Liudprand krónikája

"De sajnos a keresztények gőgős felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat fenyegetéssel halmozták el, mintha máris le lennének győzve. A magyarok tehát e követségük után reményüket vesztve egybegyűjtötték a legvitézebbeket és ilyen beszéddel vigasztalják egymást: (igába hajtani a nyakunkat annyi mint meghalni, miért féljünk a fegyverek közé rohanni és halát szegezni szemben a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet. Ezt a hírnevet, és ezt az örökséget hagyjuk örököseinkre úgy, ahogy azt mi kaptuk atyáinktól. Önmagunkban, csupán önmagunkban bízhatunk, hiszen nem egyszer csekély csapattal leterítettük a túlerőt. E buzdító beszédtől visszanyerve lélekjelenlétüket három felől lesben állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve egyenesen az ellenség közepébe rohantak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatt hosszas várakozásokba kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat. …futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben. Végül a magyarok, miután legyilkolták, és megfutamították a keresztényeket, dühöngve végigszáguldoztak az ország egész területén. És nem akadt olyan aki megjelenésüket bevárta volna… A Qmazoknak meg annyira megnőtt a bátorságuk, hogy egy részük Bajorországot, a Svábföldet,a Frankföldet, és Szászországot, egy másik részük meg Itáliát pusztította végig.”…Lajos király tehát látván népének pusztulását és a magyarok kegyetlenkedését, övéinek lelkét feltüzeli ama fenyegetéssel, hogy ha valaki történetesen kivonná magát ebből a hadjáratból, amelyet a magyarokkal szemben szándékozik viselni az ilyet kétségen kívül akasztófán fogja végezni életét. Végül az elvetemült nép megszámlálhatatlan sokasága sietve megindult Lajos óriási haderejével szemben. Nem láthat az ember szomjúhozót, aki hevesebben vágyódnék egy korty hideg víz után mint ahogy ez a nép vágyódik az ütközet napja után ugyanis másban nem leli kedvét csak a harcban.” … „Mialatt tehát Adalbert határőrgróf, Gislebert gróf és még sokan mások a Verónától 50 mérföld távolságban fekvő Brescia városának hegyvidékén összejöveteleket tartanak berengár letaszításának ügyében, Berengár arra kéri a magyarokat, hogy ha kedveli őt rohanjanak rá az ellenségeire. Ezek pedig minthogy vágyódtak az öldöklés után, és kívánták a harcot, elfogadva Berengártól egy vezetőt ismeretlen utakon amazok hátába kerülnek, és oly gyorsasággal verik le őket, hogy még felfegyverkezésre és fegyvert ragadni sem volt idejük.” … „Leégett a szerencsétlen egykor csinos Pávia, az Úr testet öltésének 924. évében március 15.-én szombati napon, a nap harmadik órájában. Ám a kegyes és mindenható Isten kardja nem dühöngött a teljes megsemmisülésükig. Mert bár vétkeik következtében Pávia leégett mégsem adatott az ellenség kezébe. Aki ugyanis életben maradtak vitézül szembeszálltak a magyarokkal.” … „ Amikor elkezditek a harcot senki ne próbálja megelőzni bajtársát még ha gyorsabb is a lova hanem egyik oldalról pajzsoktól védve a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket azután sebes vágtatással és a leghevesebb lendülettel rohanjatok rájuk hogy ne tudják másodszor rátok kilőni nyilaikat mindaddig amíg nem érzik fegyvereitekkel által ütött sebeket.” A csata leírásakor Liudprand feljegyezte a magyarok csatakiáltását is: „huj, huj.”