Öreg remete
Kerek erdő szögletes teteje,
Ott él az öreg remete,
Magány az egyetlen barátja,
Ember, ami ezt az érzést kiváltja.
Ő így pendergeti mindennapjait,
S ritkán mozdítja ajkait,
Szóbeszéd ritkán hagyja el száját,
Senkinek nem mondja szíve vágyát.
Együtt él nyúllal és az őzzel,
Téllel, nyárral, tavasszal, ősszel,
Évszakokkal, esővel s a széllel,
És a világot bezáró kék éggel.
Ismeri az összes odvas fát,
Nem szégyelli használni a kapát,
Barátja mindenféle állatnak,
Növényeknek, na meg ősrégi tájaknak.
Fekhelye puha őszi levél ágy,
Az erdő adománya nagyon lágy,
A világos holdfény elaltatja,
Az éjjeli tücsökzenét hallgatja.
Hajnali madárdal az ébresztő,
Meleg simogató napsugár a kelesztő,
Kicsi patak vágja át az erdőt,
Édes vize színesíti meg a bendőt.
Bogyókon él s gyökereken,
Megbotránkozik az embereken,
Belül mindig örül és nevet.
A magány ily öröm lehet?
Az öreg remete nagyon bölcs,
Számára még létezik az erkölcs,
Lehetne ő az emberek példája,
Remélem értitek nem írok hiába!
