Versek

Várvölgyben hosszú séta elgondolkodtató,
Sáros keskeny ösvény cikázó s kanyargó.
Ékes napfényt szűri fáknak ága-boga,
S az erdőség közepén áll a Pusztapalota.
Hirdeti régi idők dicsőséges napjait,
Az idő rágja vaskos szikár kőfalait.
A múló emlék hogy el ne vesszen a kárba,
Üzenetet hordoz egy magányos márványtábla.
Latin betűkkel rótt sorok ó időbe visznek vissza,
Úgy hogy a kőfalak mesélnek az emlék tiszta.

Vigaszodat a jó borban megtalálod,
Bánatodat elviszi messzire, meglátod.
Fájdalmadat elmondhatod, lelked kiöntheted,
Bánatodat borral torkodra öblítheted. 

Muzsikából ködmönöm,
Énekszóból a csizmám,
Zenében az ördögöm,
Magamtól nem tagadnám.
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
 
A lelkemet etetem,
Felfalja a dalokat,
Ezt az érzést szeretem,
Ha belűről úgy hasogat!
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok!
 
Zenétől úgy szárnyalok,
A végtelen hívogat,
Bizseregve vágtatok,
Gyorsan, mint a gondolat.
 
Táncolok! Táncolok!
Csillagokat lerúgok!
Táncolok! Táncolok!
Nappal, holddal szaladok! 

Csak forog az idő kereke,
Eljár felettünk sietve,
De az elmúlás legyen szép,
Gyönyörű tiszta emlék!
 
Ne számold a perceket,
Az elrohanó éveket,
Benned lelked fája áll,
Az idő kereke ott nem jár!

Hegyek mesélnek a régmúlt időkről,
Őseink múltjáról, a nem látott jövőről.
Nekem meredek sziklák regélnek,
A végtelen tájak halkan mesélnek.
S rajtuk keresztül üzenet az ősöktől.
 
Bölcs tanítást hallgatok a folyótól,
Csobolygó bölcsessége oly ámító,
Ahogy a hullámok énekét hallgatom,
Ahogy az örvénylő táncát járhatom,
Úgy szabadulok meg a lélekszomortól.

Hogyha hív ez a szél,
Akkor indulnom kell,
Felébred a remény,
Az ősök lelkével.
 
Napatyám fénye vár,
Íze oly bódító,
Megszólít az atyám,
Mennyei hívogató.
 
Teljesül a remény,
Bölcsek szava hív,
Újra él az erény,
Szép a tiszta szív.
 
Földön túl, ami vár,
Az ég tisztulás,
Ne maradj, gyere már,
Ez az élet újulás.
 
Ragyogón születünk,
Ez az érzés, ami fáj,
Gondtalan lebegünk,
Reánk az élet vár. 

Ma felkelek, munkás leszek,
Pontos időre járok,
És csak munkát látok.
 
Ma felkelek, író leszek,
Könyvet írok, alkotok,
Szellememmel harcolok.
 
Ma felkelek, költő leszek,
Versek sorait ontom,
Rímet-rímmel szorzom.
 
Ma felkelek, apa leszek,
Gyerekeimmel játszom,
S növő életét látom.
 
Ma felkelek, férj is leszek,
Drága nejemre figyelek,
Érte mindent megteszek.
 
Ma felkelek, polgár leszek,
Törvényt majd tisztelem,
Életem jobbá teszem.
 
Ma felkelek, rabló leszek,
Éjjel lopni járok,
Mindig ébren hálok.
 
Ma felkelek, pandúr leszek,
Szép ruhába feszítek,
Mindenkit megfenyítek.
 
Ma felkelek, semmit nem teszek,
Csak lógok fekve eszek,
Hogy holnap munkás legyek.

Hét repedés a föld mélyéből,
Hét üreg nyílik a sötétségből,
Hétrétű barlang a világ szája,
Kétirányú folyót az élet járja.
 
Hét földön barangolva mászok,
Hét erdőn hét tisztást látok,
Tisztáson fagyott tavak hídja,
Zúzmarás, deres lelkemet hívja.
 
Oda ahol hét jurta állva vár,
Oda ahol születik élet és halál,
A méhlepényőrző szellem vigyáz,
Ott ahol nincs öröm és gyász.
 
Hét erdőn, hét tavakon túl,
Hét tisztáson hét nap az úr.
Kétirányú folyó az útja,
Északra, és Délre tart újra.
 
Egyik irányba halál vize,
Másik irányba az élet íze,
Onnan ahol fakad a vég,
Oda tart ahol nincs menedék.
 
Hömpölygő folyam, mint a láva,
Hét csónak visz a végtelen árnyba,
Végtelen árnyék udvara kör,
Ha fél a lelked hétszer rád tör.
 
Hét kavics kopogását hallom,
Hét gyökér lenyúlását tartom,
Lassan már a fejemhez ér,
Gyökérropogás nekem zenél.
 
Eggyé váltam a világ fájával,
Testem nedvét viszi magával,
Cikázik bennem hét denevér,
Testemet tépik de már nem fél.
 
Magamból darabolt üstbe tesznek,
Megforgatnak, kevergetnek,
A félelem bennem már nem él,
Fájdalom hasogat az ösztön így kér.
 
Addig főznek, míg össze nem állok,
Kevergetnek amíg nem látok,
Darabolt magam már összeáll,
Darabolt létem nem a halál.
 
Újjászülettem a föld gyomrába,
Erősebb lelkem az utakat vájja,
Oda ahol hét jurta még áll,
Oda ahol fakad élet és halál.
 
Útra kelek a folyással szembe,
Hét hosszú hídon át kell kelnem,
Hét ágú fa alatt bújva mászok,
Osonva kaparok, úgy szikrázok.
 
Hét rétből hét erdőbe lépek,
Hét nap alatt hét éhséget érzek,
Befagyott tavak hídját járom,
Éhező lelkem szomját vágyom.
 
Kétirányú forrása vár rám,
Üregből a hétfényt látván,
Hét szikla hasad fölöttem ketté,
Hét létra foka lelkem vezetné.

A múlti gulágot élve járom,
Túlélem őt hét határon.
Hiába nyúzza a lelkem,
Hiába tesz tönkre engem.
Szabadság vágyát ki akarja ölni,
Az egyenességet jól megtörni.
S aztán kiszívott testem nedvét,
Magába szívja a végtelen erejét.