Verseim, dalszövegeim

Álmodj tovább,
az életből ennyi elég,
a haláltól nem minden szép,
így hát álmodj tovább.

Élj, s lélegezz,
a harctól csak a szív kemény,
a békétől minden szerény,
így hát élj, s lélegezz.

Nézz ne csak láss,
sötétségben tapogató,
te légy már a fényhozó,
így hát nézz, ne csak láss.

Csattogó gépek,
éles neonfények,
heves munka zakatol,
a lélek itt meghajol.

Prés alá tesznek,
kifacsarnak tekernek,
nyúznak, s ölnek,
de végül megtörnek.

Törött testtel, lélekkel,
tőled munkát várnak el,
s ha már kifacsartak,
egyszerűen eldobnak.

Hamis lelkek vesznek körül,
hazugságuk, hazugságra ül,
Átnézve mosolyognak rajtam,
fájó szívvel magamra maradtam.

Hova lett a világnak színe?
Megfakult az utolsó remény.
Hová tűnt az emberek szíve?
Kemény mint a megszáradt kenyér.

Hova szálltak el azok az álmok?
Mint a madár ki fészkéből száll.
Nem látja a jövőjét a látnok,
mert a lelke már csak rabmadár.

Hová tűnt a lélekből az érzés?
Szenvedése de csúnya halál,
Nem maradt magához már több kérdés,
így a lélekérzelmet darál.

Hová lett az őszinteséged?
Olyan néma a zajos világ,
önmagad, és istenedet kéred,
hallgatózik benned az imád.

Láttam én már kereszteket,
rajta feszített embereket,
hallottam az ő követőit,
vérrel teli emberevőit.

Láttam én már templomokat,
fekete ruhás vad papokat,
szeretetről szónokolva,
karddal, pajzzsal megtorolva.

Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!

Olvastam ám a könyvüket,
szeretettel gyűlölködőket,
térítőket újabb hitre,
gyógyítókat megfeszítve.

Isten nevében harcolók,
egy kis pénzért megalkuvók,
képmutatásban elöljárók,
fekete mágiát megtalálók.

Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!

Szeretetre áhítozva,
inkvizítorok jönnek sorra,
tanítanak tiszteletre,
ha nem tetszik, hát megfeszítve.

Téged pogánynak neveznek,
elhitetnek lelketlennek,
ha nem hódolsz, Perbe fognak,
ha nem törnek meg, kiátkoznak!

Inkvizíció ez az álom,
terjeszkedés minden áron,
mester elveket elhajítva,
Jézus nem így tanította!

Felhők fölött szabadon szállni,
A végtelenbe messze járni,
szélnek hátára felülni,
messze, messze elrepülni.

Emberként sohasem félni,
bátran egymás szemébe nézni,
élni, élni, szeretni újra,
tiszta lélekkel induljunk útra.

Ne legyen többé hontalan árva,
éhező gyermekek családja,
A háborúnak legyen már vége,
fegyvereid temesd el végre.

Pénzek, bankok, királyok, grófok,
haszonlesők, nagymenő arcok,
tűnjetek el újra a mélybe,
takarodjatok a pokol méhébe!

Pártoskodó öltönyös szajhák,
kamatoskodó bankhiénák,
úrrá legyen rajtatok a rend,
s jöjjön végre az igazi csend.

Interneten profil mögé bújva,
szájkaratéval harcolva, és fújva,
arckönyvekben okoskodva, intve,
önmagától bőven jól eltelve.

Sámándob keresi gazdáját,
otthon ülve a megrendelést várják,
egy-két tanfolyamot elvégezve,
nagyon tudó, látó lett az elme.

Az ego etetése a világhálón,
önmagán kívül mindenkit vádol,
fősámánok, félistenek kelnek, járnak,
rangok, és titulusok, csak úgy szállnak.

Sűrű erdőn jártam. Nagyvadat találtam.
A fején korona. Ágas-bogas agancsa.

Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Nap járását mutató.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Szarvasünő szaladó.

Agancsos korona. Hódat-Napot megtartja.
Sötétségben, fényben. Égi szeretetben.

Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Nap járását mutató.
Hej! Rege. Hej! Rege. Virrasztó.
Szarvasünő szaladó.

A csillagösvényen. Égi teremtésben.

Nyereg alatt húst puhítok,
ezt látják a tudatlanok.

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Asszonyoknak húsát eszem,
nem is találkoztak velem!

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Gyermekeknek vérét iszom,
ezt is leírják papíron.

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Engem barbárnak neveznek,
de fürödni nem szeretnek.

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Nyelvem röfögésnek hallják,
de szavukat meg nem tartják.

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Azt hiszik , hogy a ló vagyok,
pedig csak jól lovagolok.

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

Azt mondják rám pogány vagyok,
de én kereszten nem halok!

Haj! Jaj! Nagy a baj! Hazugsággal betakar!
Haj! Jaj! Nagy a baj! NapNyugati mit akar!

2016. Napisten Hava. (06). 25.

Nem vagyok senki kutyája,
Nyugatinak rabszolgája,
a béklyót én nem bírhatom,
magamat szabadnak tudom!

Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!

Ősi hittel egy a lelkem,
Ősi hittel egy a lelkem,
ezt hagyták rám örökségül,
ezt kell tennem vitézségből.

Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!

Gyáva népnek nincs hazája,
lehet mások rabszolgája,
az én lelkem erős marad,
szittya vérem legyél szabad!

Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!

Ha feszes az íj sebes a nyíl,
az ellenséget utolér,
a világot így bejártuk,
lovunk hátán messze szálltunk!

Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!
Huj! Huj Hajrá! Huj! Huj Hajrá!
Huj! Huj Hajrá! Ellenségre ronts rá!

Halljátok hát Lél vezérnek történetét,
elmesélem dalban, az ő hős életét,
Napnyugat felé vetettük tekintetünk,
elindultunk útra, hogy rendet tegyünk.

Az ottani főurakkal megegyezvén,
Keresztény szokásokkal, ők ezt megszegvén,
Ausburgnál ért bennünket az árulás,
A Lech folyónál pedig a nagy csapás.

Vér-Búlcsút, és Lél Vezért rabláncra verték,
Dölyfös nyugati szavakkal halálra ítélték,
De Lél vezérnek utolsó kívánsága,
had fújjon kürtjébe még egyszer utoljára.

Nem féltette életét, és nem félte a halált,
egy csapásra küldte a másvilágra a császárt,
felharsan a kürtszó túl, folyón és határon,
előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!

2016. Napisten Hava (06) 25.

Ébredj bennem medve erő,
a lelkemben, a véremben.
Bennem élő medve erő,
a szívemben, mozgat engem.

Bőröm alatt a vérerek,
megremegnek, felpezsdülnek.
Lábam alatt, karom alatt,
erőm dagad, erőm dagad.

Föld mélyéből jöjj elő,
bennem élő medve erő.
Karmom szakít, fogam tépi,
ellenségnek húsát éri.

2016. Napisten Hava. (06.). 25.

A világba megszülettem, sej ruca ring a bölcső,
az erdőbe nevelkedtem, sej ruca ring a bölcső,
a vadak csapásán jártam, sej ruca ring a bölcső,
magamat ott megtaláltam, sej ruca ring a bölcső.

Őseim meg szólítottak, sej ruca ring a bölcső,
szép-szeri szóval meg hívtak, sej ruca ring a bölcső,
a sűrűbe beljebb mentem, sej ruca ring a bölcső,
a lelkemmel énekeltem, sej ruca ring a bölcső.

Az életre reá leltem, sej ruca ring a bölcső,
magamtól én megkérdeztem, sej ruca ring a bölcső,
mi az életnek értelme, sej ruca ring a bölcső,
mi a félelem félelme, sej ruca ring a bölcső.

Bele láttam a halálba, sej ruca ring a bölcső,
az életnek ez az ára, sej ruca ring a bölcső,
csont a csonthoz, bőr a bőrhöz, sej ruca ring a bölcső,
lelkem szava a lelkedhöz, sej ruca ring a bölcső.

Apám szava tanít engem, sej ruca ring a bölcső,
anyám keze ringat engem, sej ruca ring a bölcső,
de a világ meg ne álljon, sej ruca ring a bölcső,
őstől fogva körbe járjon, sej ruca ring a bölcső.

Amikor én megszülettem, sej ruca ring a bölcső,
sokan megörültek nekem, sej ruca ring a bölcső,
Amikor én majd elmegyek, sej ruca ring a bölcső,
ne sirassatok engemet, sej ruca ring a bölcső.

Odafenn a csillagréten, sej ruca ring a bölcső,
elbújok én a sok fényben, sej ruca ring a bölcső,
de ha engem nem találtok, sej ruca ring a bölcső,
a földön melletted járok, sej ruca ring a bölcső.

2016. Napisten Hava. (06.) 30.

Csak egy álom volt az a béke,
csak egy álom volt,és már vége,
tiszta színek, illatok,
elillanhatok.

Csak egy álom volt ez a séta,
csak egy álom volt az is léha,
cipőnyomok,por,és homok,
elszaladhatok.

csak egy álom volt a repülés,
csak egy álom volt,és tévedés,
szárnyaimmal csapkodok,
le is zuhanhatok.

Csak egy álom volt ez az élet,
csak egy álom volt ez az ének,
hangomból elszáll a szó,
némán kimondható.

2015-04-21

Mintha szívem énekelt volna,
bennem zajong a moraja.
egy álmot láttam az éjjel,
de a fény azt mondta : Kelj fel!
s ébredtem, szemem nyílik,
ebben az érdes világban izzik,
mint vörösen olvadó vas,
de hát ez a világ makacs.
Makacsul töri a lelkem,
recsegve ropogtatva bennem,
de vágyódik a szeretetre,
de a terhes ég engem enne.
Engem enne!

Elemészt rágja a húsom, létem,
pedig Te világ szépen kértem.
Szépen kértem tőled kímélj meg!
Te világ szeress engem meg!
Remélem látod bennem a virágot,
mezőkkel terített világot.
A világot melyben a boldogság,
lepkeszárnyon suhan át.
De csak rágja érzésim fátyolát,
csak rágja, s várnak odaát.
Várnak odaát!

Odaát hol tündérrózsák nyílnak,
a távolból a lelkek hívnak,
hallom gyermeteg éneklő hangjukat,
látom életteli öröm táncukat.
A zene hangja mint harmatos vízcsepp,
szitázik át a könnyekben, ez megérett.
Áldással teli könnyek hullnak,
hullnak a földre itatják a virágot újra,
s ettől születik a világ, a szűk világ,
és engem várnak odaát.
Várnak odaát!

2015.04.20.

Megadtam magam a mának,
nincs több hívó szó.
Megadtam hiába várnak,
lelkem nem eladó.
Megadtam magam az égnek,
húzzatok vigyetek el.
Megadtam és nem félek!
Könyörgöm akasszatok fel!
Megadtam magam az erőnek,
a világ már csak ilyen.
Megadtam magam a tőrnek,
szúrjon, vágjon! Igen!
Megadtam magam a halálnak,
odaát semmi sem fáj!
Megadtam hiába várnak!
Élet is csak halál!

2015-04-21

Neked lettem,
Ahogy teremtem,
Gyakran járok,
Olykor szállok,
Néha félek,
Szépen élek,
Eme világban,
Ragyogóságban,
Emberségben,
Tiszta érzésben,
Lelked etetem,
Ez a szerelem,
Kiömlő érzés,
Kiáramló légzés,
Olyan bizsergő,
Zizegő lágy szellő
Mely bennem él,
A boldogság a cél,
A szívem neked rezeg,
Nagyon, nagyon szeret,
De nem elég a szó,
Isteni világhozó
!

Olyan ritka a pillanat,
olyan de megmarad,
az a belső békekép,
az a nyughatatlan emberség,
mely úszik, s lebeg,
mely repül, s remeg,
és halkan susog,
néha némán szuszog.

olyan végtelen a bátorság,
olyan közel a távolság,
az a körkörös örvénylés,
a levegő nélküli lélegzés,
mely torkon ragad,
mely meglop, s szalad,
az árnyék utolér,
a fényben elér.

Olyan eszelős a háborgás,
olyan merengős a borzongás,
ami a lelket néha megrázza,
és önmagát elpusztítja,
mely béke lehet,
mely magadba temet,
és nem látszik a fény,
az alagút végén.

Olyan meghitt ez a pillanat,
olyan tiszta minden gondolat,
mert könnyű a lélegzet,
sima mint a képzelet,
mely tó mi nyugodt,
mely lélek mit, hozott,
az a könnyű tiszta szó,
ami léleknek mondható.

2015-04-21

Ragyogó lelkemben a fény megfakult,
Éledő világ tőlem messze hullt,
Ó messze hullt,
ó megfakult.

Mint tavak tükrében a vízimadarak,
fodros víztükörben a felhők szárnyalnak,
ó szárnyalnak,
ó a vízimadarak.

Tavaszi szellőben táncol a levél,
körbe-körbe jár mint az örvény,
ó mint az örvény,
ó a zöld falevél.

Csendet megtöri sok ezernyi ág,
lélekkel virul az egész világ,
ó ez a világ,
ó az aranyág.

Fakuló lelkemben fény a ragyogó,
lásd a nyugalmat a béke megható,
ó megható,
ó de ragyogó

2015-04-21

Tegnap este nálad jártam,
abban a szűk szobában,
tegnap este nálad jártam én.

Arcodat megsimogattam,
ajkadat megcsókoltam,
arcodat megsimogattam én.

Bőröd illatában fürdök,
szemed fényében eltűnök,
bőröd illatában fürdök én.

Kezem a kezedhez fonva,
a világot átkarolva,
magamat a szemedben látom én.

Tegnap este nálad jártam,
tegnap este csendben vártam,
az ágyad mellett álltam én.

kezed kezemet fogva,
csók csókkal átkarolva,
ott jártunk a világ tetején.

2015-04-23

Kelő nappal kelek,
Kürtszóra ébredek,
lovamat nyergelem,
Tumenben a helyem.

Menetel a sereg,
porfelhő utána,
harcosok ereje,
rárontunk a világra!

Huj! Huj! Hajrá!

Huj! Huj! Hajrá!

2014. Kikelet Hava.12.
(március)

Szabadnak születtem,
szárnyal a lelkem,
a harcos él bennem,
csendesen, békében.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

Lóháton vágtatva,
szeleken szárnyalva,
csatában üvöltve,
vassal vasnak menve.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

Vér serken testemből,
küzdök én erőmből,
csatazaj fülembe,
kelevész kezembe.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

Vicsorít az ellen,
erejét megettem,
bátorság elhagyta,
az anyja siratja.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

Ütve, vagdalkozva,
lélekből ordítva,
porfelhő áradat,
harcosnak ez marad.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

Szemtől-szemben állva,
becsületnek ára,
őszinte szavakat,
harcosnak ez marad.

Farkas a testem, a harcos él bennem,
szarvas a lelkem, bennem a végtelen.

2014.10.10.

A világ virágos bölcsőjében,
ringatózik csendesen, szerényen.
Halk szuszogásban megmártózik,
a végtelen semmi ringatózik.

Ide, s oda mint hulló falevél,
hintázik, s lepereg, míg a földre ér.
A világ virágos bölcsőjében,
álomra szenderül az élet.

Tovatűnő délibábok jelennek,
rajzolódnak, felbukkannak, s eltűnnek.
A semmiből, a semmibe száll,
és a bölcsőtől, a temetőig jár.

Vajon ennyit ér csak az élet?
A színek, s az ének hozza a szépet?
El van rejtve mindenben vég,
de a vég a kezdet, és a lét.

A két szusszanás között élünk,
az első, és az utolsó lehelet a létünk.
A világ virágos bölcsőjében,
létezhetünk az IsTen-i teremtésben.

2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)

Rossz időket élünk,
rossz csillagok járnak,
mindenkitől félünk,
nincs helye hazámnak.

Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.

Nehéz időt élünk,
magunkat csúfoljuk,
haza sosem térünk,
mindent kigúnyoltunk.

Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.

Nap-Atyánknak útját,
nem figyeljük égen,
Hold-Anyánk járását,
elfeledtük régen.

Bábamatullája,
halványodik fénye,
Őseink Atyája,
megy a feledésbe.

Csillagok, csillagok,
járást mutassatok,
megtévedt népemnek,
emléket adjatok.

Bábamatullája,
erősödik fénye,
Őseink Atyája,
odafenn az égen.

Odafent az égen,
csillagok ragyognak,
úgy ahogyan régen
utat úgy mutatnak.

Bábamatullája,
erősödik fénye,
Őseink Atyája,
odafenn az égen.

2014. Újkenyér Hava. 19.

Rég időkről én mesélek,
szóljon hát a regös ének.
Avarok dicső korszaka,
Baján Kagán hódítása.

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

Legyőzője gepidáknak,
királya Longobárdoknak.
Bizánc ellen felvonulva,
győzedelmes hadjárata.

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

Lehet ötszázhatvan táján,
Pannóniát elfoglalván.
Kagánoknak a székhelyét,
kilenc fallal körülvevék.

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

Don folyótól Al-Dunáig,
Baján Kagán uralkodik.
Kaganátus Kagánja volt,
a világon uralkodott.

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

Lehetett ötszáznyolcvanban,
a Bizánci háborúban.
Elfoglalták Sirmiumot,
aztán Singidunumot,. (Belgrád)

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

Dölyfös Bizánci követek,
sértő hangot ütöttek meg.
„Kőfalakat leomlasztom,
ami mögé oda bújtok!”

„Nem madarak, hogy levegőbe meneküljenek,
nem halak, hogy víz alá merüljenek!”

• Bizánci krónikákból, feljegyzésekből: „…nem madarak ők, hogy a levegőn át repülve megmeneküljenek a türkök kardjától, sem pedig halak, hogy víz alákerülve eltűnjenek a tenger hullámainak legmélyén…”

• Baján kagán válasza a bizánci követeknek akik sértő hangot ütöttek meg: „Akarjátok tudni mi a célom? Szétrombolni azt a hosszú kőfalat amely mögé bújtatok!” Ezután a követeket vasra verette s széttépette a követek sátrát, amely az avaroknál a halálos ítélet volt.

Éjjeli fény,
csillagösvény,
éjjeli fény,
ezüst örvény,
éjjeli fény,
Holdanyácska,
éjjeli fény,
hadak útja.

2014. Fergeteg hava. 22.
(január)

Életnek halála,
halálnak élete,
életnek halála,
halálnak élete.

Jönnek értem égből,
égi mindenségből,
szárnyas lovak elvisznek,
Napatyánk elé tesznek.

Életnek halála,
halálnak élete,
életnek halála,
halálnak élete.

2014.Kikelet Hava. 12.
(március)

Életfa virága,
ne hajtson hiába,
virágozzék, nyiladozzék,
a lélek házába.
Illata bejárjon,
a lélek világon,
színeket, és könnyű érzést,
könnyen megtaláljon.

Világfa hajtása,
hajlik a világba,
napot, holdat, csillagokat,
rejti el a másba.
Fénye ha apadna,
lelkedet szorítja,
énekeddel, és daloddal,
az érzés meghozza.

Napatyánknak fénye,
ereje az égbe,
tüzes karja lángot vetve,
mindenki szívébe.
Holdanyánknak éke,
sötétségbe érve,
sejtelmes fényáradatban,
emel fel az égbe.

Életfa virágzik,
a lélekben látszik,
színpompázik, nyiladozik,
az élethez vágyik.
Égieknek hangja,
zeng énekbe, dalba,
életet hozó virágok,
nyílnak a magasba.

2014. Jégbontó Hava. 30.
(január)

Kezem tollat ragad,
elmém verstől dagad,
tele gondolattal,
örömmel, bánattal.

Kezem tollat ragad,
a papíron szalad,
nyomokat hagyva,
szép szavakba.

Kezem tollat ragad,
a gondolat nem apad,
csak árad szerte-szét,
terül, mint virágos rét.

Kezem tollat ragad,
szellemem csak arat,
levágja létem gyümölcsét,
kifacsarja a levét.

Kezem tollat ragad,
árad a gondolat,
ha már bennem él,
ez az új költemény.

2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)

Túl az élet vizén,
halált rejtő ösvény,
megszülettél ember,
napfényével kelj fel.

Lelket kaptál és testet,
örömöt, s szerelmet.
Bánatot és sírást,
múlandó elmúlást.

Élet vize árad,
az hozza a vágyat,
öröklétre szólít,
a javaktól el bódít.

Őrizd emberséged,
a lelkedet védd meg,
lelkiismeretedben,
az őszinteségben.

Túl a halál vizén,
életet rejtő ösvény.
meghaltál már ember,
az élő lelkeddel.

2014. Fergeteg Hava. 30.
(január)

Káprázat,
kívül marad,
csendesség,
lélekösvény.

Alázat,
bent marad,
békesség,
lélekösvény.

Tisztaság,
élő világ,
éberség,
lélekösvény.

Lelkemben,
keresem,
belsőfény,
lélekösvény.

2014. Kikelet Hava.12.
(március)

Vágtat a lelkem az égbe,
hajnali fény sugarába,
Lobog sörényem a fénybe,
vágtat a lelkem az égbe.

Vágtat a lelkem az égbe,
csillagösvényen járva,
lobog sörényem a fénybe,
vágtat a lelkem az égbe.

2014. Kikelet Hava. 10.
(március)

Életben meghalok,
elvisznek csillagok,
fényben repülök,
múlásban eltűnök.

Ó, ó, meghalok,
elvisznek csillagok,
átmegyek a kapun,
másvilágon.

Ó, ó, meghalok,
elvisznek, csillagok,
vágtatnak a lovak,
másvilágon.

2014. Kikelet Hava. 12.
(március)

Sötétségből, teremtésből,
megszületett, hej, hej, hó.
Tengri Atyám jobb szeméből,
fényt vetett, hej, hej, hó.

Jobb szeméből, a szívéből,
melegsége, hej, hej, hó.
Ürességből, sötétségből,
szemünk fénye, hej, hej, hó.

A világunk, téged látunk,
Napatyánk, hej, hej, hó.
Melegséged, arany fényed,
ragyogásunk, hej, hej, hó.

Megszülettél, Édes Atyánk,
Égnek tüze, hej, hej, hó.
Fényességed, meleg fényed,
Tűznek tüze, hej, hej, hó.

Világunkra, ragyogásod,
ékességed, hej, hej, hó.
A szemedből, nap született,
fényességes, hej, hej hó.

2014. Fergeteg Hava. 31.
(január)

A mély kútba beugrok,
sötétségbe zuhanok,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.

Másvilágnak szaladok,
túlvilágnak suhanok,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.

Lelkemet dobnak adom,
szolgálatba állítom,
életemet odaadom,
odaadom, odaadom.

Jöjjetek hát szellemek,
engem innen vigyetek,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.

Hétvilágnak mélysége,
hét tengernek, kéksége,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.

Hét felhőbe repülök,
az érzésben eltűnök,
halálomat odaadom,
odaadom, odaadom.

Szarvas pata vágtató,
sólyom szárnya szárnyaló,
életemet, halálomat,
odaadom, odaadom.

2014-Jégbontó Hava. 30.
(január)

Ha elhagyott az erőd,
ha úgy érzed nincs tovább,
ha szíved már nem szerető,
csak indulj a fényen át.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Ha egyedül akarsz lenni,
a magányod eltemet,
ha nem tudsz már mit tenni,
a fény útja elvezet.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Ha nem ért meg a világ,
ha minden fáj mi szép,
te csak mond el az imád,
és megjelenik a fény.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Ha szíved fájdalom nyomja,
és az érzés eltemet,
a barátod kezedet fogja,
és a fény útján vezet.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Csak tárd ki a szíved,
szeretetből tegyed,
segít neked az érzés,
szívből jövő szeretet.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Csak szeretni, szeretni,
magunkat így lehet,
s a lelkünkhöz ölelni,
ez a tiszta szeretet.

Fordulj a nap felé,
járd az utad,
fordulj a fény felé,
Tengri utat mutat.

Kezedben a sorsod,
boldog így lehetsz,
a fényt magadban hordod,
mert benned a szeret.

Fújd ki szél, fújd ki, bánatot szívemből,
kímélj meg, kímélj meg, csaló szerelemtől.

Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!

Tépd ki szél, tépd ki, fájdalom forrását,
gyógyítsd be sebemet, csalódás óráját.

Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!

Tengri, bölcs Tengri, köszönöm életem,
engedj most szeretni, benned én létezem.

Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!

Teremtő Tengri, világ teremtője,
hálás vagyok néked, lelkemnek őrzője.

Engedj szabadon! Engedj utamon!
Engedj szabadom! Szívem ne fájjon!

Csillag istállóban,
égi lovak várnak,
aranyszőrű paripák,
hadak útján járnak.

Vágtass a lelkemmel!
Vágtass a testemmel!
Égi lovam, jó dobom,
vigyél engem innen el!

Hadak útján szárnyalok,
hét világba vágtatok,
Napot, holdat megkerülve,
teremtéssé válhatok.

Vágtass a lelkemmel!
Vágtass a testemmel!
Égi lovam, jó dobom,
vigyél engem innen el!

Éjjel a farkasok járnak,
falkában úgy vadásznak,
fenyvesek mélyén élnek,
övéikhez megtérnek.

Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.

Sziklás hegyekből jönnek,
falkába úgy verődnek,
farkas testvér, farkas,
erőd oly hatalmas.

Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.

Lelkem a lelkeddel táncol,
Éjszakába varázsol,
Télben sohasem fáznak,
éjjel a farkasok járnak.

Éjjel a farkasok járnak,
mindig szabadon vadásznak.

A világnak életfája,
belehajlik a világba,
napsugárnak minden fénye,
csodaszarvas reménysége,
ága-boga napot tartja,
fénye hív a csillagokba,
csillagokkal a holdanyámba,
holdanyám az éjszakába,
éjszaka a nappalokba,
nappalokból a világba,
belehajlik a világfa.

2013.Szelek Hava. 18.

Réges régi időkben, tudó született,
emberi emlékezetben tátos lehetett.
Göncöl névre hallgatott a javas gyógyító,
ember lelkébe látott, a sok mindent tudó.

Csillagok járásából, jövőt olvasott,
növényekből, gombákból, embert gyógyított.
ismerte a madarak, s a fáknak beszédét,
elhozta a sötétből, az ember reményét.

Meghalni már nem látták, s az égbe költözött,
csillagok közt szekere, ott fent dübörög.
Göncöl szekéren rója, a hadak útját,
onnan őriz minket is, és a világ kapuját.

Emlékezzünk testvérek, tátosunkra még,
róla szóljon az ének, és még ezer év.
Csillagokban olvasó, égi vándorunk,
lelkeket meg gyógyító, hozzád visz dalunk.

A lelkem mélyén én szarvas vagyok,
őseim énekelnek és én táncolok.

A lelkem mélyén néha, csak magam vagyok,
ilyenkor énekelek, és ti gyógyultok.

Gyógyító énekemet ősöktől kaptam,
gyógyító énekembe szívemet raktam.

A lelkem mélyén néha, csak magam vagyok,
ilyenkor énekelek, és ti gyógyultok.

A lelkem mélyén én szarvas vagyok,
őseim énekelnek és én táncolok.

Ha szíved adod másnak,
erősödj meg belűről,
az érzések csak szállnak,
jönnek, jönnek felűről.

Elvisznek szárnyas lények,
a világ tetejére,
megmutatnak minden szépet,
ahol a szerelem léte.

Ekkor adod a szíved másnak,
szívébe, és tenyerébe,
de ha ő nem vigyázhat,
a szíved dobja mélybe.

Hadak útján hol a lelkek szállnak,
fényes csillagok, ragyogva járnak.
Tündérek fordulója, Ezüst út, Lelkek útja,
Szép asszonyok vászna.

Hadak útján Etelének fia,
Csaba királyfi vágtat rajta,
Hajnal szakadéka, Szalmahullajtója,
Búcsújárók útja.

Hadak útján zarándokok mennek,
Örök csillagok között teremnek.
Polyva útja, Fehér árok, Búcsújárók megtaláltok,
Tengri (IsTen) barázdája.

Hadak útján az őseink élnek,
Ősi csillagképekben regélnek,
Kerek udvar, Szalma út, fehérlik már a Tejút,
Éjjel szivárványa.

Hegyek között a napsugár jár,
a lelkem Tengri veled száll.
Imám, és dalom az égbe mondom,
ragyogó napba odaadom.
Teremtő Tengri szívem vigyázd,
érjen el hozzád az imám.
Lelkemből az érzés száll,
szívemből szól az imám.
Hűségem neked fogadom,
Életem kezedbe adom.
Kéklő ég fénysugara,
Sötét éjszakák ragyogó csillaga.

Zajok kívül, zajok belül,
a világ teljesen kergül.
Csak én állok, mint a fa,
úgy létezek, mint a ma.
Mert ma, ma van,
a holnap bizonytalan,
mert ma itt, és a most,
megélni csak ezt tudod.
Hiába a zajok, a repedt idő,
minden múlandó, s libegő.
De csak az itt van, a létezés,
az éber jelenlét, ez a megélés.
Hát lélegezz mélyeket tüdődből,
lépj ki a rohanó idődből,
menj át időn és téren,
mert a jelened a lelkeddel éled!

Jól van dolga a juhásznak,
feküdni, aludni, barangolni,
pásztora lenni egy halk nyájnak,
a természet lágy ölén kapaszkodni.

Reggel kihajtani a legelőre,
a dimbes-dombos az otthonos,
szeretettel menni a mezőre,
mindentől távol, de magasztos.

A juhásznak nem parancsol senki,
ő igazán a maga ura,
örömét a nyájban leli,
s neki fejet hajt az idő ura.

Csak a kolomp hangja kalapál,
meg a távolból a harang,
a juhok bégetése kiabál,
s a lelkükben a béke pang.

A juhász ki nyáját őrzi,
tekintete mindig rajtuk,
békés napjait így tölti,
az érzést a dombok között hagyjuk.

Mint kidőlt fa, eldőlt a lelkem,
bár az élet lelődzik bennem,
megpihenni, a földön nyugodni,
csak a halk neszekben elbújni.
Az eget látom a tovatűnő felhőket,
a csicsergő madarak énekében tűnőket.
Az avar illata mely körbefog mindent,
egyszerre elmesél teremtést, és istent.
Ugye hallottad már az élet hangját?
A bennünk élő zakatoló moraját.
De mint kidőlt fa csendesülve fekszem,
mozdulatlan, kissé száraz a lelkem.
Most én is egy vagyok a teremtéssel,
halk finom zúzmarás lélegzéssel.

Tó tükrébe néztem,
magamtól is féltem,
lelkemet meg láttam,
magamat találtam.

Erdő ösvényében,
óvó sűrűségben,
fákat megöleltem,
lelkemet kerestem.

Ringó búza mezőben,
hullámokat szeltem,
felhők bársonyában,
hintáztam, csak hintáztam.

Hegynek neki mentem,
rejtett házat leltem,
méheknek nász tánca,
kergetett a házba.

Szaladtam, szaladtam,
rejtőzni akartam,
csűrbe, vagy pajtába,
bele a világba.

Naporcába néztem,
fényétől nem féltem,
meleg ölelésbe,
olvadtam a fénybe.

Fénnyel eggyé váltam,
lelkemmel csak szálltam,
fényben a fény vagyok,
naporcája ragyog.

2013. Napisten Hava. 07.
(június)

„Decretum: Ugros eliminandos esse”, azaz elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak! Ezzel a szellemiséggel jött a a Kárpát-medencébe az egyesített európai keresztény sereg 907-ben. Az akkori pápa üzenetét hozta ezzel a zászlófelirattal. 100 ezer fős sereg, a 25 ezer fős magyar sereg ellen, Árpád Nagyfejedelem vezetésével. Hát halljátok dicsőítő énekemet a Pozsonyi csatáról amit oly méltatlanul elfeledtek. Emlékezettek méltóképpen, eleinkről, hősökről, ősökről, akár az életüket is feláldozták a hazáért.

Hajnal hasad a nap verrad, Hej regölöm, mesélöm,
Árpád népe kürtszót hallat, Hej regölöm, mesélöm,
Véres kard országot járja, Hej regölöm, mesélöm,
Harcosokat hív csatába, Hej regölöm, mesélöm,

Két és fél tüminen gyűltünk, Hej regölöm, mesélöm,
Duna partján tábort vertünk, Hej regölöm, mesélöm,
Keresztes, vasas katonák, Hej regölöm, mesélöm,
Hozták ide a halált, Hej regölöm, mesélöm,

Pusztítani jöttek ide, Hej regölöm, mesélöm,
százezer fős seregivel, Hej regölöm, mesélöm,
Dunán hajókat úsztattak, Hej regölöm, mesélöm,
Bennünket hogy kiírtsanak, Hej regölöm, mesélöm,

Árpád vezér hadba hívott, Hej regölöm, mesélöm,
vitézséget ott mutatott, Hej regölöm, mesélöm,
Hajóhadat láng megette, Hej regölöm, mesélöm,
sólyom karmát mélyesztette, Hej regölöm, mesélöm,

Hajnal verrad kürtszó szólal, Hej regölöm, mesélöm,
nyílzáporral zúditottunk, Hej regölöm, mesélöm,
kit álmából a nyíl keltett, Hej regölöm, mesélöm,
kit fokos szablya ébresztett, Hej regölöm, mesélöm,

Énekemet hát halljátok, Hej regölöm, mesélöm,
Pozsonyi csatát lássátok, Hej regölöm, mesélöm,
dicső népünk győzedelme, Hej regölöm, mesélöm,
vitézeknek embersége, Hej regölöm, mesélöm,

de csatában sokan haltak, Hej regölöm, mesélöm,
népünkre szégyent nem hoztak, Hej regölöm, mesélöm,
Árpád vezér és családja, Hej regölöm, mesélöm,
elköltözött a túlvilágra, Hej regölöm, mesélöm,

Halljátok hát énekemet, Hej regölöm, mesélöm,
dicsőítő zengésemet, Hej regölöm, mesélöm,
regélök én amíg élök, Hej regölöm, mesélöm,
hazátokat szeressétök, Hej regölöm, mesélöm,

2013.

Mond hol jársz?
Mit csinálsz?
Alföldi,
szerelmem.

Hegyekben,
süt a nap.
Szerelmem,
hol alhat?

Hegyi ember,
csak rád vár,
szívemben,
szíved jár.

Szerelmem,
itt vagyok,
kedvesem,
magam vagyok.

Hajnali szél,
elviszi,
kedvesemnek,
üzeni.

Itt vagyok,
a hegyekben,
ragyogok,
szerelmesen.

Kezedet,
kezem fogja,
szívedet,
eloldozza.

Istenem,
imádkozom,
kedvesemet,
szólítom.

Hallja meg,
a szívével,
fogjon meg,
a kezével, s lelkével.

Lelkemnek,
virága,
szívemnek,
hajtása.

Lelkemnek,
virága,
virágozzál,
a világba.

Édesem,
ölellek,
szívemmel,
szeretlek.

Szívemmel,
szeretlek,
lelkemmel,
kereslek.

Kereslek,
mert elrévülsz,
a fájdalomtól,
elszédülsz.

Égi fénylő tűzből, szívemet megnyitó,
ősi eredetből, forró fénye megható.

Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.

Lángoló harapása, létemet szétégeti,
elvarázsol a világa, bezárt szívem elviszi.

Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.

IsTeni ez a szikra, tűz gyúl a szívemben,
lángokkal beborítva, táncol a lelkem.

Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.

Elrugaszkodtam innen, a kék égen táncolok,
enyém lehetett minden, lélekben szárnyalok.

Szerelem reménye, él a szívemben.
Szerelem reménye, ég én bennem.

Szerelem, szerelem,
az ül az én szívemen,
hogy az nem volna,
az én szívem meghalna.

Kedvesem, kedvesem,
Virágszálam, kedvesem,
lelkemben világfa,
hajt a lelkem virága.

Virágom, virágom,
lélekfényes virágom,
én-bennem szerelem,
két karommal ölelem.

Szerelem, szerelem,
az ül az én szívemen,
bársonyos szellő vagyok,
hozzád én suhanok.

2013. Jégbontó Hava. 12.
Öskü

A szeretet mire való?
Csupán gonoszság faló?
Nem! Nem az a dolga.
Az áldást osztja, s szórja.
Kegyelemből! Kedvességből!
A világ minden érzéséből.
Ha kéred kapod,
ha kapod adod.
Mert adni jó csak úgy magadból,
látásból, ölelésből, szavakból.
A szeretet egy áldás,
végtelen meleg, s hálás.
A szeretet a szeretetből fakad,
hát add meg neki magad!

Álmomban nálad jártam,
érzésed megtaláltam,
léted halkan hallgatom.

Láttalak éjsötétbe,
csillantál a holdfénybe,
lelkemmel el kell mondanom.

És akkor, melléd vágytam,
lényedre úgy kívántam,
Ölelésed íze elragad.

Lelkem a lelked rabja,
érzéssel elragadja,
az éjszaka mindent eltakar.

álmomban nálad jártam,
ölelésed úgy kívántam,
én a csókodra szomjazom.

Szemednek pillantása,
elvisz a világba,
ahol lelked tarthatod.

Álmomban nálad jártam,
álmomban megtaláltam,
forró csókodra vágyom.

Elvihetsz a végtelenbe,
repülni a kék egekbe,
álmomban nálad járom.

Földi életemben,
én benned születtem,
édes testet kaptam,
ebben meg maradtam.
 
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
 
Megvilágosodás,
lelked fénye csodás,
új utat mutattál,
új életet hoztál.
 
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
 
Széles szekér útja,
mutass utat Buddha,
bölcsességed tárod,
lelkemet át járod.
 
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.
Ó Buddha, ó Buddha,
éljen bennem lényed.

Hozd el a létbe a világosságot,
a bennünk rejlő igazságot!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
 
Tudásunkból a létnek fényét,
imáinkból a lelki békét!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
 
Keresd magadban a belső ösvényt,
a csendes békét, a forgó örvényt!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
 
Hald magadban a lélek hangját,
a suttogó álmok harangját!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!
 
Lásd a világban az igazságot,
keresd magadban a világosságot!
Om mani, om mani, padme hum!
Om mani, om mani, padme hum!

Nyomokat hagytam a hóban,
nyomokat hagytam. Hol van?
Elmúlt mint az élet,
s lelkünk issza a létet.

Nyomokat hagytam a hóban.
Elfújta a szél. Hol van?
Nyomtalanul eltűntek,
létezésben megszűnnek.

Nyomokat hagytam a földön.
Eltűnnek ők is rögtön.
Az idő rágja, eszi,
mindet magához veszi.

Nyomokat hagytam a létben,
szellemben lélekben,
nyomaim hangok az űrben,
rendet tesznek a zűrben.

Nyomokat hagytam a vízben,
a felszínen és a mélyben,
de csak a hullámokat látod,
s csak az örömöket vágyod.

Vannak emberek akik tudással születnek, és azért jönnek erre a világra hogy gyógyítsanak, segítsék a világot, hogy szebbé, jobbá váljon, segítsék az élőket, életteleneket az embereket az életben.

Sámán vagyok, égi sámán,
Elrepülök a szelek szárnyán,
Ha meg kell halnom hát, meghalok,
a lelkeket így gyógyítom.

Elrévülök a végtelenbe,
elrévülök a végtelenbe,
a szélnek hátán repülök,
a világfáján eltűnök.

Sámán vagyok, földi sámán,
az emberek lelkét gyógyítom,
elmegyek érte a túlvilágra,
a szellemekkel táncolok.

sámán vagyok, égi sámán,
elrepülök a sárkány hátán,
égi erőmet felnyitom,
a lelkedet meg gyógyítom.

Hát erre születik egy sámán, tátos, regös, igric, jokulátor, tudó, gyógyító, javas, füves. Ez az élete, mert erre született. Ennek teremtette az IsTen. Ezért álnak a szolgálatába a szellemek,az erdő szelleme, a víz szelleme, a földanya teremtő szelleme, ezért segít néki a tűz, a víz , a föld, a levegő, a kő, élők és élettelenek egyaránt. Elmegy a hét világ mélységébe oda ahonnan ered minden, oda ahonnan ered az élet forrása, oda ahol ember nem járhat. Elmegy oda ahol a világnak fája áll, s bejárja a hét világ magasságát, oda ahol ember nem jár. Hát ezek a sámánok. Tiszteld, és becsüld őket mert ők a világ tudói.

Somogy völgyén,
Koppány földjén,
Torda tátos,
lelke jár most.
 
Sötét kútban,
lelke ott van,
Eltemetve,
elfeledve.
 
Hangja bódít,
engem szólít,
dobnak hangja,
hitét vallja.
 
Kút fal dőljön,
összetörjön,
be szakadjon,
soha ne álljon.
 
A lelke várja,
szabadulása,
kötést oldja,
a dob hangja.
 
Hitünk őrzője,
védelmezője,
újra éled,
tiszta léted.
 
Torda tátos,
lelke száll most,
nem fog rajta,
ármány kardja!

Elmegyek, ebből a világból,
búcsúzok földi hazámtól,
Szellemek kísérnek utamon,
sárkányok ereje magamon.
 
Végtelen ösvény az utam,
lassan vonszolom magam,
vállamon a világ súlya,
csak emelem újra meg újra.
 
IsTenem adj erőt nekem,
elmenni keresni szívem,
Szégyen nélkül élni,
nem megalkudni, s nem félni.
 
Égi út, szárnyam tárom eléd,
lelkemmel hallom égi hívó zenéd,
magányban hordozott szívem,
lelkem virága bennem.
 
Elmegyek magamat keresni,
keresem szívemet születni,
Hajnalok fénye hív engem,
s ebben kell megszületnem.

Lelkem táncol,
élhet bárhol,
Tűzben égek,
benned élek.
Lelkem húzza,
a mélyből újra,
fel az égbe,
fény a fényben.
 
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
 
Dobnak hangja,
megmarkolja,
hív az égbe,
a végtelenbe.
Földhöz vágja,
a szívem hangja,
eggyé válva,
földanyámba.
 
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
 
Egy a testem,
egy a lelkem,
pillantása,
lelkem vágja.
 
Elvisz újra,
hosszú útra,
elsodródok,
mindent oldok.
 
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.
 
Révült álom,
megtalálom,
földi porba,
átkarolva.
Érzést táncol,
fényben lángol,
össze érve,
kéz a kézben.
 
Varázstáncod járod,
szívedben találod,
elviszi a lelkem,
amit eltemettem.

A Bakonyi hegy
egy alvó jegesmedve,
a téli tájban.

(Haiku)

Várom a harcot, a kegyetlen csatát,
érzem a szele most rajtam fut át.
Síri a csend, s bennem alkonyul,
elhalkul minden mi él:
Csak a csend hull.
 
Itt állok némán a harcnak mezején,
őszinte hittel imádkozom én.
A vértem súly a földbe nyom engem,
vért ontani nem akarok:
De meg kell tennem!
 
S eljön a nap mikor sereg áll elém,
véremet akarják elvenni, mi enyém.
Túlerővel rontanak, rohannak reám,
Túl fogom e élni:
Segíts anyám!
 
De hiába kiáltok, hangom harapják,
átkozott hiénák bősz haramiák.
kezemet lábamat lánc szorítja el,
harcolni nem akarok:
De nem veszhetek el!
 
Az ösztöni erőmet magamra kapom,
ütök, vágok, rúgok létem nem hagyom.
Lelkemet becsukva harcolok ha kell,
Istenem mi lesz belőlem:
Állat vagy ember!
 
Erre a harcra rá kényszerítenek,
lelketlen ördöglények megfeszítenek.
Akkor is harcolok mert életem a tét,
Istenem segíts nekem:
Ne tépjenek szét!

S lőn a kígyó ki fejét kidugta,
a vörös iszapból jött a kínja,
ő maga is sáros büdös,
kedve rontó, sármos, nyűgös.
 
Mindenkit meg mar kit csak ér,
veszett vad küzd a hatalmáért,
sem átok, sem golyó nem fog rajta,
de nála akkor is nagyobb IsTen hatalma.
 
Abból él amiért más megdolgozott,
lelke vörös szakadt, foltozott!
Tekereg, csúszik, a lábatlan átok,
mindenhol rontást hoz rátok.
 
S lőn én itt vagyok a kígyóevő,
mérget ivó IsTen-i erő,
Igaz testem lázas a méregtől,
de megszabadítom a kígyót az édentől!

Fényben élek,
fényben látszok,
örök tűz éget,
hozza a lángot.
 
Tűz az anyám,
fény a lelke.
Parázs az apám,
lángol teste.
 
Gyermeke vagyok,
a tűz rózsának,
lángban hajlok,
 ez nem varázslat.
 
Rejtve őrzőm,
ősök lelkét,
én vigyázom,
dicső emlékét.
 
Tűz a testem,
tűz a lelkem,
perzselő világ,
fénylik bennem.

Eljön a széllel, az égi eső,
arcomat mossa a fény szerető.
Földre lehajtom a vén fejemet,
kezedbe adom az életemet.
 
Bennem az élet, élni akar,
bűnöm a testem, de mindent takar,
Lelkemből imám, ha felszabadul,
Lantom hangján zendül a húr.
 
Égen és földön elénekelem,
élet forrásában merítkezem.
Néha a szellemek kísértenek,
jóságos lények segítenek.
 
Fának a bokornak imádkozom,
tűzzel és vízzel eltáncolom.
Kővel és földdel énekelem,
teremtett léttel teremthetem.
 
Végtelen úton magam vagyok,
tündérek kísérnek és angyalok.
Embernek lelkén, ha segíthetek,
lényével, testével egy lehetek.
 
Hét az a világ hol ébren vagyok,
nem tudom, melyikbe maradhatok.
Lelkem a testemből néha szakad,
dobom hangjától egybe marad.
 
Világnak fájából én létezem,
mind a hét ágából merítkezem.
Életnek vízéből virágozom,
tiszta alázattal imádkozom.

Ha te gyógyítasz,
a lelked erejéből,
magad áldozod.

(Haiku)

Álomkép, elvisz engem,
repíts még, távoli tájra.
Álomkép, ez él bennem.
Végtelen….
 
Repülnék, mint a madár,
szárnyalnék, a kék égen,
Repülnék, tisztán, szabadon.
Az égen…
 
Szárnyamat szétfeszítem,
magamat, dobom a szélnek.
Szárnyamat ki tárom.
S Repülök…
 
Tollaim, a szelet fogják,
szárnyaim kitárom.
Tollaim, emelnek égbe.
Felfelé…
 
Elérem, a világ tetejét,
érintem az emberek szívét.
Elérem holdat, a napot.
Ott vagyok…
 
Én vagyok, a világ teteje,
álmodok, hívlak gyere be!
Én vagyok, az égi kaputok.
Tárulok…
 
Kitárul, lelkem, a szívem,
porba hullt, testem feledem.
Kitárul, a kapu én vagyok.
Gyere be…

Csijja, csijja, babája,
alszik már a napocska,
csijja, csijja, babája,
felébredt a holdacska.
 
Csijja, csijja, babája,
a csillagok ragyognak,
csijja, csijja babája,
az álmodra vigyáznak.
 
Csijja, csijja babája,
öreg Tengri vigyázza,
Csijja, csijja babája,
a jó áldás rád hozza.
 
Csijja, csijja babája,
holdnak fénye téged vár,
Csijja, csijja, babája,
Csenge baba aludj már.

Az a kilenc anyám, ki engem világra hozott,
az a kilenc apám ki értem megdolgozott,
az a kilenc hónap, amíg ember lettem,
az a kilenc fogam, amivel sokat ettem,
az a kilenc évem, mikor gyermek voltam,
az a kilenc mese, amibe benne voltam,
az a kilenc álom, ami kísért engem,
az a kilenc vén, akitől életet vettem.
az a kilenc ujjam mely miatt egy árva,
az a kilenc dalom szálljon szájról-szájra,
az a kilenc fiam, az a kilenc lányom,
mind az IsTen útján, éljen és, járjon,
Kilenc hónapig tartanék szeretőt,
kivel kilenc órán át szeretkezőt,
de kilencvenkilenc évem végén,
csak azaz egy, azaz egy maradjon békén!

Az élet bölcsője ringat,
halk éneke altat,
mély álomba zuhanok,
örvényében kutatok.
 
Az élet bölcsője nevel,
igaz, tiszta útra terel,
hosszú utam ajándék,
néha járva szállnék.
 
Az élet bölcsője fáraszt,
öregséggel eláraszt,
ráncokat ültet arcomra,
az éveket csak hozza, hozza.
 
Az élet bölcsője sirat,
könnyekkel könnyet itat,
magába temet, s véd,
ő a kezdet, s ő a vég.

Az életem egy rongy halom,
emberek sírását hallgatom.
Hallgatom, hallgatom, szenvedésüket láthatom.
 
Az életem egy rongy halom,
pártok uszítását láthatom.
Láthatom, láthatom, hazugságukat kikapcsolom.
 
Az életem egy papírhalom,
hamis törvényüket olvasom.
Olvasom, olvasom, rideg sorokat a papíron.
 
Az életem ha megkapom,
úgy érzem, egy rongy halom.
Rongy halom, papírhalom, sorsomat el nem dobhatom!

A születést nem választottuk,
mint ajándékot megkaptuk.
Csak tudjunk vele élni.
Örülni, lélegezni, remélni!

Az örök körforgásban járni.
Meghalni! Ébredni! Szállni,
s újra visszatérni.
E kényszerrel élni!

Folyton születni, és meghalni,
lelket ültetni, nevelni, aratni.
Az élet vizével itatni,
keserű könnyekkel siratni.

Örvénylő örök körforgásban,
létezni életben, halálban.
kényszerből világra jönni!
Félve sírva bömbölni.

A születést nem választottuk,
csak hogy, emberek maradjunk.
habár e forgás örök,
én kényszerből szökök.

Völgyek mélyén járok,
erdők mélyén hálok,
hegyekkel én magasodok,
a Bakony őrzője én vagyok!
 
egy a lelkem szelleme,
egy a létem végzete,
végtelenben barangolok,
magamban én magam vagyok.
 
Minden áldott fában,
minden egyes fűszálban,
én a fényben ragyogok,
magamba végre magam vagyok.
 
Fáknak lelke megszólít,
szélnek hangja táncba hív,
Világnak fáján araszolok,
a Bakony őrzője én vagyok.

Bennem vagyon a világ,
a lét, az aranyág,
bennem múlik az élet,
s hozza magával a szépet.
 
Bennem múlik az idő,
a folyton megújuló erő,
s bennem éled az új,
a tiszta magánytól fúj.
 
Bennem ébred a vég,
a teremtő kezdeti ég,
s bennem múlik a halál,
a küszöb, mely újat talál.
 
Bennem kél a nap,
s a fénye, fényben arat,
s bennem éled az éjjel,
titkos, sejtelmes kéjjel.

Szikláknak szelleméhez,
erdőknek a lelkéhez.
Szólok…
Tölgyerdők sokasága,
fenyveseknek zöld hazája.
Szólok…
 
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
 
Égbenyúló hegyek hívnak,
révítenek messze húznak.
Érzem…
Hosszú völgye elvarázsol,
a szellővel lelkem táncol.
Érzem…
 
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
 
Sötét-Horog kő-pajtája,
Üldözöttek bújtatója,
Védi…
Aszó-Völgye titkot rejti,
rossz szellemét elkergeti.
Védi…
 
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!
 
Horny Mihálynak erdejében,
Balinkának mezejében.
Révít…
Molnár-rétről tovatűnő,
Hívogató szarvas űnő.
Révít…
 
Bakonynak rezgése, lelkemben ég,
hegyeknek titkát megőrzöm még!

Égnek vágtatok én hét kapuján át,
Napatyámnak paripájának hátán,
fénylik az ég alja napkapu tárul,
indul a vágta a világfájáról.
 
Első kapunál szívekbe látok,
második kapunál lelkeket tárok,
harmadiknál a szeretet vár már,
kapujában a fénylő kék oltár.
 
Negyedik kaput a hangommal tárom,
ötödik ajtóban magamat látom,
hatodik ég kapujában állok,
ártó gondolatoktól meg válok.
 
Égnek hetedik kapujához érve,
beléphetek a teremtésbe,
ragyogjon be mindet Istennek fénye,
belemerülök az örvénylésbe.
 
Körbe-körbe az örvény le húzzon,
szét daraboljon össze zúzzon,
porrá törött csontjaim látom,
lelkem a testemből ki szálljon.
 
Lobogó tűzbe üstbe ha raknak,
kezemhez, lábamhoz, szívemhez szólnak,
kevernek-kavarnak füsté válok,
füstnek a mélyén magamra találok.
 
kezemet, lábamat, fejemet érzem,
testembe lelkem visszatérjen,
életem, tudatom eggyé váljon,
magamba magamat megtalálom.
 
Égnek hetedik kapujában állok,
igéző létembe visszatalálok,
hat kapu, öt kapu, négy kapu tárul,
távozok ebből a szellemvilágból.
 
Második kapuban lelkemet zárom,
szeretet kincsét ott megtalálom,
szívekbe látok első kapujában,
szeretet fátylával mind betakartam.
 
Lassul a vágta a világnak fáján,
lassul a lépés az egeknek táján,
napatyámnak paripájáról szállok,
lelkemmel, testemmel földre találok.
 
Ébresztő, ébresztő jó reggelt lélek!
Jóságban, szépségben, éledj, és ébredj.
Magamból kifele világba nézek.
Égi utamról én haza térek.

Esőcseppeket,
számolom, a lelkemben,
a végtelenség!

(Haiku)

Lelkeknek a farkasa,
végtelen az otthona,
kísért éjjeleken át,
nem találja hazáját.
 
Lelkeknek a farkasa,
szelleműzők harcosa,
küzdelem az élete,
halál lesz a végzete.
 
Lelkeknek a farkasa,
jelenése éjszaka,
sötétségben kóborol,
gyáva lelket elrabol.
 
Lelkeknek a farkasa,
teli hold hívogatja,
farkas hangja imája,
haragjával vigyázza.
 
Lelkeknek a farkasa,
ősösztönnek harcosa,
gyáva lelkek félelme,
abból van az ereje.
 
Lelkeknek a farkasa,
az én lelkem az vala,
harc az egész életem,
bensőmmel békéltetem.

Fénymadár, gyere be,
hozd a napot a lelkembe,
fényedben én ragyogok,
mint éjjel a csillagok.
 
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
 
Lelkemnek hozz bölcsességet,
elmémnek szerénységet,
tisztaságból szavadat,
ez kísérje utamat, utamat.
 
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
 
Fény madár, sólyom madár,
fényed, lelkemben jár,
Elhoztad hát a napot,
holdat meg a csillagot.
 
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.
 
Belső lényem már szabad,
úgy száll mint a gondolat,
lelkem szárnya kitárul,
ékes fénye úgy kigyúl.
 
Ragyogok, ragyogok.
lelketekben ragyogok.

Föld az élet,
élő teste,
tőle kérünk,
élünk benne.
 
Földanyánk,
belőled élünk,
óvó hazánk,
hozzád visszatérünk.
 
Föld szelleme,
én hű maradok,
élő testel,
én földanya vagyok.

Ha egyszer sólyomszárnyakat kaphatnék,
repülnék fent az égben.
A mennyei égen mindig táncolnék,
fehér felhők ölében.
 
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.
 
Fészket raknék a Kárpát- hazában,
Onnan ügyelnék rátok.
Büszkén szárnyalnék a világban,
A világ fáját megtaláljátok.
 
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.
 
Sólyom atyámhoz a naphoz mennék,
újjászületnék a fényben.
éjsötétjében holdanya lennék,
fény harcosa sólyom képében.
 
Repülnék Keletnek, repülnék Nyugatnak,
Hírnöke volnék a fényes napnak.
Repülnék Északnak, repülnék Délnek,
Őrzője volnék a csillagos égnek.

Én is vagyok IsTen gyermeke!
Hej regölöm! Elrejtöm!
 Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
 
Ősidőknek dicső hírnöke!
Hej regölöm! Elrejtöm!
 Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
 
Nagy Hunoknak leszármazottja!
Hej regölöm! Elrejtöm!
 Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
 
Szkíta népek meg maradottja!
Hej regölöm! Elrejtöm!
 Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!
 
Csodafiú szarvas az utam,
Hej regölöm! Elrejtöm!
 Népem múltját megörzöm,
Hej, hej regölöm, és éneklöm!

Mindenki csak szívemből, s lelkemből visz el egy darabot,
De a bajban szépen sunyin magamra hagyatott,
Hiába is ontom szavam az igazságra nem hallja senki,
Vagy nem akarja meghallani, csak futni gyorsan elmenni.
Mire körültekintek magamból, azt vettem észre,
Lelkem sáros s elástak engem jó mélyre.
 
Ott lenn a hideg gödör alján, magamra hagyva,
Nincs segítségem, egyedül ülök ott magamba.
Nincs senki e kerek világon, ki megkérdezné tőlem:
Mi a baj kedves barátom? Adjak valamit belőlem?
Nem! Nincs ilyen ember, ki más segítségére kel fel,
Sem olyan ki magához szorítna, s úgy emel engem fel.
 
Hiába is várom, hogy, lélek emberek körül vegyenek,
Engem az örömtől szeressenek, öleljenek, teperjenek.
Addig csókoljanak, míg csak levegőt kapok,
De helyette megvető nézésükkel azt súgják: Büdös vagyok!
Ez az igazi csalódás, ami csontig-ízig hatol,
Szívembe markol, hosszú körme, vaskos keze a lator.

Földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő,
jéghideg testével utat ha vág,
nem álja útját, sem szikla, sem gát.
 
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet, frissítő íz,
kanyargós medreknek útját járod,
s végül a tenger lesz szép halálod.
 
Csobogó hangodat hallani jó,
simogatásod oly megnyugtató,
minden cseppednek ölelése lágy,
soha nem nyugszik meg benned a vágy.
 
Öröklét forrása ó tiszta víz,
újraszületésnek a hangja hív,
föld mélyéből a felhőbe száll,
víznek minden cseppje szabad madár.
 
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet frissítő íz,
földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő!

Földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő,
jéghideg testével utat ha vág,
nem álja útját, sem szikla, sem gát.
 
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet, frissítő íz,
kanyargós medreknek útját járod,
s végül a tenger lesz szép halálod.
 
Csobogó hangodat hallani jó,
simogatásod oly megnyugtató,
minden cseppednek ölelése lágy,
soha nem nyugszik meg benned a vágy.
 
Öröklét forrása ó tiszta víz,
újraszületésnek a hangja hív,
föld mélyéből a felhőbe száll,
víznek minden cseppje szabad madár.
 
Ó te édes, te színtiszta víz,
testemet, lelkemet frissítő íz,
földnek a méhéből törjön elő,
a tiszta forrás a lét teremtő!

Volt vala világnak, hatalmas hazája,
íjfeszítő népek dicső nagy királya,
Hadúr kardot küldött Attila Királynak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
 
Királya volt ő minden Szkíta népnek,
napnyugótiaknak, napkeletieknek,
Hunok nagy királya üzent a világnak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
 
Fejet hajtott Róma, a nagy hadvezérnek,
Arany adót küldött, a hatalmas hun népnek,
égnek kardja ennek a világnak
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
 
Attila, Attila, Hunok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája
Gepidák, és Gótok, katonának álltak,
nevezték őt félve: IsTen Ostorának.
 
Napatyánknak fénye, holdanyánknak éke,
földi életének, halál vetett véget.
dicsőséget hozott ennek a világnak,
nevezték őt sírva: IsTen Ostorának.

A sivatagban halad a karaván,
a végtelen homoktengeren át.
Hegyről a völgybe, völgyről a hegyre,
sivár dombokon át előre.
 
Ó, ó Tengri!
 
A tevéknek útján én magam is járom,
a sivatagi szél a legjobb barátom,
egyedül vagyok, s néha magamba szállok,
IsTenem-hez így fohászkodom.
 
Ó, ó Tengri!
 
Magamra hagyott a fényes napkorong,
Sötétben csak a holdfényében bízom.
Tüzet rakok és fénybe fényt látok,
IsTenem-hez így fohászkodok.:
 
Ó, ó Tengri!
 
Hegyről a völgybe, völgybe a hegyre,
A karavánunk így halad előre.
homok dűnék között magamba szállok,
IsTenem-hez így fohászkodom.

Álomból, ha felébredek,
 rögtön itt vagyok.
Gyógyítani lelkemet,
jöhetnek orvosok.
Kipakolhatják belőlem,
belső dolgaim.
Lapíthatják hegyeimet,
s lelkem fodrait.
 
Szívem hangja azt sugallja,
már nem itt lakom.
Érzésem-testem uralja,
látom holnapom.
Elhurcolták érzéseim,
 minden dallamát.
Könnyek között féltéseim,
örök zöld szavát.
 
Lehetnék hát türelemmel,
mint a jégvirág.
Pillanatnyi szeretettel,
napsütésen át.
Olvadok, és lankadnak,
a szívem dolgai.
Felszakadnak rojtozódnak,
lelkem fodrai.

Lelkek ha sírna,
könnyek tocsogna,
fájdalom húzza,
szívemet szúrja,hegyes tű.
Hegyes tű, izzó tű.
 
Karmok megfognak,
szét marcangolnak,
húsomat tépik,
fájdalmam nézik, hidegvérrel.
Hidegvérrel, kevélységgel.
 
Testem a földbe,
a mély gödörbe,
hantokat szórva,
porból, a porba, temetnek.
Temetnek, elvermelnek.
 
Ott lenn a mélyben,
magányba élve,
sötétben járva,
lelkembe zárva, létezhetek.
Létezhetek, kereshettek.
 
Lelkem ha sírna,
elvinne sírba,
Üldözne téged,
Rettegve kéred, hagyj békén.
Hagyj békén, lelkemnek mélyén.

Lennék hideg ki futkosna a hátadon,
őrjítő érzés titkos vágyadon,
lennék gondolat, kit magadba tartasz,
vagy bűntudat, kit csak takargatsz.
 
Lennék vágyad, éhes lelkedben,
ki elönt és árad, zúgó testedben,
lennék jóság, az öröm testvére,
soha nem nyugvó, lázas szerelme.
 
Lennék álmatlan álom, ki csak zaklat,
lennék útjelzője, hangtalan  szavaknak,
lennék én a lélek, aki végtelen szabad,
lennék, én a gondtalan az akarat.
 
Lennék vágy, s sóhajomat adnám,
lennék üldöző, bömbölő oroszlán.
Én lennék a szavannák királya,
s ha tehetném lennék a világ vágya.
 
Lennék szerelem, ki tüzesen éget,
lelket, embert, fát, rétet,
s lennék szeretet, mely szívből árad,
ontanám magamból nektek a vágyat.
 
De lennék gyűlölet, igazi csontig ható,
bosszúálló, mindent felforgató.
Hogy utána lehessek, bűnbánat,
lennék ember ki magába marad.
 
Lennék én az élet forrása,
az örök élet folyton nyíló virága.
lennék születés, a teremtés fénye,
 így lennék az emberiség reménye.
 
De lehetnék a halál maga,
a megváltás enyhe fintora,
küszöb a kettő világ között,
mérleg lennék jó és rossz fölött.
 
Lennék a megváltás, háza,
a szeretni tudó lelkek vára,
S lennék a béke, kint, és bent,
lennék a nyugodt szent csend.

Égből szálltam,
lelkem születik,
levegő a szárnyam,
szél bennem rejlik.
 
Végtelen ég,
őrzője földnek,
véget nem látó,
világtörőknek.
 
Égből jöttem,
égbe tartok,
szárnyal lelkem,
 végtelen ég vagyok.

Színtelen virágok, vesznek körül,
lelketlen zsiványok marnak belül,
pereg az életem a szemem előtt,
bennem a félelem szobrokat dönt,
egy ősi IsTenhez, fohászkodom,
szakadt lelkemben kapaszkodom.
 
Nekem ez maradt, ezt nem veszik el,
a lépésem egy arasz, ne tévedjek el,
gödrös út a pokolba, s oda vezet,
a mennyországomban nem mehetek,
hazaérek,  végre ott magam vagyok,
drága angyalok, én itt maradok!

Magam vagyok, szociális,
a szegényekkel szolidáris,
vörös sarlóval az utat vágom,
a csillagból szegfű lett barátom.
 
Magam vagyok, liberális,
tiszta szívvel kapitális,
az elvtársakat gyűlölöm, utálom,
de szociális lehet még barátom.
 
Magam vagyok, demokrata,
a nép keze és a hangja,
a kezemben a kalapáccsal ütök,
a hangomtól rögtön elszédülök.
 
Magam vagyok, ki jobbra állok,
munka helyett jelszavakat KIÁLTOK,
csak a múltba nézek s azt mondom: Haza!
Előre lépek mint az úttörőknek szava!
 
Magam vagyok, a vörös homály,
a szellememmel kísértek ugyan úgy tovább,
és ha rajtam kifogást találtok,
mindenkit feljelentek, és odébb állok.
 
Magam vagyok, proletáris,
a sarló kalapáccsal kapitális,
bár a csillagomnak fénye halványodik,
az itt maradt rendszerem nem hazudik.
 
Magam vagyok, én a munkás,
fegyverem a munka és a tudás,
szabad vagyok! Szavazhatok rátok!
Vetélt volna el inkább anyátok!

S magamra hagytak, csak szép szavakkal azt mondják, hát melletted vagyunk,
de érzem a hanglejtésből, mondhatod hinni neked nem, tudunk.
Így lettem e világ hontalan árvája, kit csak üldöz a balszerencse,
így adom oda szívem üres szelencéjét, néktek a kezetekbe.
Mert sírni nem való, férfiember arcán könny ne csorogjon végig,
Ki ezt látná, de nem érezné, csak szánalma hatolna vérig.
Most bezárom egy időre lelkem kapuit, de az is meglehet örökre,
a fájdalmammal együtt kell élni, szeretni, szenvedni, búsulni egy időre.
Nincs bennem szánalom, vagy bánat, csak félelem csak félsz,
senki nem tudja nem érti, ha lelked szomjazik, éhezik de te nem kérsz.
Őszinte e világgal, nem lehetsz soha, de soha, mert hamar át döfnek,
jellemtelen, arctalan lények, szívnak, húznak,taposnak, lökdösnek.
Pedig akár hiszed, akár nem, én is emberből vagyok,
Néha azért körülöttem is táncolnak ördögök, s angyalok.
Most éppen ördögök, járnak haláltusát felettem,
Önfeledt táncot járnak csontos, húsos testemen.
De ki zárnak magamból, saját csapdám fogja, vagyok, egy csontbörtönben,
Így élhetek magamban, halkan élve eltemetetten.
De egyszer ha, valaha is az élet rám talál, akkor feltámadok,
újra fogok születni! Halljátok? Ördögök! Halljátok angyalok!
Mert bőrömet nem adom olcsón, se drágán, csak az életem árán,
Mert a jó Isten csak ezért az árért vigyázhat én reám!
S ha majd egyszer sírba engedtek engemet, énekszó kíséretében,
Ott nektek megvallom bűnöm, úgy hogy lelkemből a ti lelketekbe érjen.
Akkor fogjátok, érezni igazán e fájdalmat, e szánalmat, ami most bennem él,
S ott fogjátok megérteni mi is az eredendő bűn, s mi a remény.
Mit jelenthet az ha valakit a porig aláznak, s hazudoznak róla,
Ez a hely a pokol, az ördög kénköves vára, s ők a földi helytartója.
De míg koporsómat elnyeli a földanya s saját méhébe zárja,
az idő alatt mesélem el nektek mi is valóban az élet vágya.
Miért is születhettünk ebbe a világba, hogy életünk véget érjen a búsuló halálba.
De nem, nem a halál búsul, csak a lelketek, csak a szeretet tört bennetek meg mára.
Igazából ha ismertek, akkor értitek meg újjá fogok születni, és te is ebbe a világba.
Új életet kezdhetünk, új világot láthatunk, de a lélek ugyanolyan árva marad.

De ha az ember magára marad,
nincs más csak az akarat.
Nem kérdezik meg tőle,
vajon él e még a lelke őre.
 
Magányba szorulva, egyedül élni,
titokban szenvedni, és félni.
titokban sírni, halkan remélni,
csendesen meghalni, s tovább lépni.
 
De barát nélkül maradni,
olyan mint meder nélkül a folyó.
Fény nélkül a nap,
ékesen mosolygó, de nem ragyogó!

Hagyjatok engem magamra,
had éljek beburkolózva,
tüskék a  lelkembe szúrtak,
sziklái apróra zúztak.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
Néha a világra nézek,
magamtól semmit sem kérek,
tőletek semmit nem várok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
Magány a létemet fúrja,
lehet ez a lelkem útja,
zuhanok a végtelenből,
mint eső csepp a felhőből.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
hagyjatok engem magamra,
had éljek magamba,
láncolt lelkemmel szállok,
a fényességbe látok.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.

Hagyjatok engem magamra,
had éljek beburkolózva,
tüskék a  lelkembe szúrtak,
sziklái apróra zúztak.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
Néha a világra nézek,
magamtól semmit sem kérek,
tőletek semmit nem várok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
Magány a létemet fúrja,
lehet ez a lelkem útja,
zuhanok a végtelenből,
mint eső csepp a felhőből.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.
 
hagyjatok engem magamra,
had éljek magamba,
láncolt lelkemmel szállok,
a fényességbe látok.
 
És csak magamban élek,
így múlnak az évek,
és csak magamban járok,
láncolt lelkemmel szállok.

Jéghideg szél veri az ágat,
téli hűvös hajnalon.
Éhség kaparja bennem a vágyat,
mégis magamba hajszolom.
 
Teremtő erőmet eldobva,
életért harcoló szavam.
Világ elöl magamba elbújva.
magányba temetem magam.
 
IsTentől, s magamtól távol,
a lelkem szigetén elhervadok,
verőfényes napsütésben fázom,
így köszöntenek engem a hajnalok.

Földből született a testem,
levegőégből a lelkem,
tűzből jött a szerelmem,
vízből a fájdalmam a könnyem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből gyúrták a testem,
végtelen ég a lelkem,
égető tűz a szerelmem,
Forrásvíz a könnyem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
 életre keltem.
 
Ó a semmiből lettem,
a végtelen árnyékba mentem,
magamat félve kerestem,
érdes világba leltem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből, emberré vágyok,
porból, porrá válok,
lelkem földnek fája,
a múlandóság magas háza,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Égből megszülettem,
szárnyas embere lettem,
végtelen a testem,
griffmadár a lelkem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Tűzben testem táncol,
a lángokkal harcol,
parázs lesz belőlem,
s elhamvad a testem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Vízből tiszta énem,
csobogó a létem,
hegyet, sziklát vájok,
lelkedre vigyázok,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből, égből, tűzből,
vízből, jó IsTenből,
testből, és lélekből,
születni mindenből,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.

Földből született a testem,
levegőégből a lelkem,
tűzből jött a szerelmem,
vízből a fájdalmam a könnyem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből gyúrták a testem,
végtelen ég a lelkem,
égető tűz a szerelmem,
Forrásvíz a könnyem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
 életre keltem.
 
Ó a semmiből lettem,
a végtelen árnyékba mentem,
magamat félve kerestem,
érdes világba leltem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből, emberré vágyok,
porból, porrá válok,
lelkem földnek fája,
múlandóság háza,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Égből megszülettem,
szárnyas embere lettem,
végtelen a testem,
griffmadár a lelkem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Tűzben testem táncol,
a lángokkal harcol,
parázs lesz belőlem,
s elhamvad a testem,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Vízből tiszta énem,
csobogó a létem,
hegyet, sziklát vájok,
lelkedre vigyázok,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.
 
Földből, égből, tűzből,
vízből, jó IsTenből,
testből, és lélekből,
születni mindenből,
 
és megszülettem, világra jöttem,
életre keltem.

Nagyhatalmak, kishatalmak,
sakkoznak, malmoznak,
dróton rángatott bábukkal,
rongybabákkal játszanak.
 
Életekről döntenek,
szórakoznak sorsokkal,
tollvonással gyilkolnak,
demokratikus szavakkal.

Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
abban a patakban is egy kő,
egy folyton mozgó, görgő.
Nem vagyok én e világnak más,
csak csörgedező patakfolyás,
az aki a sziklák között oson,
tűzön, vízen, jégen , és havon.
 
Kinek a fagy nem ellenség,
a folyton alakuló elevenség.
A nyárban a hűsítő álom,
a télben a rekedt csendet zárom,
az őszben a hulló falevél,
a tavaszban a nyíló remény.
Ficánkoló vize az áradásnak,
nem vagyok én más e világnak.

Örök kőbe vésve,
a rég törvénye.
Tengri szavának,
emléke.
 
A szarvasnak népe,
örök kőbe vésve,
dicső harcosoknak,
emléke.
 
Örök fára írva,
kopjafába róva,
a régi magyarnak,
a neve.
 
Turul Nemzetsége,
Arany Atyánk fénye,
íjában, lovában,
az ereje.
 
Örök kőbe vésve,
a rég törvénye.
Tengri szavának,
emléke.

Ősöknek fája,
világot látja,
lelkek őrzője,
régi törvénye.
 
Ősöknek fája,
lelked vigyázza,
parancsa ébreszt,
mondja hogy létezz!
 
Ősöknek fája,
mesél magába,
holdról, a napról,
regél a múltról.
 
Ősöknek fája,
él a világba,
múltat megőrzi,
lelkedet tölti.
 
Ősöknek fája,
hősök tanyája,
parancsa annyi,
csak megmaradni!

Sárguló levél,
a nap fényével ébred,
és azzal nyugszik.

(Haiku)

Őszi napsugár,
mint tű a lágy selyemben,
könnyen utat tör.

(Haiku)

Narancsból szegfűbe,
szegfűből narancsba,
az élet mindig változik,
őszből, télbe, tavaszba.
 
Jobbra állok, balra állok,
nem tudom hogy hol vagyok,
a középutat nem találom,
szélső úton haladok.
 
Szavazok, választok,
polgármester maradok,
tisztelet díjamért teszem,
imádjatok magyarok.
 
Innen is, onnan is,
egy picit a zsebembe,
az éhség ellen harcolok,
jóllakottan nevetve.
 
Kampányolok négyévente,
megígérem az eget,
elhozom a csillagokat,
és a vörös felleget.
 
Itt vagyok, ott vagyok,
frakcióba felbukok,
a mentelmi jogommal,
élhetek, és szavazok.
 
Pártkatona lett belőlem,
országos képviselő,
nem bírtam a szegfű szagát,
lettem narancskereskedő.
 
Utazok, felszólalok,
változtatni akarok,
érdekeket képviselek,
zsebemhez hű maradok.
 
Táncolok, boldog vagyok,
hogy értetek dolgozom,
válasszatok ismét engem,
lelkem pénzel, foltozom!

Eljöttünk, eljöttünk! Hunok maradvája,
régi szokás szerint, fogjuk megtartani!
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Amoda át folyik, egy sebes folyó víz,
sebes folyó víznek, zöld selyem pázsitja.
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Zöld selyem pázsitján, csodatevő szarvas,
csodatevő szarvasnak, ezer ága-boga.
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Ezer ága-bogán, napot-holdat tartja,
gyulladva gyulladjék, oltatlan aludjék.
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Ha beeresztenek, be csiszegünk-csoszogunk,
Ha ki eresztenek, kicsiszegünk-csoszogunk.
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Nyírfakéreg bocskorunk, fűzfakéreg papucsunk.
Regöljük a gazdát, vele az asszonyát.
 
Haj regő rejtem! Csak neked ejtem!
Azt is megadhatja! Az a Nagy Úr IsTen!
 
Szegen lóg egy zacskó, tele van százassal,
fele a gazdáé, fele a regösöké.

Haragban s gyűlöletben,
elmúló fagyos fergetegben,
s rögtönzött érzések vágyában,
így élek a sodrásban.
Eltaposva!
 
Nincs apály, és nincs dagály,
csak a szívemben váró muszáj,
de hamar születik újra,
a bennem élő kurva.
És élvez!
 
Az aki fillérért eladná,
a lelkem bemocskolná,
sárzuhatagba döngöl,
rajtam élvez, s körmöl.
Sikoltva!
 
Megerőszakolja érzéseim,
kitudakolja, féltéseim,
szajhának nézett engem,
egy sebet tépett bennem!
És vérzek!
 
S érzem hosszú nyelvét,
éles fogát, hideg körmét,
meleg szája ízét,
melle közt a szívét.
Dobogva!
 
Néha még hagyom magam,
húzza vágyam, húzza agyam.
Rátarti undor csépel,
szorító fojtó kézzel.
Görcsösen!
 
De nem baj ha néha fáj,
betegesen vágyom már,
a fájdalmat élvezem,
ez a lelki kényszerem.
Betegesen!
 
Mikor elég volt belőle,
a pusztítás belőlem kitörne,
s hatalmas energiák robbannak,
fekete lyukak tátongnak!
Bennem!
 
Elnyelnek mindent, elszívnak!
Tért, időt, dimenziót nyitnak,
fényt, sötétséget törnek,
lelkeket meggyötörnek.
Kínoznak!
 
Gyötört lelkek haragban,
tettekben, s szavakban,
a rögtönzött érzések vágyában,
születő élet sodrásában.
Haladunk!
 
Szívemben élő muszáj,
a szépség születik, mutál,
látványa nagyon durva,
s kibújik belőle a kurva!
Aki elad!

Jurtám építem,
lovam terelem,
tüzem megrakom,
élek szabadon!
 
Íjam feszítem,
sólymom reptetem,
büszkén vágtatok,
élek szabadon!
 
Magam élete
magam végzete,
ez a világom,
csak így szabadon!
 
Fák a pusztába,
folyók hazája,
mind a barátom,
csak így  szabadon!
 
Utam mutatja,
a szarvas anya,
csak így vándorlok,
élek szabadon!
 
Tengri oltalma,
segítő szava,
hitem nem adom,
élek szabadon!

Égben járó táncot járok,
világfáját elhagyom.
Szárnyat bontok és elszállok,
lelkem mélyét megnyitom.
 
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
 
Testem-lelkem száll az égbe,
húzza bennem a napszekeret.
Csillagösvényen fény szélbe,
elvihetem az embereket.
 
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
 
Őserő ami szívem hajtja,
rejtett szárnyam kibontom.
Elrugaszkodom, repülj a napba,
ezt a világot elhagyom.
 
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!
 
Vakító fénybe, ősörvénybe,
élet ritmusa bepörget.
Újraszületni régtörvénybe,
éltethet, és megölhet.
 
Ó szállj, ó szállj! A lelkeknek útján!
Ó szállj, ó szállj! Az életnek útján!

A szél járása,
apró fuvallatokból,
viharrá ébred.

(Haiku)

Bakonynak hegyeiben,
égbe nyúló erdőkben,
szelek szárnyán látható,
szellemekkel táncoló.
 
Minden hegyek tetején,
szikláknak a peremén,
hívnak, hívnak látnokok,
szellemekkel táncolok.
 
Forrásoknak tövében,
köves, hideg medrében,
víz a vízzel átható,
szellemekkel táncoló.
 
Barlangoknak mélyében,
Földanya szerelmében,
magányodban szárnyaló,
szellemekkel táncoló.
 
Bakony ország hegyei,
Fák sziklák szellemei,
forrásokból fakadó,
szellemekkel táncoló.

A fényben a fény,
lelkem remény,
ébredni még,
s születni újra.
 
Bennem a fény,
küzdő erény,
légy hát szerény,
s születni újra.
 
Ember ne félj,
élj, ne ítélj,
nyújtva a kéz,
s születni újra.
 
Fényben vagyok,
elolvadok,
meghalhatok,
de születek újra.
 
Embert adok,
lelket kapok,
s megmaradok,
de születek újra.
 
A végtelen,
lélekhegyen,
élet legyen,
és szülessünk újra.

Testem beszél neked,
te észreveheted,
te kapod a jelet,
várja hogy magadévá tegyed.
 
Testem beszél veled,
tiszta érzelmeket,
jelet jellel észlel,
nem csak szóval érintő kézzel.
 
Testem beszél, üzen,
gesztussal szól szűzen,
gondolatokat rezget,
jeleket keresget.
 
Testem beszél, szólít,
ősi jelekkel bódít,
kiált, üzen, beszél,
jellel ad és jellel kér.
 
Testem beszél neked,
érzéssel küld jelet,
üzen, szólít, felkér,
jelet ad, de nem vár, csak kér.

Tűz az élet,
tűzben járok,
lángom éget,
tűzzé válok,
 
Égő testem,
lelkem táncol,
ősöket rejtem,
távol hazától.
 
Fény a lelkem,
láng a testem,
napból születtem,
én a tűz lettem.

Beszívom a vágyamat,
kifújom a fájdalmat.
Beszívom a világot,
kifújom az imámat.
 
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
 
Beszívom az életet,
kifújom a végzetet.
Beszívom az őserőt,
kifújom a múlt időt.
 
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
 
Beszívom a teremtőt,
kifújom, az eredőt.
Beszívom az oltalmat,
kifújom az ártalmat.
 
Révész gyere el értem,
vigyél engemet innen.
Révész gyere el értem,
látomásom remélem.
 
Beszívom az igazat,
kifújom a hamisat.
Beszívom a világot,
Kifújom az imámat…

Beleolvadni,
a nyári napsugárba,
lélekemelő!

(Haiku)

Szemében ott van a hiéna,
ravasz tekintete üldöz néha.
Arca sunnyogó, mindig figyel,
keresi, várja mit vehet el!
 
Ugrásra készen prédára vár,
de ami hajtja nem a halál,
nem a zsákmány, ami neki kell,
csak a dicsőség, emeli fel.
 
Ó én üldözött zsákmány vagyok,
menekülök, vagy elfutok.
a nyúl lelkem reszketeg,
nem kellene félnem, de reszketek.
 
Gyere te hiéna farkas vagyok,
szemedbe nézek, és harcolok.
Karmomat, fogamat húsodba vájom,
reszketést a szemedbe látom.

Víz az élet,
folyton teremtő,
folyó éned,
benned az erő.
 
IsTennő könnye,
hol sós, hol édes,
földnek szerelme,
földnek vére.
 
Vízből jöttem,
vízbe tartok,
forrásvíz a lelkem,
én a víz vagyok.

Csizmámat nem veszem le,
varkocsom nem vágom le!
Hitemet el nem hagyom!
Véremet nem tagadom!
Véremet nem tagadom!
 
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
 
Földanyának méhébe,
a feledés mélyébe.
Hitemet el nem hagyom!
Őseim nem tagadom!
Őseim nem tagadom!
 
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
 
Életem elvettétek,
testemet temettétek.
Hitemet el nem hagyom!
Lelkem élhet szabadon!
Lelkem élhet szabadon!
 
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!
 
Megöltetek hiába,
idegen urak szavára.
Hitemet el nem hagyom!
Múltamat nem tagadom!
Múltamat nem tagadom!
 
Temessetek el elevenen!
Öljetek meg szeretetben!
Kopjafámra rójátok már:
Itt nyugszik Tonuzaba,
a Besenyő király!

Regős lettem hajrá, hóha!
Megszülettem varázsszóra.
Dobbal jöttem élve keltem,
hét anyától megszülettem!
 
Első anyám tűznek lángja,
második, a víznek árja,
harmadik a földnek mélye,
negyedik az égnek széle,
ötödik, az ember arca,
hatodik a szélnek harca,
az aki a vadak ura,
a hetedik az élet maga!
 
Megérkeztem e világra,
megszülettem a halálba,
halálnak az anyjától,
hét fekete arcától!
 
Első arca a bús magány,
második a lopós vagány,
harmadik a nők csábásza,
negyedik a gyilkos álma,
ötödik a rabló karja,
hatodik meg azt akarja,
az aki a gonoszság ura,
a halál a hetedik maga!

Naparany madár,
felhők felett száll,
vigye el a lelkemet, megújulni már!
 
Lelkem születik,
napba költözik,
megújuló fényéből, újra születik!
 
Nincs már több határ,
lelkem szabad már,
ősi erő lényéből ő a napmadár!

Emberek között járok,
mégis remetévé válok,
magamra vagyok hagyva,
eldobva, betakarva!
 
Tömegben az ember,
magára és magányra lel,
s így lesz a vad vadabb,
a vég eljön hamarabb!
 
S végre a végre lelek!
Akkor sötét bolygót nyelek,
de azok akadnak torkomon,
 a halált magamban hordozom!
 
Hát így lennék én remete,
ha a világ fehér és én fekete,
de a színeket már meghódította,
és én vagyok a világ hódítója!

Aranyos kúton jártam,
nyárfái ölelkeznek,
múltat én ott megláttam,
lelkek hívnak szeretkeznek.

Zaklatott érzések tántorognak,
Bolyonganak, néha hazudoznak.
De talán nincs irántam érzelme,
ha van csak Isten kegyelme.
Bár az érzészivatar simogató lágy,
hasogat, éget, bizsereg a bő vágy.
 
Arrogáns választ kérve, várva
lelkem testembe temetett vára,
ott szónokol a lelkiismeret,
pont ott ahol az érzés eltemet.
Az urnámra majd az lesz írva,
„ez az ember fájdalmas kínja!”
 
A kínt ha magamba eltemetem
belűről mar, kapar elevenen,
s akkor lesz csak igazi rém,
ha ráncos arca gonosz és vén,
ő kísért majd zen-zugainkban,
üldöz hajléktalan álmainkban!

Fény felhők az égen,
karikáznak szépen,
masíroznak sorban,
az égre festett szóban.
 
Szélnek arca bontja,
felhőcsíkot sorba,
kisze-kusza térben,
hóban, fagyban szélben.
 
Fagy felhőben játszik,
a játék mind kilátszik.
Vidámság a színe,
nincs még rossz emléke.
 
Fény felhő a földön,
ének dalát költöm,
zeneszóval játszom,
Fénytáncát el járom!

Világé a szívem,
zenéé a lelkem!
Ha létezik IsTen,
az lakjon én bennem!
 
Magány hangját hallom,
csendesen megszólít.
Életem meg vallom,
a bűnöm meg hódít!
 
Megbántam már bűnöm,
magam rabja vagyok!
lelkem messze űzöm,
tőle elszaladok!
 
A Jó IsTent kérem,
hallgasson szavamra,
életem nem félem,
ne hagyjon magamra!
 
Ha egyedül vagyok,
A Jó IsTent kérem,
Imámat mormolom,
Életem nem félem!

Te láttál már fényt a fényben?
Hallottál hangot a hangban?
Akkor nem éltél még igazán,
csak beburkolózva magadban.
 
Te éreztél már fájdalmat?
Gyötrő gyűlöletet, de lüktetőt!
Ami hasad bentről tép,
olyan durván tüntetőt!
 
Simogattak jó érzések?
Hőn pásztáznak bőrödön,
Szívfacsaró öleléssel,
csak a lelkedhez kötöm.

Rókadombra jő,
a Világ Teremtő.
Lápkumájában,
égig feltörő.
 
Halld a rege szót,
hangot dallamot.
Éneknek szavát,
szívig behatót!
 
Lápnak szelleme,
Őseink hite,
Jöjj hát elő,
Lelkem hív ide!

Végtelen, végtelen,
Tengerkék egekben,
Lakik az én istenem,
Abból eszik a lelkem.

Szomjazó szívemben,
Végtelen egekben,
Teremtő világban,
Tengri oltalmában.

Tengerkék egekben,
Örökké végtelenben,
Tengri él a szívemben,
Tengri él a lelkemben.

Szívemben szívemben,
Testemben, lelkemben,
Születő szeretetben,
Folyton nyíló szívemben.

Lelkemben, lelkemben,
Leszülető testemben,
Tengri szava él bennem,
Örökké szeretetben.

Holdikában és napban,
Óvó föld karjában,
Tűzben, vízben, erdőben,
Íjfeszítő népemben.

2010. Holdika a hold népies becézése.

Bakony erdő közepén,
ősidőkre jár,
fehér sziklák tetején,
gyógyerő meg vár!
 
Bakony erdő szelleme,
végtelenből jő,
Eltűnik a semmibe,
léte teremtő.
 
Fenyves, tölgyes erdőkben,
sziklák rejteznek,
magasodó hegy-völgyekben,
Ősöket rejtenek.

Vár a munka,
dolgozom!
Létem húzza,
hordozom!
 
Vár az élet,
létezem!
Adjon szépet!
Kérhetem!
 
Vár a jóság!
Mosolyog.
A forróság,
gomolyog.
 
Vár a tiszta,
 szeretet.
Édes szirma,
megetet.

A döntés joga az enyém,
A súlya hasít belém,
Járom innen, járom onnan,
Az eszem jár fokozottan.
 
Nehezedik rám a nyomás,
Lezúz, megbabonáz.
Ha már döntenem kell
Akkor nem adom fel!

Csak forog az idő kereke,
Eljár felettünk sietve,
De az elmúlás legyen szép,
Gyönyörű tiszta emlék!
 
Ne számold a perceket,
Az elrohanó éveket,
Benned lelked fája áll,
Az idő kereke ott nem jár!

Magamban tartott álnok kígyó,
Kinek hangja szakító szó,
Mélyről feltörő elszánt dac!
 
Lelkem másik énje siratófal,
Ott tisztul le minden baj,
Ahol jó, s rossz csak zagyva!

Hegyek mesélnek a régmúlt időkről,
Őseink múltjáról, a nem látott jövőről.
Nekem meredek sziklák regélnek,
A végtelen tájak halkan mesélnek.
S rajtuk keresztül üzenet az ősöktől.
 
Bölcs tanítást hallgatok a folyótól,
Csobolygó bölcsessége oly ámító,
Ahogy a hullámok énekét hallgatom,
Ahogy az örvénylő táncát járhatom,
Úgy szabadulok meg a lélekszomortól.

Magas hegyet látsz, akkor én az vagyok,
fehér szikláimmal az égbe nyúlok,
én vagyok én a hely szelleme,
én vagyok én az őrszelleme!
 
Égig érő fát látsz, én az vagyok,
jó táltosoknak utat adok,
én vagyok, az ki útját járja,
én vagyok, a világnak fája!
 
Sebes folyót látsz, akkor én az vagyok,
kanyargós medrekben partot mosok,
én vagyok, én ki a követ fejti,
én vagyok, én ki Attilát rejti!
 
Napnak fényét látod, én az vagyok,
tömény sötétségben csak fényt hozok,
én vagyok, az ki fényét adja,
én vagyok, a jóságnak arca!
 
Csillagerdőt látsz, akkor én az vagyok,
elhintett lelkeken pásztorkodok,
én vagyok, én az égi vándor,
én vagyok, én a lélek pásztor!

Te láttál már fényt a fényben?
Hallottál hangot a hangban?
Akkor nem éltél még igazán,
Csak beburkolózva magadban.
 
Te éreztél már fájdalmat?
Gyötrő gyűlöletet de lüktetőt,
Ami hasad de bentről tép,
Olyan durván emésztőt.
 
Ez az ami hasogat szaggat,
Ettől fáj minden mozdulat,
Benne vagyok a csapdájában,
S nem jöhet jobb fordulat.

Hogyha hív ez a szél,
Akkor indulnom kell,
Felébred a remény,
Az ősök lelkével.
 
Napatyám fénye vár,
Íze oly bódító,
Megszólít az atyám,
Mennyei hívogató.
 
Teljesül a remény,
Bölcsek szava hív,
Újra él az erény,
Szép a tiszta szív.
 
Földön túl, ami vár,
Az ég tisztulás,
Ne maradj, gyere már,
Ez az élet újulás.
 
Ragyogón születünk,
Ez az érzés, ami fáj,
Gondtalan lebegünk,
Reánk az élet vár. 

Földön élek,
Lelkem szárnyal,
Bennem élő
 Tündér angyal.
Elvarázsol,
Szép világa,
Életfának,
Aranyága.
 
Porból lettem,
Tűzben égek,
Megszülettem,
Visszatérek,
Eső áztat,
Bűnöm mossa,
Kérdéseim
Szél hordozza.
 
Gondolatban,
Nem itt élek,
Hús-vér testben,
Szabad lélek,
Gonoszságom,
Messze űzzön,
Szeretetben,
Mindent gyűjtsön.

Ma felkelek, munkás leszek,
Pontos időre járok,
És csak munkát látok.
 
Ma felkelek, író leszek,
Könyvet írok, alkotok,
Szellememmel harcolok.
 
Ma felkelek, költő leszek,
Versek sorait ontom,
Rímet-rímmel szorzom.
 
Ma felkelek, apa leszek,
Gyerekeimmel játszom,
S növő életét látom.
 
Ma felkelek, férj is leszek,
Drága nejemre figyelek,
Érte mindent megteszek.
 
Ma felkelek, polgár leszek,
Törvényt majd tisztelem,
Életem jobbá teszem.
 
Ma felkelek, rabló leszek,
Éjjel lopni járok,
Mindig ébren hálok.
 
Ma felkelek, pandúr leszek,
Szép ruhába feszítek,
Mindenkit megfenyítek.
 
Ma felkelek, semmit nem teszek,
Csak lógok fekve eszek,
Hogy holnap munkás legyek.

Meg tanultál IsTen nélkül élni,
Besúgni, megalázkodva kérni!
Sírni a nyomorúságodon,
Élni a penészes otthonodon.
Magad tetted azzá, ami lett,
Ez mind, mind belőled teremt.
Az ami belűről él az te vagy,
Minden csak nem szabad.
Múlti gályában raboskodsz estig,
Aztán minden nap újra. Meddig?
Akkor jössz rá ha nincs mit enned.
Amiért robotoltál azt elvesztetted.

Napból született sólyommadár,
Végtelen égben szabadon száll,
Lelke a fény a gyógyító erő,
Elküldte hozzánk a jó teremtő.
 
Teremtő fénnyel a népem áldotta,
Tiszta énekkel a jóságát hozta,
Bűnétől váltani ezt a világot,
Életre születni mindenki áldott.
 
Gyere a lelkembe sólyommadár,
Szeretetre éhes érzésem vár,
Újra születek szárnyakat bontok,
Magamból én csak jóságot ontok.
 
Napból született teremtő vágy,
Világot szerető érzésem lágy,
Szárnyamat feszítem tollamat, rázom,
Elrugaszkodom az égbe, vágyom.
 
Szabad testemben szabad a lélek,
Teremtő fényben olvadva érek,
Nincs több gát és nincs több határ,
Lelkem a fényben szabadon száll.

Hét repedés a föld mélyéből,
Hét üreg nyílik a sötétségből,
Hétrétű barlang a világ szája,
Kétirányú folyót az élet járja.
 
Hét földön barangolva mászok,
Hét erdőn hét tisztást látok,
Tisztáson fagyott tavak hídja,
Zúzmarás, deres lelkemet hívja.
 
Oda ahol hét jurta állva vár,
Oda ahol születik élet és halál,
A méhlepényőrző szellem vigyáz,
Ott ahol nincs öröm és gyász.
 
Hét erdőn, hét tavakon túl,
Hét tisztáson hét nap az úr.
Kétirányú folyó az útja,
Északra, és Délre tart újra.
 
Egyik irányba halál vize,
Másik irányba az élet íze,
Onnan ahol fakad a vég,
Oda tart ahol nincs menedék.
 
Hömpölygő folyam, mint a láva,
Hét csónak visz a végtelen árnyba,
Végtelen árnyék udvara kör,
Ha fél a lelked hétszer rád tör.
 
Hét kavics kopogását hallom,
Hét gyökér lenyúlását tartom,
Lassan már a fejemhez ér,
Gyökérropogás nekem zenél.
 
Eggyé váltam a világ fájával,
Testem nedvét viszi magával,
Cikázik bennem hét denevér,
Testemet tépik de már nem fél.
 
Magamból darabolt üstbe tesznek,
Megforgatnak, kevergetnek,
A félelem bennem már nem él,
Fájdalom hasogat az ösztön így kér.
 
Addig főznek, míg össze nem állok,
Kevergetnek amíg nem látok,
Darabolt magam már összeáll,
Darabolt létem nem a halál.
 
Újjászülettem a föld gyomrába,
Erősebb lelkem az utakat vájja,
Oda ahol hét jurta még áll,
Oda ahol fakad élet és halál.
 
Útra kelek a folyással szembe,
Hét hosszú hídon át kell kelnem,
Hét ágú fa alatt bújva mászok,
Osonva kaparok, úgy szikrázok.
 
Hét rétből hét erdőbe lépek,
Hét nap alatt hét éhséget érzek,
Befagyott tavak hídját járom,
Éhező lelkem szomját vágyom.
 
Kétirányú forrása vár rám,
Üregből a hétfényt látván,
Hét szikla hasad fölöttem ketté,
Hét létra foka lelkem vezetné.

Sárkány lelkem,
Égbe szállna,
Lángol bennem,
Szabadság vágya.
 
Elrepülne,
A világból,
Innen messze,
Magamtól távol.
 
Édenkertbe,
Haza járna,
Minden este,
Nyugodt az álma.
 
Elmerülne,
A magányba,
Csendes űrbe,
Csak magába.
 
Néha-néha,
Táncra perdül,
Lőn a léha,
Az élet pezsdül.
 
Édenkertbe,
Barangolva,
Elmerengve,
A nyugalomba.
 
Sárkány lelkem,
Szárnyra kapna,
Tőlem messze,
Vándorolna.
 
Édenkertből,
Édenkertbe,
Emberekből,
Emberekbe.
 
Visszatérne,
Hozzám járna,
Bennem élne,
Csak néha szállna.

Napból jött el élni közénk,
hazát mutatott ami miénk,
Tengri gyermeke vala,
Ő az a szarvas anya!
 
Hét völgyön és hét hegyen,
ott élt büszkén délcegen,
s ő léte az új haza,
ő az: a szarvas anya!
 
Napból kélt, és napba holt,
ahol járt ott tiszta folt,
világnak kiáltó szava!
Ő az: a szarvas anya!
 
S újból gyere le közénk,
hozd el a napból a tiszta fényt!
S az élet új lesz maga,
Jöjj el szarvas anya!

Hangtalan árnyak suhannak át fejemen,
Éles kaszakéssel borotválnak mereven,
Nyúznak, zsigerelnek csontomat, kaparják,
Elégedettségem elveszik csak a semmi odaát.
Kongó üresség, dübörög hangosan a semmi,
S vízhangja kiált vissza, próbálj levegőt venni!
Lélegezz! Élni akarás legyen túl rajtad!
Ne háborogj! Az életet nem csak te akartad!

A múlti gulágot élve járom,
Túlélem őt hét határon.
Hiába nyúzza a lelkem,
Hiába tesz tönkre engem.
Szabadság vágyát ki akarja ölni,
Az egyenességet jól megtörni.
S aztán kiszívott testem nedvét,
Magába szívja a végtelen erejét.

Elindulok, kelő nap fényével,
Elvágtatok, őseim reményével.
Hajnal hasad, kapujában állok,
Elbúcsúzom, földemtől és hazámtól.
 
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
 
Magam vagyok, lovammal eggyé válok,
Lelkem adom, lehetek én bárhol,
Hold fénye jár, álmaimat vigyázza,
Gondolat száll, otthoniakat látja.
 
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
 
Áztat eső, égi könnyeit szórja,
Vándor szellő, dolmányomat markolja,
Megmutatom, őseim kitartását,
Elmondhatom, magyarnak bátorságát.
 
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.
 
Vándorúton, lehetsz éppen te bárhol,
Bármely földön, vállald fel magyarságod,
Jóság vezet, szeretettel fogadnak,
Segítenek abban, amiben tudnak.
 
Addig élek is visszatérek,
E szent földre hisz itt születtem,
Visszajárok én, mint a lélek,
Magyar vagyok, hisz itt születtem.

Áll egy vár,
a homályban már,
Ősidőktől áll,
a vén Rába partján.
 
Lápvidék őrzője még,
fakapuja emlék,
őrzött gyepűt, megyét,
őseink igaz hitét.
 
Áll egy vár
a Rába partján,
földsánca mesél már,
szelleme haza talál!
 
Őrzött gyepűt, megyét,
eleink igaz hitét,
vitéznek harcos kedvét,
tátosnak szeretetét!
 
Áll egy vár,
a homályban már,
Ősidőktől áll,
a vén Rába partján.

Amikor a nyugati világ befagyasztja a világ szívét,
Az Arab ki elszántan hisz felreppenti a Jihad hírét!
Akkor kell csak igazán hinni, vagy elfutva félni, s élni!

Itt ért engem a kelő nap fénye,
Reám köszönt és a Felvidékre,
Éjszaka kapuját a pirkadat zárja,
Belemerül a széles Dunába.
 
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
 
Ide érzem sodró folyását,
Ide hallom víz morajlását,
Felvidéknek kicsiny falujába,
Ott ahol népem most is még árva!
 
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
 
Kerek a világ nincs annak vége,
Ha végét járod, érsz az elejére,
Folyó a kés, ami elvág szeletel,
Hiába határ a lelked nem megy el!
 
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!
 
Utolért engem a hajnal kapuja,
Pihenten ébred a Felvidék faluja,
Jó reggelt! Napatyámnak köszönök,
Így születnek a lelki örömök!
 
Hej! Duna, Duna!
Ha beszélni tudna!
Hej! Duna, Duna!
Titkot elmondana!

Májusi napsugár bennem vetett magot,
Az ereje csírázik, s onnan hajt nagyot.
Énemből is ered a fénynek a fája,
Aranyszínű tisztasága, ragyog a világra.
 
Melegségéből fakadó jó érzésem ontja,
Tisztaságból duzzadó szeretetet hozza.
Adni, adni szívemből csak úgy ajándékba.
Nektek nyitni, mutatni, lelkem martaléka.

Ha világ fényét látod én, vagyok
Minden este újra meghalok,
Testem őrzik éjjel csillagok.
 
Bennem a fény ragyog,
Az ura én vagyok.
 
Jön a sötétség engemet, eltemet
Fekete fátyol nyomja a testemet,
Ilyenkor sírok, néha szenvedek.
 
Keresem a lelkemet,
Izzó szerelmemet.
 
Jön a hajnal, és újra virradok
Fényemmel születésről hírt adok,
Melegében delelőben izzadok.
 
Égető fény vagyok,
Sötéttel harcolok.

A szó mágusai szabadon hevernek,
Szavakat fúrnak, faragnak, tekernek.
Csűrik-csavarják értelmet, hazudnak
A régi jelentése néha megmaradnak.
 
Hova te tovatűnő ferde szerelem?
Túl akarsz járni csekély eszemen?
Eltévedtél a jogok útvesztőjében.
Újra éledsz a zsarnok teremtőjében!
 
De szónak mágusai oly arctalan léte,
Bele sodor a végtelen mindenségbe.
 Bizalmat, türelmet, jó szándékot kérnek,
Ma ezt, holnap azt ígérnek, de félnek!

Ha meg akarsz tisztulni,
A világ kútjában.
Nehéz oda lejutni
Leges leg aljára.
 
Jaj de magas a kútnak,
A kerek kávája,
Előbb lelked hajítsd be,
Úgy ugorj utána.
 
Hét mélységbe zuhanni,
Tisztulásnak útja,
Hétmélységbe boruló,
Feneketlen kútja.
 
Első víznél irigységet,
Lefejti rólad,
Másodiknál ármányságot,
Régen hortad.
 
Víznek harmadik mélyében,
Sírástól búcsúzol,
Negyedik mélyben hazugságot,
Vedlesz, s úgy úszol.
 
Ötödik vízben álnokság,
Lelkedből kiválik,
Hatodik mélységben szerelem,
Bolyong, s cikázik.
 
Kútnak alján kiválik belőled,
A maradó rossz,
Feneketlen alján tisztulsz,
Nincs benned gonosz!

A világot úgy kell látni,
Mindig a jóságát találni,
Nyitott szemmel, szívvel élni,
Elszánt jósággal remélni.
 
A barátot úgy kell fogni,
A lelkeddel megmarkolni,
Együtt búban és bánatban,
Kitartani, jóban, rosszban.
 
Az életet úgy kell élni,
Szeretetben megbékélni,
Aki ártott elfeledni!
Bocsánattal elkergetni!
 
Feleséggel úgy kell bánni,
Csak bő szeretetet ádni.
Ki gyermekednek az anyja,
Ki megszülte s neked adta.
 
Feleséggel úgy kell élni,
Minden este hazatérni.
Jó vacsorával megvárjon,
Tiszta szívvel velem háljon!

Fény borul a világra,
Lelkek hívnak a táncba,
Hasadjon meg alulra,
Alvilágnak kapuja!
 
Tágulj, tágulj világom,
Földalatti határom,
Alvilágnak urával,
Erőt őrző sárkánnyal.
 
Hétvilágba merülni,
Rossznak ellen szegülni,
Tűznek-víznek bölcsője,
Élet megteremtője.
 
Kígyók-békák országa,
Sárkányoknak hazája,
Erőt onnan kell kérni,
Magunkkal megbékélni!

Nyugatiak rabigája,
kereszténység álruhája.
Pallos alá nem fekhetünk! Jaj!
Őseinktől nem térhetünk! Jaj!
 
Vészidők fejünkre törnek,
Vagy harcolunk vagy megölnek.
Inkább megyünk a halálba! Jaj!
Minthogy ezek rabszolgája! Jaj!
 
Öreg IsTen arra kérlek!
Bocsáss meg az én népemnek!
Új hitet nyakukba vettek! Jaj!
Ellened ők nem vétkeztek! Jaj!

Csillagösvényen járó királyok vigyáznak,
Tiszta fényű szemükkel népünkre reá látnak.
 
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
 
Fényes a hadak útja napköpenybe varrva,
Hősök feljutnak oda ki érdemes arra.
 
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
 
Országod mit itt hagytál, úgy fogy, mint a holdvilág,
Végtelen Erdélyország minden hegye visszavár!
 
 Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!
 
Székelyeket kergetnek a saját hazájukban,
Csak azért kell gyötörni, mert bennük is hun vér van!
 
Hős Csaba királyfi gyere le az égből,
Halld meg hívó dalomat a KárpátMedencéből
Világnak szívéből!

Mi rólunk csak hirdessétek, hogy ördöggel járunk,
Hazugságba temessétek, hogy rosszal cimborálunk.
Gyűlölködő szavatokkal békét hirdetnétek?
Szépre festett bálványokkal szegénységnek éltek?
Szegénységről beszéljetek szép ruhába, jártok.
Kikopott már erényetek s bálványokat imádtok!

Csillagok bújtassatok engem
Csillagok temessétek lelkem,
Csillagok erdejében járok,
Csillagok folyójában fázok.
 
Csillagok testvérekké válunk,
Csillagok, teljesülhet álmunk,
Csillagok világnak jurtája,
Csillagok lelkeknek hazája.
 
Csillagok örömtáncot járunk,
Csillagok szeretetből szállunk,
Csillagok bújtató irányok,
Csillagok belőletek látok.
 
Csillagok istennek a lelke,
Csillagok fényáradat teste,
Csillagok a világnak tündök,
Csillagok szépségében tűntök.
 
Csillagok égnek hét világa,
Csillagok sötétségnek szája,
Csillagok mezeje ragyogó,
Csillagok fényében élni jó!

Eljött az őszi szél falevelet hordja,
Napsugár kalapjában elballag a nyár.
Hidegnek fiait most magához hívja,
Dideregve vacogjon mindenütt e táj.
 
A langyos ölelés a földet ereszti,
Dér fagyos takaró telepedik reája.
Kökényes szemeit a hidegre mereszti,
Ziláló fagyban lehelészik szája. 

Életem ébren álmodom,
Szomjú vágyak úgy gyötörnek,
Felriadni minden hajnalon,
Érzések a fénybe löknek.
 
Száraz lelkem szívre szomjazik.
Hogy is oltanám az égő vágyát?
Tiszta életemtől elszakít,
Leromboltam énem belső gátját.
 
Vadul táncol bennem tűz lobog,
Pattogó parázs a szikra éget,
Forró füstje a torkomban forog,
Fojtogatva lopja létem!

Erőmet én úgy érzem, beállok vitéznek,
Bátorságból kiáltom, senkitől nem félek.
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
 
Erőmet én úgy érzem kősziklák csapása,
Péppé összelapítom, ha alám, beállna.
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
 
Erőmet én úgy érzem ostor csattogása,
Jószágot elterelem, széles pusztaságba.
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
 
Erőmet én úgy érzem téli jeges szélbe,
Mindent csonttá fagyasztok a földön és égen!
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
 
Erőmet én úgy érzem bivalynak szarvába,
Öklelem a világot a sötét éjszakába.
 
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!
 
Nem félek ördögtől! Nem kérek istentől!
Nem félek ármánytól! Nem félek sárkánytól!
Gyere ide ízibe a hunok seregibe! Gyere ide ízibe a hunok seregibe!

Ebben az életben fáklyaláng vagyok,
Magamból csak füstöt hagyok,
Gomolygó fekete felhőm száll,
Kevereg-kavarog, tisztul már.
Magamban hordom tűznek fényét,
A vakító világ minden rémét,
Azt, amit megérteni nem lehet,
Elértheted de, téged nem szeret.
Szeretni? Vágyódni a láng után?
S ha az lennél elégetne tán!

Károg a holló fekete ruhába,
Gyászfeketében a világot látja.
 
Hófehérben, hej! De jó is volna,
Fény tengerébe nem kormolna tolla.
 
Fekete holló, ha fehér is volnál,
Szép toll ruhádban ugyan nem kárognál?
 
Hallod e te holló éneked károg,
A mezei táncod gyászruhában járod?
 
Hej de jó lenne hófehérruhába,
Úgy járnám a táncot a mezei bálba.
 
Fekete holló, ha ropnád fehérbe,
Úgy koszolódna a ruhád feketére.

Fényben ébredjetek,
Ébren álmodjatok!
Népünk múltjára,
Vigyázzatok!
 
Mindig összetartva,
Kéz a kézben fogva,
Őseink útjánál,
Maradjatok!
 
Vállunkat összevetve,
Haragunkat eltemetve,
Szívünkben békességgel,
Áldjatok!

Járom az országút porát,
világot úgy látom.
Egymagamban énekelek,
Tátos erőt várok.
 
Szállást kérek házatokba,
Jó szívvel adjátok,
De ha engem ebrudaltok,
Haragommal háltok.
 
Hármat ütök föld porára,
Kettényílik rögvest,
Kígyók, békák kirajzanak,
Ellepik a földed.
 
Ha a kedvem úgy akarja,
Szelet támasztom fel,
Megforgatom, megpörgetem,
Téged repítsen el.
 
Egy szavamra folyó árad,
Kiönt a medréből,
Más szavamra tó kiszárad,
Szaladj a berekből!
 
Kérésemre befogadtok,
S jó szívvel adjátok,
Meglátjátok hálás, leszek,
Áldást hozok rátok!

Gyermekkorom éveiben Öskün nevelődtem,
Amit kaptam ajándékba azzal fel is nőttem.
A meredek hegyek között sziklák odújában,
Futkároztam, csavarogtam, sokat bújócskáztam.
Árvalányhaj tengerében mindig megpihentem,
Bakonyi szél lágy szellője simogatott engem,
Hosszú völgynek derekánál vadkörtefa állott,
Meleg őszi napsütésben árnyéka meg áldott.
Játszottam én törököset a kerek templom hegyén,
S úgy éreztem, fent vagyok a világ tetején.
Jaj de sokat fociztunk mi a Balinkai* réten,
Sátort építettünk fából, minden nyáron, s télen.
Gyerekzajtól hangos erdő csak a fák hallották,
Kívánságunkat ők lesték, egymásnak suttogták.
Kölyök hadsereg vonult nyíllal, fapuskákkal
S indián harc kezdődött csatakiáltással.
Ha az éhség felbukkant s nagyokat kiáltott,
Szomjúsággal, békével ástuk a csatabárdot.
Bánta puszta tavaiban sűrűn megmártóztunk,
Hazafelé bodzapuskát, nádsípot faragtunk.
Így teltek a gyermekévek, gondtalan játékkal,
S néha napján visszatérnek reményt keltő vágyaikkal.

*Balinka: Tót eredetű szó jelentése mocsaras, sáros rét

Ha szükség hozza tűzben, járok
Lángnyelvekkel harcba szállok,
Vizet, a földet magamba fogadom,
Úgy kiáltom minden a rokonom.
 
Ha szükség hozza életfa, leszek
Égbe tartok földből eredek,
Gyökeremmel törzsemet etetem,
Hét ágamat onnan ki nevelem.
 
Ha szükség hozza ösvénnyé, válok
Őseim útját rajtam járjátok,
Úgy menjetek tisztán az utakon
Ahogy te is járnál csak magadon.
 
Ha szükség hozza a halálban élek,
Onnan tanítom mi is az élet,
Átvágtatok a világnak kapuján,
Két világ közt lelem meg a hazám.

Széllel kelek és széllel fekszem,
Végtelen pusztán élem életem,
Városok terjednek erdők, tűnnek,
Őrjítő gonosz fájdalmat szülnek.
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Itt jár közöttünk a lélekfaló,
Nem lesz többé itt jurta lakó?
Elvesznek tőled, amit szeretsz
Családod, gyereked és földedet!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Kárpát medencének az ölében,
Itt élünk bölcs Árpád örökében,
Őseim hitét meg nem tagadom,
Szabadságom soha fel nem adom!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Őrtüzek fényét el ne oltsad!
Ránk hagyott kincseket szét ne osszad!
Teremtő Istent arra kérem,
Lelkedben őseim tüze égjen!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
 Őseim földjén hagyjatok élni!

Széllel kelek és széllel fekszem,
Végtelen pusztán élem életem,
Városok terjednek erdők, tűnnek,
Őrjítő gonosz fájdalmat szülnek.
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Itt jár közöttünk a lélekfaló,
Nem lesz többé itt jurta lakó?
Elvesznek tőled, amit szeretsz
Családod, gyereked és földedet!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Kárpát medencének az ölében,
Itt élünk bölcs Árpád örökében,
Őseim hitét meg nem tagadom,
Szabadságom soha fel nem adom!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Őrtüzek fényét el ne oltsad!
Ránk hagyott kincseket szét ne osszad!
Teremtő Istent arra kérem,
Lelkedben őseim tüze égjen!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!
 
Hagyjatok élni ezen a földön!
Őseim földjén hagyjatok élni!

Kerget a fényben az álom,
Pirkadat új hírhozó,
Kelő nap sugarát látom,
Fénye a hajnali szó.
 
Álom a szenderült álom,
Melege hívogató,
Fénytöréséből el vágyom,
Fénye a hajnali szó.
 
Eltűnt az éjszaka leple,
Bársonyos kék takaró,
Csillagokkal volt hímezve,
Fénye a hajnali szó.
 
Holdnak a fényei fáznak,
Könnyezik oly megható,
Mindennap után más nap,
Fénye a hajnali szó!

Halál csókja lehel engem,
Pusztulást hoz lélekben.
Szívem levét kifacsarja,
Érzéseimet elragadja.
 
Emlékeim zsákba raktam,
Elvermeltem, jól elástam.
Ha hiányzik kikaparom,
Szívem melegével tartom.
 
Halál csókja lehel engem,
Szabadságom elfelejtem.
Lelkem nyitom a jó szóra,
Szabadságomnak ajtója!

Hol máglyát gyújtanak,
Dobok ott megszólalnak,
Őseinkben úgy hisznek,
Hagyományt még őriznek.
 
Segíteni betegen,
Rosszat űzni lelkeken,
Szeretettel ápolni,
A jóságot megadni.
 
Egyszerre dobolni,
Egy hangon dalolni,
Lelkünkből ének száll,
Égi útra indulj már.
 
Világot úgy látod,
Szellemed így tárod,
Énekben gyógyítás,
Tanulni oly csodás!

Kárpátok lábánál,
Hét vezér eggyé vált.
 
Egyességet úgy kötöttek,
A vérükre megesküdtek,
Nemzettségek eggyé váltak,
Őseik földjére vágytak,
Attilának örökségét,
Hunoknak rég dicsőségét,
Jöttek ide megkeresni,
Rég-új hazát teremteni.
 
Felhőkben Sólyom száll,
Vándor nép haza talál.
 
Megjött messzi Ázsiából,
A végtelen Szkítáiból,
Attilának országába,
Hunoknak rég hazájába,
A fajtánkat Isten éltet,
Büszke íjfeszítő népet,
Nevünket e földbe rótták,
Úgy hívják, hogy Magyarország.
 
Felhőkben Sólyom száll,
Vándor nép haza talál.
 
Megjött messzi Ázsiából,
A végtelen Szkítáiból,
Attilának országába,
Hunoknak rég hazájába,
A fajtánkat Isten éltet,
Büszke íjfeszítő népet,
Nevünket e földbe rótták,
Úgy hívják, hogy Magyarország.
 
Úgy hívják, hogy Magyarország.
 
Úgy hívják, hogy Magyarország.

Hogyha volna hét életem,
Lefejteném koldus lelkem,
Mind a hétszer megtisztulna,
Isten elé úgy indulna.
 
Megtisztulna csillagokban,
Eget verő víg habokban,
Megtisztulna földnek mélyén,
Sötét verem szűk szentéjén.
 
Megtisztulna tengervízben,
Mélyen rejtező sziklaszirtben.
Megtisztulna izzó lávában,
Vörös folyó hegy gyomrában.
 
Megtisztulna emberekben,
Mértéktartó cselekedetekben,
Megtisztulna a kék égben,
A végtelenség szerelmében.
 
Megtisztulna önmagában,
Szeretetet rejtő világban,
S megtisztult tisztaságban,
Életet kapok anyám hasában.

Útban vagyok, a hétvilág felé,
Úgy járulok, a csillagok elé,
Szarvas vagyok, csillagúton járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!
 
Lelkem lebeg, fényszárnyam ki bontom,
Árny emberek, bennem járnak folyton,
Sólyom vagyok, lélek útján járok,
Úgy szárnyalok, hogy gondolatban szállok!
 
Agancs koronám, a világ felett hordom,
A fény asztalán, napot, holdat tartom,
Szarvas vagyok, csillagúton járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!
 
Szárnyam feszül, új útra visz engem,
A föld elterül, szerelméből lettem,
Sólyom vagyok, lélek útján járok,
Úgy vágtatok, hogy gondolatban szállok!

Hol van az a kis kecske?
Ki kertemet lelegelte.
Mek, mek, mek.
Mek, mek, mek,
Ki kertemet lelegelte.
 
Merre jár a kis csikó?
Aki eget ugrató.
Nyi-ha-hó,
Nyi-ha-hó.
Aki eget ugrató.
 
Ihol jön a kis kakas,
Délceg piros tarajas.
Kukuri,
Kukurí.
Délceg piros tarajas.
 
Malac dagonyába dőlt.
Langyos sárba könyökölt.
Röf, röf, röf.
Röf, röf, röf
Langyos sárba könyökölt.

Él bennem egy belső táj,
Hol béke honol,
Velőig hatol.
 
Kitárom a világkapumat,
Hol jóságos fény,
Árad szerte-szét.
 
Ott nincs könny se fájdalom,
Nincsen öröm
Nincsen fájdalom.

Ne szülessél hat újjal,
Mert üldöznek téged.
Világot látni hajjal,
Tátos jelenésed!
 
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
 
A végtelen őstudás,
Ami nyomja lelked,
Hét éven, anyatejen,
Kéne nevelkedned!
 
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
 
Régi törvény benned él,
Csak ki kell, hogy mondjad,
Gyógy útra, ha kell, menjél,
Jóságot meghozzad!
 
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!
 
Az emberek keresnek,
Ha baj éri őket,
Üldözőket felednek,
Ha rossz dolgok gyötörnek!
 
Így születni! Áldás!
Ennek a világnak.
Mózsiásnak rontás,
Amit benned látnak!

Isten látja lelkemet,
amit tudok megteszek.
Dobbal, hanggal, énekkel,
reményt keltő szívemmel.
 
Isten látja lelkemet,
szívemben a szeretet,
őszintén azt kívánom,
másnak javát akarom.
 
Isten látja lelkemet,
csak a jó szándék vezet,
úgy szeretem hazámat,
ahogy saját magamat.

Isten látja lelkemet,
dobogtatja szívemet,
a belsőm ezt szereti.
ha nem tetszik, hát elveszi!

Ha már a szám szólásra termett,
S rajta keresztül tölti be a termet.
Akkor én azt számom tartom,
Hogy számottevő tudást adjon.
Mert nehogy számkivetett legyek,
Én nem akarom, hogy száműzzetek!
Ha ember számba se vesztek!
Számomra ti is örökre elvesztek.
E nélkül is számtalan a gondom,
Rengeteg bajjal kell elszámolnom.
Számos dolgot meg kell tennem,
Hogy számomra rend legyen bennem.
Szertelen számokkal játszani vágyom,
De osztani, szorozni kell a számtan.
Türelmed nem húzom, nehogy a számlámra írjad,
A fontos hogy magaddal elszámolni tudjad!

Emlékül annak ki Róma falait verte, ki világot meghódította.
Nevét is csak félve merték kimondani a népek.
Kit csak úgy emlegettek: Az Isten Ostora
 
Száll a madár agrul ágra,
Száll az ének szájról szájra,
Rég időkről én mesélek,
Hallgasd végig mit is mond az ének!

Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.
 
Közöttünk járt Isten Ostora,
Hunok fénye világot ő uralta.
Valá királya minden Szittyának,
Hódítója a Római világnak!

Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.

Nézz az égre keresd a csillagod,
Hunoknak fénye benned úgy ragyog,
Nézz az égre keresd a csillagod,
Attila fénye benned úgy ragyog.

Adjon Isten békességet a jó reménységben
Hosszú útról jöttünk ide ősök örökében.
Síppal, dobbal, énekhanggal lelkünket ki tárjuk,
Hosszú vándorútnak porát egy cseppet sem bánjuk!

Elszakadtam a másvilágtól, mint gyümölcs a fától,
Megrekedtem vágyaimtól, dobom hangja távol,
Segítőket ott találtam, hol még nem is jártam,
Tétlenségből felélesztő látomást ott láttam,
Bolyongtam üres terekben, mint gondolat magában,
Fehér asszony ott jelent meg nekem fekete hajában,
Két kezét égre emelte úgy állt ott végtelen áldást,
Belemászott a lelkembe égette a dobbal való gyógyítást,
Tiszta fejjel, nyitott szívvel a nap felé állok,
Jöjjön fénye a lelkembe égi áldást onnan várok!

Elment, elment egy lélek,
Itt hagyott mindent mi élet,
Itt hagyott mindent e földön,
De vár minket vár!

Rómeó vérzik ezer sebből,
Szürkül a világ az őrülettől,
Júlia szerelme az ördögé lett,
Eldobta magától a mérget.
 
Szeretetből születtünk pokolba,
Amit kaptunk az ördög, hozta,
Hiába megváltás a halálba,
Életünk veszik homályba.
 
Amíg mások szektába járnak,
Mi áldozunk a másvilágnak.
Eltűnt a béke szívünk párnája,
Elveszett a vastag bibliába.
 
Eretnek vagyok? Éppen ember.
Szavakból áradó tettekkel.
Artikulált hangon azt mondja,
Lelke szépsége a saját gondja!
 
Adjon csókot, akitől várod!
Keresd a szemében, meglátod.
A bűntudattól ne fuss nyomorba,
Így lesz mégis lelkedre gondja!
 
Kinek gondja lelkem súlya?
Ha nem érted próbáld meg újra!
Magadban ne a hitet keresd.
A kitartásodat feszegesd!
 
Végtelenség ágyában fekszem,
Újra születhetnék ezerszer!
Felébredni pokolból pokolba.
Lelkem súlya kinek a gondja?

Kirepült a lelkem,
Ebből a világból,
Szabadon engedtem,
Szárnyaljon a vágytól.
 
Szárnyaljon a vágytól,
Ég és föld ölébe,
Teremtsen akárhol,
Világnak közepébe.
 
Világnak közepébe,
Kutatom, keresem,
Talált gyermekébe,
Szeretettel etetem.
 
Szeretettel etetem,
Kedvességgel itatom,
Istent benne kerestem,
Megleltem magamban!

Ordító vadság költözött be a világ szívébe,
Oda, ahol rég a szeretet lakott a mélységbe.
Tábort vert a durva szavak végtelen igája.
Csak az átok hallatszik ki ez az ördög imája!
 
Pusztító vágy öleli fel az emberek lelkét.
A rombolni akarás lett a belső vendég.
Segíteni? Még magán sem akar senki!
Törődés magunkkal! Enni, inni csak ennyi!
 
Követeljük másoktól magunknak a tiszteletet!
Foggal-körömmel keressük a szeretetet.
De kiben van elrejtve e nemes világ szíve?
Bensőnkben kell keresnünk, kutatnunk a lelkünkbe.

Magunkban az utat ismernünk kellene be hunyt szemmel!
Az IsTen ösvényét járnunk igaz hű hittel!
Ez után kereshetjük a másban rejlő jót és szépet!
Ha magunkban, magunkkal a világ megbékélhet!

Félő emberek hitbe gyülekeznek,
A halál rózsájával ölelkeznek.
Egy jobb lét reménye kacérkodik,
Egy új kreált isten előbújik.
Sok ezer éves írást emlegetnek,
A mai nyelvvel, terelgetnek.
Régi értelmű új szavak jelentése,
Megmagyarázzák mi a világ jelenése.
S mindent értem tesznek, csak hogy megtérjek!
Imádkoznak, énekelnek, és zenélnek.
De engem nem fog át az ereje a dalnak!
Lelkemben ők csak kaparnak.
de belűről csak verik lelkem kapuját!
Dörömbölnek! Ne hagyd el a hazád!
Az őseidtől el ne szakadj!
Magadtól a gyökeret meg ne tagadd!
Élem úgy világom magamba burkolva,
Ősi énekeket zengve, dalolva!
De bocsánat én nem térek meg soha!
Nem adom lelkemet neked Jehova!
Nem én járok házról-házra!
Hogy legyetek mind isten báránya!
Nem én járok sorról-sorra,
Hogy perselyembe pénzt bedobja!
Az agyonhasznált szavak kikoptak,
Lötyögnek, zörögnek, kotyognak.
A szeretet jelentése eltévedt,
Csak azokat védi kik megtértek?
Ki már befizette az eklézsiát,
Annak nyitják ki a mennyország kapuját!
Hát az én adómtól éhezik sok száj?
Az én háborúmtól jön a halál?
Ha igazán azt vallod, amit hiszel,
Akkor mindent jóságból teszel!

Lehetek ember,
Melyben szeretet ver.
Kegyes lehelet,
Emelte lelkemet.
 De bennetek,
Mely teremtett
Ember kel?
Kegyes?
Rendes?
Tettes?
Szerelmetes?
Keresek nektek,
Veretes kegyelmet.
Melyben egyetlen,
Szerepet kell,
Emelned.
Nem vegyes,
Eretnekes,
Egyetemes,
Szerves embert,
Kell tenned!

Menetel a katona egy, kettő,
Kezében füstölög a puskacső,
Lépést tarts! Három, négy!
Elöljáró jobbra nézz!
 
Menetel a katona egy, kettő,
Arca rideg, rettentő.
Figyelem és vigyázban állj!
Mozdulatlanul parancsra várj!
 
Menetel a katona egy, kettő,
Honvéd feküdj! Repülő!
Harchoz a földön nincs fedezék.
Lövészárok nincs menedék!
 
Menetel a katona egy, kettő,
Rohamra fel! Irány az erdő!
Szuronyt szegezz! Indulj már!
Elszántsággal úgy kiabálj!
 
Menetel a katona egy, kettő,
Szakaszt vezeti az őrvezető.
Balra nézz! Csodálkozz!
Szép mosolyoddal adakozz!
 
Menetel a katona egy, kettő,
Fegyverszemle a következő!
Géppisztoly olajba mosva,
Nem lepi meg soha a rozsda.
 
Menetel a katona egy, kettő,
Reggeli torna! Ébresztő!
Felső ágyasok ágyazás!
Utána jöhet a tisztálkodás!
 
Ballag a katona egy, kettő,
Már nem szalad, mert leszerelő.
Haja lobog a centit, vágja,
Leszerelés napját várja.
 
Kullog a katona egy, kettő,
Ja de messze van az ebédlő.
Nem jár konyhamunkára,
Nem vágja magát haptákba.
 
Obsitos katona egy, kettő,
Nincs már többé tisztelgő,
Zsebébe lapul a zsoldkönyve,
Szolgálatát letöltötte!

Mond meg nekem lelkiismeretem!
Miért pont istent keresem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért nem a rosszat szeretem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért jóság a kenyerem?
Mondd meg nekem lelkiismeretem!
Miért csak a jót tehetem?
Jóságot keresem!
Jóságot szeretem!
Jóságból kenyerem!
Csak a jóságot tehetem?

Tétlenség kabátja rajtam,
Pedig dolgozni akartam.
Építeni a jövőm tornyát,
Munkásként nem rabszolgán!
Építeni építhetek.
Magas házakat emelhetek.
De abból nekem nem jut.
Remény belőlem fut.
 
 Mások házát emelem,
Ettől kérges a tenyerem!
Ettől görnyedek bénára.
Így öregszem meg sétálva?
Csak azért mert munkám haszon
Juthatna nekem is nem tagadom!
Mert az én erőm van benne.
Robotommal csurig telve!

Napban nap vagyok
Fényemmel hódítok
Tüzem öröm másnak
Örök fénysuhanásnak.
 
Tetszetős létem
Érdemem kétlem,
Képes felem ég,
Jaj! De öröm még!

Napnak gyermeke vagyok,
Sugarából születtem.
Ragyogok! Ragyogok!
 
Örök fényben élek,
Életet hozó erő vagyok.
Erő vagyok!
 
Tejúton lebegek,
Napatyámhoz, holdanyámhoz,
Járulok! Járulok!
 
Testvéreim a csillagok,
Fényükkel úgy csillogok.
Egy vagyok! Egy vagyok!
 
Fénylő fényes fényemet,
Vigyétek magamból,
Ezt adom! Ezt adom!
 
Etessétek lelketekkel,
Úgy ragyogjatok,
Mint a csillagok! Csillagok!
 
Éhező lelketeket,
Etetem-itatom, etetem-itatom.
Itatom! Etetem!
 
Napnak gyermeke vagyok,
Sugarából születtem.
Ragyogok! Ragyogok!

Ne hidd el, hogy egyedül semmit nem tehetsz!
Ne hidd el, hogy pénzeden mindent megvehetsz!
Takarhatod magadat, jobbá úgy sem válsz.
A Jó Isten szemében, mindig nyitva állsz!
A bűntudat én vagyok ki a jót, kutatja!
Ne hidd el, hogy lelkedet csak a pénz mozgatja!

Nem kell senki szánalma!
Tétlen emberek fájdalma!
Siránkozásuk éneke,
Ez tétlenségük fegyvere!

Sűrűn hull a hó, a téli szélben,
A pacsirta dala messze már.
Szürke fátyol lebeg az égen,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
 
Fehér hó subáját magára húzza,
Éltető erejében, a hideg vár.
Szűkös létét előre tudta,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
 
Reccsenő hideg az úr a havas földön,
Mégis békés nyugodt a táj.
Oltalmazó takaró hegye s földön,
Nyárnak lelke a tűzben jár!
 
Vastag jég borítja, a vizek hátát,
Friss kalácsnak illata száll.
Fagy letépte az angyalok szárnyát,
Nyárnak lelke a tűzben jár!

Régi élet újra éled,
Így születik meg a lélek.
Táltos doboknak imája,
Ki hallatszik a világba:
 
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
 
Fiatalok íjat fognak,
Ősi regéket dalolnak.
A tűz köré összegyűlnek,
Régi népek egyesülnek:
 
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
 
Táltosoknak szava járja,
Ember lelkét nem hiába.
Hol kereszt most kopjafa áll
Igaz világra rá talál:
 
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
 
Régi hitre visszatérnek,
Jönnek fiatalok, vének.
Egymásnak jó áldást hoznak.
A Magyarok összefognak:
 
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!
 
Felébred hát Hunok népe,
Attilának öröksége.
Napatyánknak áldott fénye,
Turul, sólyom Nemzettsége:
 
Őseink meg nyugodjanak,
Sírjukba ne forogjanak!

Üldözhettek, nem félek,
Ősidőkről zenélek,
Lelkemet nem tagadom,
Régi hitbe maradok!

Végtelen hóban,
Roppan, koppan,
Láncos botnak,
Hangja, marja.
 
Ködfelhőben,
Csörren, zörren,
Rénszarvas,
Kolompja, mondja.
 
Négy pata dobban,
Toppan, gyorsan,
Hajszol a vágta,
Lába, járja.
 
Hegyről a völgybe,
Tölgyerdőbe,
Siklik a szánkó,
Szálló, Ráró.

Sárkányok földjéről érkeztem, érkeztem.
Révülést, látomást kerestem, kerestem.
Hét égen, hét földön utazom, utazom.
Eredő gyökerem kutatom, kutatom.
 
Életem-halálom eldobom, eldobom.
Lelkemet, lehelem torkomon, torkomon.
Fájdalmat, gyötrelmet szakítom, szakítom.
Magamat élni meg tanítom, tanítom.
 
Teremtő ŐsTenbe olvadok, olvadok.
Gyógyító jósággal egy vagyok, egy vagyok.
Lelkemből zenélek, pengetek, pengetek.
Sárkányok földjére megtérek, megtérek.
 
Refrén:
Hívj a föld alá
Hétvilág mélységbe
Lefelé csak lefelé
Földanyánk szívébe (mélyébe)
Lefelé csak lefelé
Ott, ahol születtünk
Lefelé csak lefelé
Ott, ahol meghalni kell

Sivatagi szél zenél,
Hallom a dallamát.
Éneke bódító,
Kövesd hívó szavát.
 
Homokból áradó,
Mint a forróság.
Magához láncoló,
Aszaló szabadság.
 
Végre egy zöld sziget,
Árnyékot adó fák.
Ott adja hűs vizet,
Vesszen a szomjúság.
 
Sivatagi szél zenél,
Hallom a dallamát.
Éneke bódító,
Kövesd hívó szavát.

Tűznek a lángja,
Ide-oda vágja,
Benne morajló,
Szarvas tánc.
 
Tekereg a fényben,
A parazsas térben
Duzzadó erejét,
Ha meg kaphatnám.

Vadász vagyok,
Nimród fia.
Íjfeszítők
Legjobbika.
 
Magor öcsém,
jer te velem,
vadat űzni,
völgyön s hegyen.
 
Hunor vagyok
Nimród sarja,
Minden vadásznak,
Az atyja.
 
Csapát járok,
Vad nyomában,
Úgy vágtatok,
Ló halálban.
 
Szűk ösvényen,
Magányomban,
Szarvas ünőt,
Pillantottam.
 
Büszke fejét,
Fel vetette,
Ágreccsenés,
Elkergette.
 
Erdő-mező,
Nádas, berek,
Szarvas ünő,
Merre lehet?
 
Nyomát lelem,
Föld porában,
Üldözöm őt,
Hét határban.
 
Bokor tövén,
Lapul csendben,
Összegörnyed,
Félelemben.
 
Íjam feszül,
Duzzad erem,
Űzött vadnak,
Szíve remeg.
 
Nyilam suhan,
Szélnek szárnyán,
Megütközik,
Fának, ágán.
 
Rohan tovább,
Megriadva,
Maga után,
Nyomot hagyva.
 
Nem nyugszik meg,
Vadász lelkem,
Míg az ünőt,
El nem ejtem!
 
Engem ŐsTen,
El ne hagyjon,
Fohászomra,
Választ adjon!
 
Hét éjjelen,
Hét nappalon,
Szarvas ünőt,
Nem hagyhatom!
 
Erdő szélen,
Fényt találtam,
Üldözöttem,
Benne láttam.
 
Reám szegezte,
Tekintetét,
Benne láttam,
ŐsTen kegyét.
 
Vérig hatott,
Ékes fénye,
Így lettünk,
A szarvas népe.
 
Ó ŐsTenem,
Megértettem,
Új hazába,
Hívott engem.
 
Új hazát itt,
Teremtettem,
Öcsémmel,
Meg telepedtem.
 
E tájéknak
 ékes földje,
Kárpátoknak,
ez bölcsője.
 
Itt lesz hunok,
Földje, vára.
S leszen Magyarok,
Szép Hazája.
 
Adja ŐsTen,
Meg békével!
Sokasodjanak,
Több ezrével.

Üldöz a rendszer martaléka,
Én vagyok őseink tartaléka.
Bennem vetettek reményt s hitet,
Én vagyok az adós, aki majd fizet!
 
Nap, mint nap korbácsolnak, vernek,
Üldöznek, hajtanak, kergetnek,
Szarvas léptét már nem követjük,
Már önmagunkat sem szeretjük.
 
Csókol minket, ölel a honvágy,
Égő szerelemmel bújik, oly lágy.
Elfelejtettük az élet szépségét,
Földünk tiszta ékes értékét.
 
Hiába karol belém a rút halál
Felőlem, mulathat, ehet, ihat, zabál,
Fújódjon fel, ha olyan falánk,
Ne legyen se anyánk, se apánk!
 
Irgalmatlan erő tekereg körbe,
Mézes-mázas szavakkal csal tőrbe,
Maga a pokol kapuja tárul,
De addig az élet súlya rád hull! 

Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
 
Hó borít mindent, fehér dunyhája,
Ezüstös fényben, télnek ruhája.
Nézd békében, a szunnyadó fákat,
Énekük elszáll, hallgasd a tájat!
 
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
 
Ez az az érzés, lelkedben járjon,
Melegítsen fel, soha ne fázzon!
Kéz a kézben összefonódva,
Szíva szívhez összetartozva.
 
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!
 
Szívedben égjen szeretet lángja,
Őszintén jöjjön lelked imája!

Bennünk tágul a lét,
A végtelen tengerkék,
Az élet örvénye vár,
Nyughatatlan már.
 
Minden hangja keres,
Zajongása heves,
Lágy simogató,
Dallama hívogató.
 
Lépj a fények útján,
A tisztaságban úszván,
Sodródj a kék égben,
Tekeredj a szépségben.
 
Engedd magad közel,
Melegsége ölel,
Magunk fénye a tét,
Bennünk tágul a lét.

Szálljon szerelem szárnyán,
Szívem úgy repes,
Vágtat az érzés fáján,
Szomjoltó csókja keres.
 
Pirosló arcomon csókja,
Karjai fojtogató,
Belőlem életét hozza,
Kanyargó ösvényfolyó.
 
Lelkemben a fény virága,
Szirmai napfényhozó,
Szívemben szeretet lángja,
Parázsból lángot dobó.

Itt élek én rejtőzve már,
Belém csak hálni jár a halál.
Elbújva rég itt élek én,
Lelkemben bolyong tízezer év.
 
Ami elmúlt az történelem,
A jövőnket még nem ismerem,
Életet rég úgy hívják, hogy lét,
Agyamban bolyong tízezer év.
 
Városok épülnek s romba, dőlnek,
Emberek születnek teremtődnek,
Mindenben kezdet van, s eljön a vég,
A világban ott bolyong tízezer év.
 
Ős fajok léteztek, s uralkodtak,
Földben az emlékek megmaradtak,
Nekünk a megmaradás most itt a tét,
Múltunkban ott bolyong tízezer év.

Toportyánok a nyomomban járnak, járnak.
Falkába verődve vadásznak, járnak.
 
Havas erdő ösvényét én járom, járom.
Nehogy reám sötétedjen az álom, járom.
 
Napatyám eltűnt már az égről, égről.
Szürke köd született a fényből, égről.
 
Fagyos fából tüzemet raktam, raktam.
De jó lenne mellé egy sült kappan, raktam.
 
Hideg északi szél csontom vágja, vágja.
Jeges leheletével, rázza, vágja.
 
Felélesztem a tüzemet jobban, jobban.
Bennem a remény így fel lobban, jobban.
 
Toportyánok vonyítását hallom, hallom.
Somfa nyelű fokosomat tartom, hallom.
 
Jeges fámat a tűzre dobtam, dobtam.
Az ordasok menekülnek onnan, dobtam.
 
Napnak halvány foltja ködből rám néz, rám néz.
Pirkadó táj ébresztője árnyék, rám néz.
 
Toportyánok híre-hamva eltűnt, eltűnt.
Halált hozó zsivaja megszűnt, eltűnt.

Világnak a szélén,
Gondolatom mélyén,
Ott ahol a madár sem jár
Ott van a csodavilág.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Sárkányoknak földjén.
Mesevilági örvény.
Varázserejű katonák.
Kacsalábon forgó paloták.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Tündérek kertjében,
Gyémántos erdejében,
Hétmérföldes csizmában,
Égi világot bejártam.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Boszorkányok tanyáján,
Óriásoknak vállán,
Bűvös erejű vad bikák,
Parazsat evő paripák.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Egyszer volt hol nem volt  az Óperenciás tengeren is túl az üveghegyen is túl, élt egy király. Ennek a királynak volt három leánya. Mindhárom lánya oly szép volt hogy a napra lehetett nézni de reájuk nem. Ennek a királynak az egyik szeme sírt a másik nevetett.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben! 

Világnak a szélén,
Gondolatom mélyén,
Ott ahol a madár sem jár
Ott van a csodavilág.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Sárkányoknak földjén.
Mesevilági örvény.
Varázserejű katonák.
Kacsalábon forgó paloták.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Tündérek kertjében,
Gyémántos erdejében,
Hétmérföldes csizmában,
Égi világot bejártam.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Boszorkányok tanyáján,
Óriásoknak vállán,
Bűvös erejű vad bikák,
Parazsat evő paripák.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
 
Egyszer volt hol nem volt  az Óperenciás tengeren is túl az üveghegyen is túl, élt egy király. Ennek a királynak volt három leánya. Mindhárom lánya oly szép volt hogy a napra lehetett nézni de reájuk nem. Ennek a királynak az egyik szeme sírt a másik nevetett.
 
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben!
Higgy a tündérmesékben! Higgy a tündérmesékben! 

Tündérek kertjében, szerelemnek fája,
A szív lüktetésétől borul be virágba.
 
Minden ágán van egy aranyalma,
Aki megkívánja, az leszakajtja.
 
Méz ízű almát, ha eszed, ha falod,
Az éden ízével magadat eladod.
 
S végül kiül az igazság a szemedre,
Aranyalma vitt bele a szerelembe.

Úgy járom az utam mint patak a folyását,
Hegyek között hömpölyögve sebes kanyargását,
Földanyámból eredtem tőle kaptam létet,
A testéből kifakadtam onnantól úgy élek,
Útra keltem tekeredtem könnyebb utat jártam,
Míg végül a hosszú folyásból magamra találtam.

Legyen népednek nagy jurtája,
Kívánságát lesse száz szolgája!
Hátralévő életed békében teljen!
Évről-évre több kancád elljen!
Annyi kecskéd legyen, mint fűszál a réten,
Annyi juhod, mint csillag az égen!
Tömlődből a kumisz ki ne fogyjon,
Szerencséd az újévben el ne hagyjon!
Íjad vesszeje mindig célba találjon!
Dobjaink hangja jó reményt szolgáljon!
Egészséged tartson meg erőben,
Úgy szolgáljon a boldog újesztendőben!

Rendszerváltók,
Élnek, félnek.
Gyönyörködnek munkájukban.
Kételkedve,
Látjuk, várjuk,
Az új világot otthonunkban.

Érdemleges,
Szóban mondja,
A hazugsággyár tv, rádió.
Előre gyártott,
Választ, áraszt,
Csak azt ordítja: minden eladó!

Aljas munka,
Hasít, vadít,
Rabszolgának adtad a lelked.
Robot közben,
Érzed a véred,
Le van lakva már a tested!

Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
 
Hogyha újjá születek csak hátas, lehetek,
A végtelen sztyeppe földjén vágtatni veletek,
Határtalan szabadságom szárnyakat kaphatok,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
 
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
 
Utamat a szél mutatja, sörényemet fésüli,
Patámat a földbe vájom földanyám ezt eltűri,
Így élem az életemet gondtalanul szabadon,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
 
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
 
Hogyha újjá születek csak vadló, lehetek,
Határtalan szabadságom vágtatni veletek,
Pusztának minden fája, folyója barátom,
Kifeszít az erő engem vágtatni, akarok!
 
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!
 
Útban vagyok a szabadság felé,
Úgy szárnyalok bennem lónak lelke él!

Egy olyan világban élek,
Ahol ölnek a gépek.
Megnyomorított lelkek,
Örvendezve menetelnek.
Masíroznak az úton,
Apró pénzért nyomorékon.
 
Nyomorékon összetörve,
Kifacsarva, örvendezve!
 
Nem hagyom el a szívem,
Amiben lakik az isten.
Hiába fészkel a bánat,
Bennem vetett ágyat.
De pár napig él csak bennem,
A jóság erejével elkergettem!
 
Ebrudalva, kiutálom
A gyökerét megtalálom!
 
Egy olyan testben élek,
Ami elmúlik, mint az élet.
Hús vér valósága,
Itt marad e világba.
Visszaadjuk a földnek,
Az elmúlásnak, az öröknek!
 
Ennyi az élet elfelednek,
Könnyek között eltemetnek!

Várvölgyben hosszú séta elgondolkodtató,
Sáros keskeny ösvény cikázó s kanyargó.
Ékes napfényt szűri fáknak ága-boga,
S az erdőség közepén áll a Pusztapalota.
Hirdeti régi idők dicsőséges napjait,
Az idő rágja vaskos szikár kőfalait.
A múló emlék hogy el ne vesszen a kárba,
Üzenetet hordoz egy magányos márványtábla.
Latin betűkkel rótt sorok ó időbe visznek vissza,
Úgy hogy a kőfalak mesélnek az emlék tiszta.

Tárom!
Szívemet tárom!
Jöjjön már a végtelen fény!
 
Szálljon!
Belőlem, szálljon!
Lelkem mélyéből az érzés tiéd!
 
Tépjen!
Szakítson, tépjen!
Őserő, ami él bennem az marjon!
 
Várjon!
Oda fent várjon!
Ősök szelleme hozzád szálljon!
 
Égjen!
A tűz csak úgy égjen!
Benne jár a végtelen erő!

Tárom!
Szívemet tárom!
Jöjjön már a végtelen fény!
 
Szálljon!
Belőlem, szálljon!
Lelkem mélyéből az érzés tiéd!
 
Tépjen!
Szakítson, tépjen!
Őserő, ami él bennem az marjon!
 
Várjon!
Oda fent várjon!
Ősök szelleme hozzád szálljon!
 
Égjen!
A tűz csak úgy égjen!
Benne jár a végtelen erő!

Vigaszodat a jó borban megtalálod,
Bánatodat elviszi messzire, meglátod.
Fájdalmadat elmondhatod, lelked kiöntheted,
Bánatodat borral torkodra öblítheted. 

Kerge birka kórba járva,
Nyakig vagyunk a járványba.
Őrületnek létrafokán,
Hasba rúgott a nagy magány.
Eget verő éhség járkál,
Sántikál a halál vállán.
Azt keresi árgus szemmel,
Könnyű zsákmány neki nem kell!
Inkább harcol elszántsággal,
Isten teremtett világgal.
 
 Kerge marha kórban állva,
Menetelünk a halálba.
Ne is csodálkozzunk rajta,
ha zombik élnek az agyadba.
Benned laknak véres szörnyek,
Szépen halkan és megölnek.
Kirágják a lelked lényét,
Elpusztítják minden létét.
Te teremtetted meg őket,
Neked véget vetned!!

Keresem a zenét,
A lélek melegét,
Hallani jó
Oly ragyogó.
 
Bennem az él,
Ha a lélek zenél,
Fénytemető,
Új utat kereső.
 
Lágy dallama fény.
Az eredő erény.
Nyers ősi erő,
Szeretetet kereső.
 
Öröm ég s csodás,
A belső tisztulás,
Érzést nyitó,
A lágy zeneszó
 
Gyere szánts belém!
Gyere húzz zeném!
Világot ölelő,
Örömöt vezető!
 
Etetem a lelkem,
Had éljen bennem,
Eleven a lét,
Mennydörgő zenét!
 
Dübörög a dalom,
Hallani akarom,
Ég feszítő,
Hangot emelő!
 
Hangot emelő!
Végtelen erő!
Életet adó!
Bánatot faló!
Belső szerető!
Érzést kereső!
Nyugton mozgó!
Halkan ordító!
Dalból eredő!
Lélek etető!

Muzsikából ködmönöm,
Énekszóból a csizmám,
Zenében az ördögöm,
Magamtól nem tagadnám.
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
 
A lelkemet etetem,
Felfalja a dalokat,
Ezt az érzést szeretem,
Ha belűről úgy hasogat!
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
 
Zenétől úgy szárnyalok,
A végtelen hívogat,
Bizseregve vágtatok,
Gyorsan, mint a gondolat.
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok! 

Bízva bíztam tiszta szívvel,
Adjon isten erőt kinek, kell!
Értelmet adjon teremtéssel,
Szerelmet adjon megértéssel,
Megértést adjon szeretettel,
Jó világot adjon emberekkel,
Tudást adjon szívérzéssel,
Magányt adjon fényleléssel
Társat adjon bizalommal,
Hitet adjon vigalommal.
Vigalommal,
Irgalommal,
Irgalommal.

Úgy teremtett meg az isten bennünket,
Hogy jól tudjuk viselni a terhünket,
A terhünknek a súlyát ő ránk rótta,
Ki-ki, ahogy a lelkével elbírja.
 
Lelket kapott mindenki hogy érezzen,
Érzés mellé tudást hogy ne félhessen,
Szívet is rendelt hogy érzés dobogjon,
Világszeretete nehogy elmúljon.
 
A szívekben helyet nyitott másnak
A hazádat hogy szeresd, és bezárjad,
Beléd ültette az égő szerelmet,
Amit belűről kívánsz, azt meg tegyed.
 
Kétséget és a vizslatást rád hagyta,
Folyton keresést, kutatást magadba,
De utat is hagyott ő a szívedben,
Hogy megtaláld önmagad az istenben.

Áldom a napot mikor fénye ért engem!
Áldom az Istent hogy szívet adott nékem!
Áldom a sorsot, hogy szenvedést mért rám,
Vágyom a nem járt ösvényt, a boldog halált.
 
De addig is áldom életem vágyát,
Áldom hogy nekem adta az érzés lázát.
Áldom a könnyet mely szememből ered.
De a kútja a lelkem, s belűről nevet!
 
Mert ki kívül sír bentről tisztul igazán.
A lélek fájdalma a szenvedés talán.
Őrjítő hurok meg akar fojtani.
Feszülő kötelek kordában tartani.
 
Verjen az élet korbácsa, sújtson reám,
Ne hagyjon nyugodni életanyám,
Ha már a sírás és a marcangoló fájdalom,
Mint öröm de életem nem adom!
 
Nem adom magam könnyen, sokat ér a lelkem!
Amennyi a csillag az égen annyit ér a kertem.
Mert a test kertje a lélek, minden öröm egy virág!
Minden gaz egy fájdalom, de így kedves igazán!

Áldott legyen ez a föld ahová én, születtem,
Áldott legyen Jó Tengri ki Magyarnak, teremtett.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen ez a föld ahová fát, ültettem,
Áldott legyen a teste, hogy felnevelte nekem.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen ez a föld, mert testéből víz fakad,
Áldott legyen a nedve, oltja világ szomjadat.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen ez az ég, tiszta éjen fényt mutat,
Áldott legyen kéksége végtelenbe, int utat.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen ékes nap, mely világra fényt fakaszt,
Áldott legyen melege, tél után hoz szép tavaszt.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen sötét éj, s minden fényes csillaga,
Áldott legyen éjszakák, árnyékos hold sugara.
 
Áldott légy!   Áldott légy!
 
Áldott legyen ez a föld, ahová én születtem,
Áldott legyen ki velem tart, áldott legyen Nemzetem!
 
Áldott légy!   Áldott légy!

Asszony nyelvek körülöttem rosszat duruzsolnak,
Egye meg a fene őket békén, nem nyugodnak,
Acsarkodnak, kaparkodnak minden szíre-szóra,
Ha rossz nyelvük megállna végre béke, volna.
 
Nyugalmat és a békét az isten teremtette,
Ezt megtörő pletykájával körbe kerítette.
Hisz ez is hozzánk tartozik, mint földhöz a virág,
Asszonyok, ha nem lennének üres, lenne a világ!

Béke legyen veletek!
Abból egyen lelketek,
Szeretetnek ízével,
Őseinknek hitével!
 
Éljetek! Éljetek!
 
Béke legyen veletek!
Jó emberek legyetek,
Hol a baj ott szükség van,
Segítséget megadjad!
 
Szívedből! Szívedből!
 
Béke legyen veletek!
Úgy ragyogjon szemetek,
Őseinknek tudása,
Léteteket táplálja!
 
Jóságból! Jóságból!
 
Béke legyen veletek!
Kívül-belül szeretet,
Belőletek, áradjon,
Tengri szava hallatsszon!
 
Megtartsad!  Megtartsad!

Megújulás fényét hozza el tavaszra,
Világ születése Bor Tengrinek napja.
Ilyenkor a fák is virágba borulnak,
Áldás szálljon rád is reményt, hoz a holnap.
 
Boldogasszony anyánk gyümölcsöket oltja,
Jó termést vigyázza a bőséget hozza.
Ilyenkor a fák is virágba borulnak,
Áldás szálljon rád is reményt, hoz a holnap.

Elment egy lélek a világfájára,
Csillagösvényen ősöknek útjára,
Jó istenem arra kérlek téged!
Égi úton világítson fényed!
 
Jó istenem arra kérlek téged!
Égi úton világítson fényed!
 
Hét világban pásztortüzek gyúlnak,
Csillagfények soha nem fakulnak!
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
 
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
 
Hét világban pásztortüzek gyúlnak,
Csillagfények soha nem fakulnak!
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.
 
Könnyes szemmel felnézek az égre,
Csillagfényben Boglárka emléke.

Égi pásztorok vagyunk gazdátlan lelkeknek,
Segíteni akarunk reményt vesztetteknek,
Gyógyító erőmmel égi kapum-tárom,
Szeretet jöjjön bőven, szálljon sólyomszárnyon.
 
Hét világból kötelem a földre eresztem,
Nyisd ki szíved, jöjj velem, engedd, hogy vezessem,
Lelked szárnya csapkodjon, egyre feljebb szálljon,
Földi léted elhagyjon égi kapum-tárom.
 
Szíved minden zugából szeretet lüktessen,
Benned élő világból a jóság kövessen,
Csillagréten rá lelhetsz a végtelen fény útra,
Eltűnnek a határok az égi kapum nyitva.
 
Két kapura kitárom, gyere hát be vélem,
Ott van az én világom, ott van az én népem,
Nyitva van a lelkemben át, járhattok rajta,
Égi kapu én vagyok a világ ajtaja.
 
Égi kapu én vagyok a világ ajtaja!

Égre nézek álmomban
 
Égre nézek álmomban,
hallani hangodat hajnalban.
Hajnali hangodban merülök,
fényes szemedben eltűnök.
 
Ölelni csillagos házában,
szeretni égő vágyában,
lelkem a lelkedben összezár,
olvadó fénybe gyere már.
 
Ezüstös holdnak fényében,
örvénylő világnak méhében,
végtelen határok aljában,
szomjazó szívem sarkában.
 
Boldogság kötele kezemben,
Napkoronája fejemen,
lábamban fürge lépések,
bennem bolyongó érzések.
 
Vasrácsokkal kerítve,
Olvasztó hővel hevítve.
Folytonos láva sodrásban,
vasolvasztó markában.
 
Erős az érzés. Feszülök!
Szemem világából eltűntök!
Elmerülök a mocsárban,
süllyedek érző világban.
 
Égre nézek álmomban,
hallani hangodat hajnalban,
hajnali hangodra ébredek,
hajnali álmok ég veletek!

Egyedül vagyok!
Mint a nap! Mint a nap!
Magányos szívem,
Megszakad! Megszakad!
Fényemmel mégis,
Ragyogok! Ragyogok!
Egész világra
Mosolygok! Mosolygok!
 
Egyedül vagyok!
Mint a hold! Mint a hold!
Éjnek hallgatása,
Átkarolt! Átkarolt!
Éjjeli égen,
Vándorlok! Vándorlok!
Csillagok között,
Megbúvok! Megbúvok!
 
Egyedül vagyok!
Mint az ég! Mint az ég!
Napnak fénye,
Bennem ég! Bennem ég!
Kéklő testem,
Végtelen! Végtelen!
Kerek világot,
Ölelem! Ölelem!
 
Egyedül vagyok!
Mint a föld! Mint a föld!
Fájdalomtól,
Meg gyötört! Meg gyötört!
Testemben életet,
Nevelek! Nevelek!
Abból lesznek,
Emberek! Emberek!
 
Egyedül vagyok!
Mint a fény! Mint a fény!
Éltető sugarat,
Szeretném! Szeretném!
Tündöklök a világ,
Szájában! Szájában!
Én vagyok a lélek,
Bálványa! Bálványa!
 
Egyedül vagyok!
Minta szív, szeretet!
Eggyé váljunk,
Veletek, veletek!
Hogyha lelkünk,
Összeér! Összeér!
Egymás szívét,
Ölelnénk! Ölelnénk!

Én megszülettem Napatyám fényébe!
Én megszülettem holdanyám fényébe!
Én megszülettem tűznek a lángjába!
Én megszülettem víznek folyásába!
Én megszülettem földnek a méhébe!
Én megszülettem a levegőégbe!
Mi megszülettünk kettős örvénylésbe!
Mi megszülettünk Yotengrit ölébe!
 
Én megszülettem hegyek szikláiban!
Én megszülettem völgyek zugaiban!
Én megszülettem örök zöld fenyőben!
Én megszülettem eget érő tölgyben!
Én megszülettem életfa tövében!
Én megszülettem életfa tövében!
Mi megszülettünk kettős örvénylésbe!
Mi megszülettünk Yotengrit ölébe!

Lelkemből kifakadt,
Minden mi gondolat,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
 
s rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
 
Táncolni akarok,
Erővel nem bírok,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
 
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
 
Táncolnak helyettem,
létem elvesztettem,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
 
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!
 
Körülöttem tündérek,
Lélek hangon zenélnek,
Éj sötét leplében,
Hajló gyertyafényben,
 
S rajtam ül, és lelkem világán,
S rajtam ül, és lelkem világán!

Fényes napban eltűnök,
De éjjel újra eljövök,
Testvéreimmel vagyok,
Lelkeket elbújtatok!
 
Hazám a végtelenség,
Határtalan tiszta ég,
Éjben utat mutatok,
Fényes létben ragyogok!
 
Felhő, hogy ha eltakar,
Világtalan éj akar
És ha ködbe öltözök,
Szürke fénybe költözök!
 
Fényes napban eltűnök,
De éjjel megint eljövök,
Este a fény én vagyok,
Világra áldást hozok!

Ha vándorbot lehetnék,
Garaboncnak segítnék,
Én lennék a barátja,
Hétmérföldes csizmája.
 
Ha pásztorbot lehetnék,
Nagy gulyákat őriznék,
Pásztorsíp nekem fújna,
Lelkem zenéből volna.
 
Regüs bot, ha lehetnék,
Régi törvényt regünék,
Láncból lenne a subám,
Agancsból meg a kucsmám.
 
Ha tátos bot, lehetnék,
Nagy titkokat rejtenék,
Fel lenne az rám róva,
Úgy volna az titkolva.

Hajnali fényben születek
Nap sugaraira tekintek,
Bíboros színe átjárja,
Lelkem érzését felrázza.
 
Hajnali fénybe születek,
Vörösben izzó napszekerek
Égbolton cikázva, vágtatva,
Rohannak bele a napba.
 
Hajnali fényben születek,
Bennem és világban béke lebeg,
Ez, ami szívemet feltárja,
Lelkem a béke oltára.
 
Hajnali fényben születek,
Tiszta életet keresek,
Úszok a végtelen tengerbe,
Mint jóérzés az emberbe.
 
Hajnali fényben születek,
Hajnali fénytől ébredek,
Éjszaka jő én, elmegyek,
Csillagok fényében rejtezek.

Ahogy a koporsón kopog a föld,
Dübörög a sír lassan testet ölt.
Megint kitéptek egy darabot belőlem,
Idő kell, hogy szívemet megtöltsem.
Hogy szeretet gyertyája fényt adjon,
A kaparó fájdalom eltakarodjon.
Ahogy telik a sírgödör földel,
Feszültség úgy oldódik, s nem tördel.

Ez a föld az életem,
Mert én ide születtem,
Ide jöttem világra,
Itt találtam hazára!
 
Nem adom! Hazámat nem adom!
 
Nekem zöldell itt a fű,
A magas tűlevelű,
Napnak fénye simogat,
Szélnek keze cirógat.
 
Nem adom! Hazámat nem adom!
 
Nekem bugyog a forrás,
Tiszta íze oly csodás,
Ez hazámnak a könnye,
Verejtéke öröme!
 
Nem adom! Hazámat nem adom!
 
Nekem állnak a hegyek,
Égbe sziklák merednek,
Hogyha én azt Megmászom,
A világot belátom!
 
Nem adom! Hazámat nem adom!
 
Nekem ragyog holdanyám,
Csillagfényű a hazám,
Szívemből én imádom,
Csak egy van a világon!