok év múltán. Mi lenne, ha a kettőt ötvözném. Mondanom sem kell nem sok sikerrel. Sajnos a rohanó világban az emberek nem igen értik meg a természet adta csodákat, és nyugalmat. Aztán szép lassan az élet megtanította velem nem kell nekem a társadalmi elvárások, feneketlen kútjába ugornom. Elég, ha önmagamat elfogadom. Elfogadom azt, hogy én a természetben érzem jól magam. Elfogadom azt, hogy a világ olyan amilyen. Nem kell ellene harcolni elég, ha elfogadom. Ahogy ezt megértettem, mindjárt elégedett is voltam önmagammal. Tudtam hol az a bizonyos hely a világban, ami nekem megfelel. Amit mindenféle elvárások nélkül el tudok fogadni. Nagyon fontos hogy elégedettek legyünk önmagunkkal. Örüljünk az életnek nap, mint nap, s találjuk meg benne a nekünk szánt üzenetet, és lássuk meg a végtelen lehetőségeket. Örüljünk, hogy kaptunk egy esélyt a fejlődésre, tanulásra.
Az elégedettség nem csupán csak a személyes létünkre vonatkozhat, hanem a világra is. Ha meg tanuljuk úgy kezelni a világot, hogy minden a fejlődésünkért van, akkor tejesen mást látunk magunk körül. Ha elégedettek vagyunk önmagunkkal, akkor sokkal életerősebbek vagyunk. Magabiztossá tesz bennünket az elégedettség. Ez által biztonságosabban haladunk az önismeret ösvényén is. Kevesebb a külső tényező, ami befolyásolna minket, jobban tudunk a feladatra koncentrálni. Az ember, ha magabiztosabb sokkal erősebbnek, megingathatatlannak érzi magát, s egy belső folyamat indul el bennünk, ami folyamatos pozitív kisugárzást impulzál. Több lesz a sikerélmény. Könnyebben tudjuk ilyen állapotban a nehezebb helyzeteket feldolgozni. Legyünk hát hálásak jelenlegi életünkért, vegyük figyelembe, hogy van pl. hol élnünk, van mit ennünk, s vannak körülöttük barátok, rokonok, akik néha segítenek nekünk. Volt az életemben egy nehéz időszak, amikor nem volt hol laknom, s bizony étel sem került az asztalra mindennap. Bizonyára sokunkkal megesett ilyen, vagy ehhez hasonló eset. Innen az idő távlatából visszagondolva, a meleg szobából, jól lakottan, már másként látom. Mikor több minden kerül az asztalra, egy kicsivel bőségesebbek a hétköznapok, ilyenkor néha megtalál az érzet, hogy a szűkösebb napokon, de jól jött volna egy picivel több. A szerénység azt kéri tőlem a bőségesebb napokban, ne csak magamra gondoljak, hanem az éhezőkre, nincstelenekre, földönfutókra. Legyek én a csendes, és névtelen segítség mások számára. Legyen egy picivel boldogabb, elégedettebb napja más nehéz sorsú ember számára is. Itt nem álszerénységet szeretnék mutatni, csak egyszerű szerény érzést. Tudom, ez a világ most nem erről szól, de hát sohasem a nagy többség véleménye érdekelt, csak is a belső hangom szava ért el. Ez az én szerénységem törvénye.
2023.11.14.